Köd virágok nyílnak a kertben
és a zúzmarás ágon
sikítva ébred a napfény,
jeges csillámláson át
látom az arcod,
mint illékony áttetsző fény
vetülsz ki
belőlem.
Talán a szememen át,
vagy a szívemből?
Ki tudja…
Gyökereid bennem,
mint élő erek
ág-bogasan terülnek el,
megingathatatlan a léted,
és hiába rágják mint apró férgek
a miértek,
nincs változás.
Zúzmarás hulló fényszikrák
apró tőrként hatolnak,
szemén, szíven át,
az új nap üzenetével:
ébredj, élni kell!
Ezért,
szálanként húzlak ki magamból téged,
vég nélkül, de te újra nősz,
így lét és létezés határán hinnem kell,
hogy minden így van jól.
Születünk, meghalunk és te újra jössz,
minden életben, mindenkor.
