Már csak hantok borítják be lépteid nyomát
magába ölelt a természet,
porodból az Úr teremtett új száz csodát,
pipacsos virágzó réteket illatos orgonát,
múlékony életfüzéreket,
tűzből kipattanó reggelek halmazát.
Már csak hantok borítják be lépteid nyomát
és szívünkben itt maradt a dal,
néha hangosan, néha csak csendben szól hozzánk,
vádlón az okokat kutatva,
hisz illékony létedet mi nem érthetjük,
minket még köt a rög,
de fölötted már nincs hatalma a vágynak,
Te egy másik létben
már érettünk könyörögsz.
És látunk téged a galambok röptében a fák levelében,
a nap első sugarában mit a hajnal hozz,
érzünk téged a susogó szélben,
a fény selymében,
mit az égből ránkcsókolsz,
és tudjuk te ott ülsz fenn az égben,
onnan vigyázol reánk,
hogy a ránk zúduló életünkben,
tisztán halhassuk meg az égi szent szimfóniát.
Tudd,
mi mind megvagyunk.
Néha rosszabb, néha jobb,
küzdünk, tanulunk élni,
de hiányod pótolhatatlan
és időnként a semmiből ránk törve,
még összenyom.
