Deme Dávid : Aldó Napló XV. rész

15. Nap (3. Extra nap):

Az ébresztést hajnal háromra kértük, de ahogy azt már eddig megszokhattuk, most is egy kicsit késtek. A saját ébresztőm kinyomása után Micimackót elszomorító lomhasággal keltem ki az ágyból, és indultam a csaphoz arcot és fogat mosni. Gyorsan végeztem, de közben hiába figyeltem hotelbeli telefonomat, az bizony néma maradt. Eldöntöttem, hogy negyed négyig adok nekik haladékot, aztán megyek zuhanyozni. Már épp beléptem volna a kádba, amikor 3:17-kor végre megcsörrent az a bizonyos telefon. Felvettem és megköszöntem a robothangnak az ébresztőt (arra sajnos csak sokkal később jöttem rá, hogy nem ember volt) és befejeztem a készülődésemet. Remélem csak azért késtek ennyit, mert eddig tartott Fényesék felkeltése.

A hotel portáján leadtam a kulcskártyámat, kaptam egy kis zacskót (a reggeli piknikünket), és lelkesen vártam társaim befutását. Pár percnél nem is kellett több, mindenki jelen, irány a taxi. Remélhetőleg ma már fel tudunk jutni a gépre, és ami még fontosabb, épségben haza is érkezünk.

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam a piros jelzésektől mentes reptéri kijelzőket. A beszállókártyáinkat intéző hölgy egy igazi angyal volt velünk. Fényesnek csak említenie kellett, hogy nehezen fog elférni és még az üléseink se egymás mellé szólnak, erre azonnal az első sorba (repülésben nem jártasoknak mondom, ez olyan mintha áthelyeznének első osztályra, csak a fapados repülések tekintetében), valamint a harmadik sorba lettünk elhelyezve. Eddig minden tökéletes, ráadásul a hotel által pakolt szendvics, gyümölcs, süti, gyümölcslé és ásványvíz összeállítás is laktató volt.

Olyan villámgyorsan és akadálymentesen haladtunk, hogy mire észbe kaptam, már a beszállókapu előtt jártunk. Egyetlen tiszta emlékképem, hogy négy euróért lehet egy nagyon kis üvegnyi uruhot kapni és én nagyon elgondolkodtam azon, hogy vegyek egyet, már csak azért is, hogy ha valaha kénytelen lennék a legrosszabb ellenségemnek ajándékot vinni, akkor álljon rendelkezésemre egy olyan fegyver, mellyel egy életre az arcára tudom fagyasztani a keserűséget. Végül letettem az ötletről, mert teljesen mindegy, hogy milyen bűnei vannak egy embernek (akár csak ellenem, akár mások ellen) azt senki – még a világ legszörnyűbb legaljasabb lénye – se érdemli meg, hogy ezt az italt a szervezetében juttassák.

Erre már csak a kapuban derült fény, de még azt is elintézték nekünk, hogy a legelsők között szálljunk fel a gépre. Gyorsan elfoglaltuk helyeinket, repülőgép módra állítottuk telefonjainkat (ennyi kaland után eléggé égő lenne, ha egy ilyen apróság miatt nem jutnánk haza) majd fülhallgatóinkkal felszerelkezve pihentettük a szemeinket egészen a kötelező repülési biztonsági oktatásig. Már kezdtem megjegyezni részeket a szövegből annyiszor hallottam, de ha már szegény stewardesseknek újra és újra elő kell adniuk, akkor az a minimum, hogy ezt a két percet rájuk szánom az életemből.
Ismét ablak mellett ülök, igaz, most nem teljesen enyém a sor, sőt, ahogy elnézem a várakozó tömeget, úgy látszik, hogy minden ülés betöltésre kerül majd. Az úti cél Barcelona, ahol pár órát pihenünk, összefutunk Fényes egyik ottani barátjával, végül pedig tovább repülünk haza, Budapestre.

A repülőutunk alatt bepótoltuk hiányzó alvásra szánt óráinkat, melyet külön elősegített, hogy az út felszállással és leszállással együtt olyan simára sikerült, hogy érkezésünket észre se vettük, egészen addig, amíg a hangszórók nem tájékoztattak minket, hogy kikapcsolhatjuk biztonsági öveinket és távozhatunk a gépről.

Barcelona csodálatos város, legalábbis én így hiszem, ugyanis mi, a rövid csatlakozási időnk alatt végig a reptéren maradtunk, és olyan felhős volt az idő, hogy még a gépről se láttunk semmit (arról már nem is beszélve, hogy aludtunk is). Kicsit sétálgattunk, kipróbáltuk a gyorsított sávot – ezt a mozgólépcső helyett mozgótalajszerű járó folyosót – amivel körülbelül három és fél másodpercet spóroltunk meg. Igaz, ez engem hidegen hagyott, mert az én fejemben már csak egy gondolat motoszkált: lassan, de biztosan közeledünk hazafelé.

Fényes barátjával eltöltött kávézgatásunk után visszabattyogtunk a beszállási területre, ahonnét körülbelül egy órája jöhettünk ki, és célba vettünk egy gyorskajáldát. Miután megrendeltük az étlap felét és mindazt el is fogyasztottuk, lassan, de határozottan, és persze gurulva nekiveselkedtünk a beszállókapunak.
Santiagóban még el tudták nekünk intézni, hogy az elsők között szállhassunk fel, de úgy látszik a légitársaság jószívűsége idáig tartott. Szerencsére közös megegyezéssel eldöntöttük, hogy minket ez oly szinten hidegen hagy, mint a kóla, amit étkeinkhez kaptunk. Időnk mint a tenger, csak érjük el épségben hazáig.
Avagy Camino általi tapasztalataimat felhasználva: Ez nem sprint, hanem egy maraton, és az a legjobb, ha minden lépését kiélvezed.

Helyek elfoglalva, övek becsatolva, fülhallgatók előkészítve, az egyedüli kiszámíthatatlan pont ebben az egyenletben, hogy melyik számomra fogunk felszállni. Mondjuk a felszállás előtt még egyvalamit végig kellett hallgatnom.
„Tisztelt Utasaink! – harsogják a hangszórók három különböző nyelven – Kérjük Önöket vegyék ki fülhallgatóikat és szánjanak pár percet arra, hogy meghallgassák biztonsági bemutatónkat. Mindezt az Önök érdekében tesszük!” (Apró érdekesség, hogy ezt a mondatot már a hangszóró előtt befejeztem. Örülök, hogy összejött.)
Szóval már csak egy felszállás és egy leszállás választ el attól, hogy ismét magyar földre helyezhessem a talpamat.

Az út nagy részét mindenki átaludta, a maradék kis részekben pedig vagy zenét hallgattunk, vagy kedvenc filmrészleteinket néztük újra. Nekem pont a legjobbkor sikerült felébrednem, mert mellettem az ablakban éppen hófödte hegycsúcsok bukkantak elő a még fehérebb felhők közül. Gyorsan meg is bökdöstem az ablaknál szuszogó Bendegúz vállát, jelezve, hogy erről jó lenne képet csinálni. Ő kinézett, majd közölte velem, hogy a képkészítésen körülbelül két perccel ezelőtt esett túl. Úgy látszik egyre járt az agyunk.

Életemben ezelőtt csak két helyre utaztam repülővel és azok alatt egyvalami mindig jelen volt, amit mostani repüléseim során sehol se látok. Ez pedig nem más, mint a kijelző, ami mutatja, hogy éppen hol jár a gép, milyen magasan vagyunk, mennyi a kinti hőmérséklet, és körülbelül mikorra érkezünk meg. Nem mintha ettől gyorsabb, vagy lassabb lenne a gép, csak egyfajta biztonságot nyújtott nekem az a tudat, hogy egy pillantással pontosan belőhetem helyzetünket a fellegek felett. Eddig is éreztem, de igazán most tudatosult bennem, hogy honvágyam van. Igaz, erre az érzésre én más megfogalmazást használnék. Nem azért vágyok vissza szülőföldemre, mert annyira rossz lett volna ez az út, hanem pont az ellenkezője miatt. Otthoni barátaimnak szeretném elmesélni az összes kalandot amit átéltem, megmutatni az új barátságokat amik kialakultak, és átadni minden egyes érzést, illetve tapasztalatot, amivel az elmúlt tizenöt napban gazdagodtam.
Igen, minden kétséget kizáróan úgy érzem, hogy gazdagabban fogok hazaérkezni.

Azt nem mondhatom, hogy a leszállásunk zökkenőmentes volt, de legalább épségben földet értünk Magyarországon. Itthon vagyunk, igaz, haza még nem értünk, de már az is csak idő kérdése. Jelenlegi feladatunk: lejutni a gépről és beszerezni csomagjainkat.

Egy laza 15-20 perces várakozást követve már minden táskánk a birtokunkban volt, ami a magyar viszonyokat tekintve nagyon jó idő. Utazásunkat ezzel hivatalosan be is fejeztük, de ha őszinte akarok lenni, akkor utunk még korán sem ért véget. Azt hiszem, számomra, igazán csak most kezdődik el.

Még taxit is rekordidő alatt szereztük, és mivel elképesztően nagy dugó volt a belvárosban, így szegény sofőrünket fárasztó vicceinkkel és szörnyű történeteinkkel „szórakoztattuk”. Elmondása alapján nem ugortuk meg a top tízet a fuvarjai közül – amit el is hiszek neki, mert a mostani barátnőjét is a taxija hátsó ülésén szedte fel – de abban biztos vagyok, hogy a top ötvenben benne kell lennünk, ha pedig számításba veszem Fényest is, akkor akár a top húszban is.
Munkacuccaimat tartalmazó hátizsákomat felkaptam Fényeséknél, majd magamban konstatáltam, hogy milyen szerencsés, hiszen ő már otthon van. Nekem ezzel ellentétben még el kell jutnom a buszpályaudvarra, onnét átutaznom egy teljesen másik városba, mindezt málhás szamárként felszerelve. Ennek ellenére örülök, mert legbelül egy megcáfolhatatlan tény hajt: Végre valahára randizhatok egy igazán penge csajszival, aki már több mint tizenöt napja várja, hogy az arcomhoz érhessen.

Legutóbbi módosítás: 2021.06.19. @ 09:13 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 58 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.