Távol állnék az igazságtól, ha azt mondanám, hogy pusztán a nyárelővel érkező meleg volt az, ami a Montmartre-ra, vagy, ahogy a franciák nevezik „Place du Tertre”, az-az a Dombra csábított. Valójában az emlékeimet keresni jöttem fel a Sacré Coeur mögötti kis utcácskákba, ahol, mintha még a századelőn megállt volna az idő. Egy csenevész fácska melletti padon egy idős úrral osztoztam, és utat engedtem a feltörő, megmásíthatatlan múltnak. Hetek, hónapok tolultak egymásra megállíthatatlanul, arcok váltogatták egymást, ismerős cipősarkok kopogtak a köveken, képek, hangok váltogatták egymást végeérhetetlenül. Gondolataimból ezúttal még az erényeiket olcsón árusító lánykák kacér, félre nem érthető gesztusai sem tudtak kibillenteni.
Délutánra a szél felerősödött, és komor, vészjóslóan sötét fellegeket görgetve maga előtt adta tudtul számomra, hogy pillanatokon belül itt az égi áldás. A bazilika – ezúttal, mint menedék –, innen távolinak tűnt, ezért szokásomtól eltérően, a rue des Martyrs helyett az északi oldalon indultam meg lefelé a rue des Saules irányába. Lépteimet felgyorsítottam és szinte együtt szaladtam a meredeken lejtő utcával, házacskáival, miközben egy-egy szélroham szinte súlytalanná tett. Valósággal repültem lefelé. Már csak méterekre voltam a kávézótól, melynek bejárata felett hangosan nyikorogva himbálódzott egy kopottas cégtábla, amikor megnyíltak az égi csatornák és hatalmas cseppekben esni kezdett. A kövér, vizes pacáktól testhez tapadó inggel, és csapzott hajjal szinte beestem az ajtón. A helyiségben félhomály volt a kinti sötét miatt. A lámpákat még nem kapcsolták fel, igaz nem is volt kinek. A pultos egy újság fölé görnyedve mazsolázott vaksin a lapok közt, de érkezésemről, mintha nem vett volna tudomást. Valahol a közelben hatalmas reccsenéssel csapott be egy villám, és egy pillanatra fényárba borította kávézót, és megvilágította az egyetlen vendég arcát, aki hátul az ablak melletti asztalnál ült. Arrafelé vettem az irányt.
– Megengedi, hogy ideüljek? – kérdeztem, és már odébb is húztam a széket. Meg voltam elégedve magammal, a határozottságommal és a magabiztosságommal, de úgy vettem észre a testtartásából, hogy a pultoshoz hasonlóan Ő sem vesz rólam tudomást. A férfi könnyű esőkabátja, mely ültében szétnyílt és a padlóra lógott, látni engedte divatos, finom anyagból készült öltönyét, melyet mellénnyel viselt. – Ne értse félre, igazán nem akarok bizalmaskodni, ha vár valakit, akkor inkább átülök egy másik asztalhoz. Szóval, nem. Igaza van, jobb is néha egy kicsit egyedül lenni, hacsak nem jön egy hozzám hasonlóan tolakodó, pimasz fickó. Ez persze még mindig jobb, mint egy bőrig ázott nő, abban ugyanis van valami illúzióromboló, bár tudom, ezt a kijelentésemet most sokan vitatnák. Már ne haragudjon, hogy megkérdezem, de ön valami ügyvédféle? Mert a külseje alapján akár annak is nézhetném, no és még sok másnak is persze. Igaz, a ruha nem jelent semmit, láttam én már tömeggyilkost is fehér ingben, elegáns öltönyben, ápolt külsővel, és olyan szétterülő mosollyal az arcán a tárgyalás alatt, hogy a televízió képernyőkre alig fért rá. Természetesen ezzel a világért sem akarnám önt hozzá hasonlónak titulálni, de mégis csak a ruha alapján ítélik meg az embert. Igaz, ezzel a fajta beskatulyázással nem értek egyet, talán ezért is tetszik nekem egy régi ázsiai mondás, miszerint az embert a ruházata alapján üdvözlik, és a beszéde alapján köszönnek el tőle. Meghívnám egy italra, ha nem sértem meg vele – tettem még hozzá anélkül, hogy rápillantottam volna, és ellentmondást nem tűrően kértem két Calvadost.
Az eső időközben alábbhagyott. Valaki a hátam mögött – és ez csak a pultos lehetett –, bekapcsolt valami zenegépet. Egy szaxofon mélyen búgó hangja furakodott közénk, és valami különös hangulatot adott az esőtől fénylő macskaköves utcának, a hatalmas ablaktáblából visszaköszönő képnek. Annak a fiatal lány látványának, aki egy könnyű szandálban, óvatos léptekkel kerülgette a pocsolyákat úgy, hogy közben hosszú, földig érő könnyű ruháját combközépig emelte, mintha csak gyümölcsöt készülne szedni. Egy távoli villám még megvilágította, szinte közelebb hozta és felnagyította a két formás lábat. – Ha ilyen a mennyország és benne ilyenek az angyalok, akkor én boldogan halok – villant át rajtam. Belegondolni is rossz, hogy a szépség mulandó, s agóniájában majd magával rántja az édes öleléseket, az önkívületig tartó nagy „csatákat” és utána már csak az emlékezés marad és a csend, valami könyörtelen csend és béke. A lány keresztülhaladt az ablakok közén, végleg kirajzolódva a képből. Távozásával üressé és kifosztottá vált az utca, és egy kicsit én is.
– Látom Önnek is elakadt a lélegzete – mondtam asztaltársamhoz fordulva, de válaszra sem méltatott. Bár korán volt még, a pultos által keltett zajokból úgy tűnt, mintha az előadás a végéhez közeledne. Folyamatosan csörömpölt valami ócska pénztárgép. Biztos, ami biztos, mielőtt még késő lenne, gyorsan rendeltem még egy Calvadost. Asztaltársam nem nyúlt az italához, így hát nem erőszakoskodtam tovább, fogtam a poharat és felhörpintettem a tartalmát.
Az ismeretlen továbbra is csak ült mozdulatlan, bronzba öntött pillantásával az utcát figyelve, miközben finom keze ugyan úgy, mint belépésemkor, most is az asztalon nyugodott. Sokan ülhettek az asztalánál, sokan vágyhattak pusztán csak egy érintésre is, mert kézfeje mára már teljesen kifényesedett, szinte ragyogott. Nem vártam meg a csapost. A pulthoz léptem, ott fogyasztottam el az italomat, fizettem és elhagytam a kávézót. Az ablak előtt elhaladva tekintetünk egy pillanatra még találkozott. Távozóban elengedtem még egy tétova, bágyadt legyintést. Jó volt végre együtt lenni egy kicsit valakivel. Az utca hűvös volt, elhagyatott, és talán magányosabb, mint a rám váró szobám.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.02. @ 12:18 :: H.Pulai Éva