Közel ötven tavasz kellett anyám,
hogy megértsem fájdalmad,
hajdanán,
hogyan lehettem benned gyermekedként,
remény és reménytelenség határán.
Rab volt lelked,
és rabot szültél a földre,
ketreced volt az egész világ,
míg megszökhetetlen létedből fontál
fájdalom glóriát,
mindkettőnk fejére.
És te már nem vagy itt anyám,
de én huszonnyolc év távlatából
látom glóriád fényét,
ahogy felragyog,
ott fent az angyalok között,
hol szárnyaid vannak
és szíved már átlátszó tiszta,
kérlek,
hajolj le hozzám is anyám,
ide vissza
és tégy szabaddá létemben
egyetlen érintéseddel.
