– Felmenőim mind gazdálkodó emberek voltak – kezdte Gyárfás a történetét. – Apám, Szombatfalvy Kázmér például gazdatiszt volt báró kunfalvi Kun Aladár birtokán. Ez úgy esett, hogy apámat kitaníttatták gazdálkodásból, azaz elvégezte a berlini Humboldt Egyetemet. Jól is tette, mert mire a vizsgáit mind letette, elúszott a család vagyona. Apja Bécsben elkártyázta, elmulatta mind, amije volt. A bank bekebelezte az egész ezer holdat. Csak a városi házuk maradt meg, meg a nagy keserűség. Jól jött a berlini diploma, s kapott is hamarosan ajánlatot, amit elfogadott. Kénytelen volt, hiszen mostantól rá hárult a család eltartása.
A városi ház jó helyen volt, a központtól nem messze, de még nem a külvárosban, szép utcafronttal és hátul nagy kerttel . Édesanyám talpraesett asszony lévén, nem sopánkodott, hanem felásatta a kertet és bevetette a konyhában szükséges zöldségekkel. Egy jókora részt leválasztott, ahol majorságot tartott. Nem kellett a piacra szorulni.
Nagyapám, nemes Szombatfalvy Vidor otthon üldögélt a szobájában, csak szívta a csibukját és szidta a bankot, amelyik elperelte a vagyonát. „Mind csaló, gazember!” – mondogatta és újabb pohár bort töltött magának. Bor még akadt a háznál, mert valami csoda folytán a pincében nem kajtattak, mikor árvereztek. Megmaradt az a két hordó bor, meg egy korsó törkölypálinka, de azt anyuka lefoglalta orvosságnak és eldugta az éléskamrában a káposztás hordó mögé. Nagyapám neve – Vidor –bécsi éveire talált inkább, mert miután haza jött a császárvárosból, már jobbára „komor” volt.
Apám, Szombatfalvy Kázmér pedig lótott-futott egész nap a báró birtokán, veszekedett a bérlőkkel, szidta a napszámosokat, beszedte a járandóságokat, vezette a főkönyvet, elszámolt és felszámolt. A báró hagyta, tegyen, amit jónak lát, nem kifogásolt semmit, de nem is dicsért. Apámat ritkán láttam, nyáron ő volt kint a birtokon, télen én voltam a kollégiumban.
Igen, kollégista voltam, a Szent László Kollégiumban, amit csak Szentlacinak hívtunk. Szerettem a kollégiumi életet, jól feltaláltam magam, a kicsiknek parancsoltam, a nagyoknak szolgáltam, így senki nem bántott. A menzán mindent elfogyasztottam, amit elém tettek, a leveshez sok kenyeret ettem és kétszer is mertem a tálból. Ezért aztán a szűkösen mért második fogás ellenére, mindig jól laktam. Megerősödtem ezek alatt az évek alatt és bekerültem a tornacsapatba. Amikor a gúlát csináltuk, én tartottam a vállamon Misit, aki kézállásban vitézkedett. Keményen, biztosan álltam a gyakorlat alatt, s Misi is remekül csinálta a kézállást. Megtapsolták! Őt illette a taps, de tudta jól, hogy nélkülem nem ment volna ilyen szépen ez a tornaelem.
Nagy barátságba kerültünk Misivel. Együtt hitványkodtunk a tanáraink bosszúságára és társaink örömére. Esténként gyakran kiszöktünk a kollégiumból és a tornaórákon megszokott lendülettel átmásztunk a kőkerítésen. Odaálltam, szamárlétrát tartottam és Misi fellendült, majd lenyúlt és felhúzott engem is. Erő és lendület! Ment ez nekünk, mint a karikacsapás. S ha már kint voltunk, bebarangoltuk a sikátorokat, a folyópartot, belestünk a leány bentlakásos kollégium udvarára, de a távolabb levő épületbe nem sikerült belátni.
„Másszunk be!” – mondta Misi.
„Másszunk!” – lelkesedtem.
Már megvolt a technikánk, Misi pillanat alatt fenn is termett a fal tetején, de már ugrott is vissza mellém. Az udvar felől pedig éktelen kutyaugatás hangzott fel.
„Két hatalmas véreb acsarkodik ott!” – rémüldözött a barátom.
„Gyerünk, fussunk!”
Szedtük a lábunkat, s hamarosan már a kollégiumunk falánál álltunk meg kilihegni ijedtségünket.
Egy pár napig meghúztuk magunkat, de aztán jött a karácsonyi szünet és mehettünk haza az ünnepekre. Abban az évben váratlanul soron kívüli vakációt is kaptunk a tél közepén, a Károly napja utáni héten. Úgy mondták, szénszünet, mert az iskolában elfogyott a tüzelő – a szén és a tűzifa. Az osztályokat, a kollégiumot bezárták, mehetett mindenki haza. Mi gyermekek persze örvendtünk, de a felnőttek szomorú képpel csóválták a fejüket. Két hétig tartottak a váratlan téli örömök: szánkózás, csúszkálás, hócsaták. Eltelt ez is és folytattuk az iskolát. Nem minden társunk tért vissza, voltak, akik lemaradtak, mert a szüleik nem tudták fizetni a díjakat.
Anyuka a kertben, s a tyúkudvaron szorgoskodott és komoly pénzekkel segítette a család mindennapjait. Különösen a liba tartás sikerült. Apuka a bárótól részben terményben, gabonában kapta a bérét, s ezért lehetett tyúkot, libát tartani. Még egy kecskét is. A libát eladásra hízlalta édesanyám. A májat – mindig nagy májuk volta az anyuka hizlalt libáinak –, és a szépen feldarabol húsokat kivitte a piacra. Saját asztalt bérelt nagy ernyővel. Mást is árult, ami a háztájiból kikerült és nem használta fel a család. Alig pakolt ki, már jelentkeztek a vevők – szinte várták.
Egyik nap – ez a nagy nyári vakáció alatt történt – a gyufagyár igazgatója, Goldstein úr üzent, hogy családi esemény lesz náluk és kér három libát úgy előkészítve, ahogy a piacra szokta vinni. Az igazgató úr régi vásárlója volt anyukának. Rozi, a szakácsnő lánya többször vásárolt már tőle, nemcsak húst, de más terményeket is, ami a kertből kikerült.
Anyuka az éjszaka közepén kelt fel, hogy reggelre végezzen a három lúddal. Én is kiszöktem az ágyból, amint meghallottam édesanyám motoszkálását. De jól is tettem, mert tudtam segíteni tollat tépni. Na, az egy komoly munka! Először a pihéket kell tépni. Ez úgy történik, hogy anyuka ráterít egy vizes ruhát a madárra, oda, ahol pihetoll borítja és akkor forró vasalóval ruhán át meggőzölteti. Jó forró kell legyen a vasaló és akkor könnyen kijön a pihetoll, amit egy szakajtóba[1] gyűjtünk. Ha a pihével végeztünk, következnek a nagyobb tollak. Ezeket forrázás után lehet eltávolítani. A tollas részeket lobogó vízbe mártjuk, s úgy melegen kihúzogatjuk egyenként a tollakat. Ha ezzel végeztünk jön a legunalmasabb munka, ki kell húzogatni a tokokat. Egy se maradjon! Ha egyet is meglát a szakácsnő, olyan méregbe gurul, hogy még az ég is beleremeg. Nem szabad megkockáztatni!
Reggelre végeztünk minden munkával. Jöhetett érte Rozi, a szakácsnő a lánya.
Anyuka szépen becsomagolta a három májat és a feldarabolt libahúst: combját, szárnya tövét, mellehúsát. A szárnya vége, száraz lába, feje, nyaka, koldusernyője[2], zúzája nekünk maradt. Máskor egy finom húsleves készült az aprólékból, meg ludaskása, de most úgy határozott anyuka, hogy lesüti és zsírban elteszi nehezebb napokra. A kisütött hájból lett annyi zsír, hogy a bödönben ellepje az aprólékot.
A jól végzett munka után úgy gondoltam megérdemlek egy horgászkirándulást a barátommal. Másnap reggel jókor keltem, vettem a horgász felszerelésemet, szétnézve a kamarába valami elemózsia iránt, megláttam a zsírosbödönt a tegnap lesütött húsokkal és a polcon egy serpenyőben három pirosra pirított libanyakat. Hamar leszeltem két nagy karéj kenyeret és a nyakakat a kenyér közzé téve, bepakoltam a táskámba, magamhoz vettem még egy kulacs friss vizet és indultam. A kapu előtt már várt Misi barátom a biciklijére támaszkodva.
„Bicajjal megyünk?” – csodálkoztam.
„Ülj csak fel a vázra és indulás!” – rendelkezett. – „A hídig én tekerek, utána cserélünk. Rendben?”
„De hova megyünk?”
„A hetedik gáthoz!”
Az egy nagyon jó horgászó hely. A gát alatti csendes vizet szeretik a halak, akadnak ott, a mélyben kapitális harcsák is, az öreg horgászok szerint. Nekem egész nap nem volt szerencsém, Misi fogott néhány snecit[3], meg egy fejes domolykót. Már készültünk pakolászni, tekertem vissza a zsinórt. Messzire dobtam be a csalit, otthonról hozott libabelet. Még akkor tettem félre egy dobozba, mikor segítettem édesanyámnak a ludakat pucolni. Hármas horog és drótelőke várta a kapást. Mondom, tekertem lassan fel a zsinórt, s egyszerre egy hatalmasat rántott valami.
„Kapásom van!” – kiáltottam. – „Valami nagy lehet, nagyon küzd.”
Próbáltam tartani, de alig bírtam. Nagy köröket írt le, s egyszerre kibukkant a feje.
„Csukaaaa!” – üvöltötte Misi.
Azután, hogy a feje a felszínre jött, pipázott, ahogy mondani szoktuk, lankadt kicsit az ereje, mind kisebb köröket futott és többször is sikerült megpipáztatni. Félórát küzdöttünk, végül feladta, elfeküdt a vízen, hagyta, hogy a partra húzzam. Akkor kezdet táncolni, mikor meg akartam fogni, hogy vegyem ki a horgot az éles fogai közül. Misi segített, csak úgy sikerült kioperálni a horgot.
„Szép példány!” – gyönyörködött Misi a halban. – „Megvan fél kiló!”
Büszkeségtől dagadó kebellel léptem be a házba, de nem fogadtak hozsannával. Nem tetszett hangulat, megkérdeztem hát, hogy mi a baj?
„Az este ide tettem a kamarába három töltött libanyakat. Tudsz róla valamit?” – tette fel édesanyám a nagy kérdést.„Én vettem el.” – vallottam be töredelmesen.
„És most hol van?”
„Megettem…”
„Mind a hármat?”
„Igen.”
Anyuka arca inkább döbbenetet mutatott, mint haragot.
„Legalább jó volt?” – és már mosoly vibrált a szája sarkában.
„Nagyon finom volt!” – válaszoltam megkönnyebbülve.
„Egészségedre!”
Ez volt Gyárfás története a libanyakról, és ha valakit érdekelne a töltött libanyak receptje, annak ezt ajánlom: https://www.nosalty.hu/recept/toltott-libanyak.
[1] szakajtó – fületlen, fonott kosár, melyet gyékényből fontak
[2] koldusernyő – a baromfi hátgerince a bordákkal
[3] sneci – szélhajtó küsz (Alburnus alburnus)
Legutóbbi módosítás: 2021.11.14. @ 21:38 :: Bereczki Gizella - Libra
