(1)
Túl kevés esőt kapott, önmagába
zárkózik az orgonavirág – ki akart
nyílni, látom az ágak végén függő
lila gyöngysorát. Nem imádkoztam
esőért, talán az én hibám, hogy nem
pattannak szét a szirmok – esetleg
érdemem, ha örömükre válik a hosszú
ölelkezés, elvégre így maradnak együtt,
nem éri őket kínzó fonnyadás, össze-
pörkölődve egy száraz, forró nyári nap
a porba egymás titkait megtartva
együtt hullanak.
(2)
Hány otthont rejteget a régi pajta
kő s vályog fala? Verebek öröme
a kövek közötti megszámlálhatatlan
apró rés. Részemről csak hóbortos
álom pusztulása az egész, de így…
ki tudja, hány madár köszönheti a
veszteségeimnek életét, s innentől
már pompás madárház, nem régi
istállónak düledező fala; a sáros
szalmaszálakon még az idő is alig
fogott – több maradt nekem az
éltetésből itt, mint bárhol, bárkinek
jutott.
