Dr. Téglássy Főnix esete az oroszlánnal 1. rész

Dr. Téglássy Főnix feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
– Na, ez szép! – dohogott magában és idegesen megrázta a kabátja ujját. Permetszerű apró sárcseppek fröccsentek szét róla. Erőltetett közönnyel nézte a cipőjét, nadrágját beterítő alvadt sarat, aztán felnézett az égre és halkan elmormolt egy kéretlen imát.
– Még ez is! – sziszegte. Elege volt az egészből. Most már végleg betelt a pohár. Arcára félszeg vigyort erőltetett a kín, ami belül feszítette. Aztán lassan csak elindult. Beállt a sorba. Az illékony forgatag ritmusa elringatta, ahogyan lépdelt a járdán, némán, lassan emésztő émelygéssel a gyomrában. A siető tömeg közömbös némasággal fogadta magába. Elnyelte és egyre nagyobb biztonsággal magába olvasztotta, ahogyan az idős férfi felvette a lüktető folyam ritmusát.
– Akár egy hatalmas test. – jelent meg benne a metafora.
De a mardosó fájdalom kéretlenül kilökte a harmóniából. Nekiment egy fiatal férfinek, aki éppen a telefonját babrálta. Az fel sem nézett, még csak meg sem várta, míg valami bocsánatfélét recseg felé. Tovasodródott. Már egy öreg néni arca jött szembe vele, aztán egy férfi, majd egy kislány mosolygott rá félszegen. Megpróbálta újra felvenni a ritmust. Beleolvadni a szürkeségbe. Semmivé válni, de a fejében száguldó zűrzavar megakadályozta. Hirtelen lüktetést érzett a tarkója körül, szeme előtt a tömeg elmosódott. Mintha kézzel elmaszatoltak volna egy frissen festett képet. Még érezte, ahogy a lábaiból kifut a vér, de ezt már csak egyfajta halvány megállapításként konstatálta szertefoszló elméje. Pár percig egy szürke tömegben kavargott a tudata, aztán – mint egy véletlen gombnyomásra bekapcsolt kamera– látni kezdett. Semmi egyéb. Próbálta mozgatni a végtagjait, de sehogy sem sikerült. Sem a keze, sem a lába nem mozdult, akárhogy parancsolta. Kétségbeesetten bámulta az emberek lábait, ahogy elsietnek a tekintete előtt. A bőre azonban érzett. Érezte, ahogy az eséstől homlokára fröccsent sár lefolyik az arcán a szájába, de a fejét hiába próbálta mozdítani, sehogy sem sikerült. Érezte a sár keserű ízét, ahogy végigcsorog a szája ívét követve. Aztán egy arcot látott a szemei előtt.
– Jöjjön ember! Hát mi van magával! Na, jól van, látja, mi már csak így vagyunk. Ha már így leereszkedett az én szintemre, hát ne feküdjön itt nekem! Majd én megtisztelem, mert látja, hogy ezeknek mindegy! Ezek nem törődnek azzal, aki idelenn van. Csak löknek neki valamit, aztán ennyi!
Nem voltak fogai. Érezte a bűzét, hiszen egészen közelről beszélt az arcába. Szőrös volt, büdös és undorító. Nagy durbincs orra minden szónál fintorgott, ahogy formálta a szavakat, és ettől olyan komikus lett az ábrázata, mintha a mimikája nem követné a szavai tartalmát. Látta, hogy vigyorogva beszél hozzá és ő zsigerből szeretne tiltakozni, menekülni, de képtelen volt rá. Furcsa érzés vett erőt rajta, mintha kívülről nézné, ahogy a megmentője rángtatja – néha saját testével védve – az ő magatehetetlen testét a járdáról a fal tövébe. Ahogy forgatta ide–oda, imbolygó, rángatódzó képekben látta a sietős lépteket, néha egy–egy szoknya, nadrág, láb és kéz villanását, és a sötétszürke eget, amiből megállíthatatlanul zúdult arcára az eső. Hunyorgón pislogva konstatálta az aszfalton folyó sáros esőlét, ami magával sodorta az eldobott cigarettacsikket, az üres kilapított és elázott sörös vagy papírdobozokat.
– Most végre beadom a kulcsot. – dohogta magában. – Itt fogok megdögleni valami koszos, alkoholista koldus ölében. Ez jár nekem, ez a sors, ez a végzet. Megérdemlem.
Újabb rángatást érzett a nyaka körül és mintha páran bele is rúgtak volna, amíg a koldus behúzta a járdáról a házfal keskeny eresze alá.
– Na! Így mindjárt jobb. Ezek vagy átlépnek magán, vagy egyszerűen addig gyalogolnak szerény személyén, míg belekopik a járdába. De az is lehet, hogy amikor már meghalt, kihúzzák az út szélére – megrázta a fejét – Nem biztos. Inkább az, hogy belepaszírozzák a járdába.
A koldus megragadta a felöltője gallérját és egy hirtelen, de gyengéd mozdulattal ülő helyzetbe rántotta Dr. Téglássy Félix magatehetetlen testét. Majd vállait nagy műgonddal eligazította, de előtte még tehetetlenül összegabalyodott lábait is keresztbe rakta maga előtt. Aztán a sártól mocskos kezeit komótosan letörölte és óvatosan tenyérrel felfelé a térdére helyezte, és nyugtázva az eredményt rávigyorgott.
– Ez nagyszerű! Így már munkába állhat!
Főnix felvihogott magában.
– Mint egy döglött buddha! Egy kolduló döglött buddha!
– Ugye – bólogatott a koldus, mintha hallotta volna a szavait. – Keresünk magának valami kalapot is – és a háta mögé nyúlt, ahonnan elővarázsolt egy rózsaszín iskolatáskát. Megrázta.
– Ebben lesz, ni! A tartalék.
Kinyitotta, majd hosszas kotorászás után előhúzott egy sildes sapkát, amire csillám pónik voltak mintázva. Az ölébe tette.
– Ami bejön, az a magáé – jelentette ki fontoskodó arccal. – Én nem vagyok tolvaj. Sőt elárulok magának egy titkot. Ez a varázssapkám. Ezt csak olyankor veszem a kezembe, ha nagy a gond. Ha minden elveszett – vállon veregette, amitől Főnix magatehetetlen teste dőlni kezdett.
– Hő! Na, jól van! Hagyom dolgozni.
Ültek csendben egy időtlen pillanatig. Főnix próbálta feldolgozni magában az eseményeket. Összeesett az utcán, és az emberek egyszerűen kikerülték, vagy ráléptek. Míg ez a szédült koldus úgy gondolta, hogy ő még él és be akar ülni, koldulni. Bevette a boltba, mert valószínű magányos és kissé bolond. Most itt ül, mint egy faszent, mert mozdulni képtelen, kénytelen elfogadni a helyzetet.
– Valószínű haldoklom – aztán kijavította magát – Remélem.
A koldus végül megtörte a csendet.
– Tudja milyen ez? Elmesélek magának egy történetet. Egyszer két dervis szelte át a sivatagot, és éppen egy oázis felé tartottak, amikor az egyik dűne mögül egy hatalmas sivatagi oroszlánt pillantottak meg, aki éppen feléjük rohant. Az egyik dervis azonnal eldobta mindenét és a sivatag porában térdepelve kérte az ő istenét, hogy mentse meg. A társa azonban fölé hajolt és így kérlelte:
– Miért abajgatnád ezzel Istent! Hiszen nézd, ott egy pálmafa! Másszunk föl rá és megmenekülünk.
Kivárt egy pillanatig, mintha időt adna arra, hogy Dr. Téglássy Főnix megláthassa a történet kvintesszenciáját, de a doktor arcán az értelem halvány szikrája sem csillant fel. Kutatóan ránézett és folytatta.
– Mi a véleménye? Ön melyik szereplővel tudna a legjobban azonosulni?
– Jelen esetben? Jelen esetben talán a pálmafát meglátó dervissel tudnék azonosulni.
– Úgy hogy itt ül, és azt is nekem köszönheti? – nevetett fel a koldus.
– Céllal indultam el. A cél a pálmafa.
A koldus csóválva lehajtotta fejét. Mintha elmélyülten számlálná a pár centivel az orra előtt lehulló esőcseppeket. Dr. Téglássy tisztán lélegzett, tisztán látott, és érezte is az arcát verdeső, a tetőről sűrűn, permetszerűen pattogó esőt. De ennél többre, egyelőre képtelen volt.
– Belevághatunk? – kérdezte egyszeriben a koldus. Dr. Téglássyt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy önkéntelen válaszolt.
– Bele.
– Akkor talán kezdjük azzal, hogy elmondja a találkozásunk okát. Kérem, próbálja meg egyszerűen és tömören megfogalmazni.
Dr. Téglássy Főnix semmit nem értett. Egy darabig segélykérőn forgatta a szemeit. Még mindig az utcán volt, és még mindig bénán csorgó nyállal figyelte az előtte elhaladó lábakat. Eddig úgy tudta, beszélni sem tud.
– Tömören nehéz lesz, de megpróbálom. Hetvenöt éves vagyok, és most volt az ötven éves házassági évfordulónk. Elég régóta élünk együtt, két gyereket neveltünk fel tisztességben. Voltak súrlódások az elmúlt ötven év alatt, de megvoltunk. A lányom negyvenhat éves a fiam negyvenhárom. Önállóak, családot alapítottak. Mi maradtunk. Öt évvel ezelőtt volt egy súlyos betegségem, de sikerült kilábalnom belőle. Most tavasszal leültünk az ötvenedik évfordulón, csak úgy azt mondani: Köszönöm.
Nem dívott a családban az ünneplés. Csak ennyi: Kösz. Nos, most másképpen történt. A feleségem leült velem szemben az asztalhoz és azt mondta:
– Jobb, ha tőlem tudod meg, mint mástól. Van valakim. Hetente kétszer-háromszor elmegyek hozzá. Ne tartóztass! Cserébe itt maradok, ha neked így jó. Ha ágynak esel, ápollak, mosok rád, főzök. Mindent úgy, mint régen. Elhagyni nem akarlak, de nekem erre a kapcsolatra szükségem van. Ha nem egyezel bele, elválhatunk. Gondolkozz rajta és adj választ, ha úgy érzed, tudod, mit akarsz.
Ezt mind a saját szájából hallotta, pedig halál biztos volt benne, hogy egyetlen szót sem szólt. Megpróbált a torkára koncentrálni, hátha legalább egy gyenge nyögést képes produkálni, de sehogy sem sikerült.
A koldus érdeklődve rápillantott.
– Egy tízes skálán nézve milyennek értékelné eddig az esetig a viszonyukat?
– Úgy érti, hogy a tízes a számomra ideális házasságot jelképezi? Mondjuk, milyen volt akkor, mikor még elkezdtük?
– Igen – bólogatott a másik.
– Hát a kezdethez képest jócskán változtak a céljaink is és jómagunk sem azzal a hévvel égünk, ha érti, mire gondolok. Bocsássa meg az őszinteségem, de a történethez kapcsolódik egy fontos információ. Nevezetesen, hogy amint már említettem, öt évvel ezelőtt súlyos gerincproblémával műtöttek. Azóta képtelen vagyok házas életet élni. Ez jócskán lepontozza a viszonyunk minőségét. Szóval, ha a kezdet tíz pontos, akkor ez a műtét óta négy, de a jelenlegi helyzetben kettő pontra tenném.
Megpróbálta megrázni a fejét és üvölteni.
– Állj! Ezt nem én mondtam! Én nem beszélgetek a nyílt utcán haldokolva egy csillám pónis sapkával a kezemben egy koldussal! Én haldoklom. Valószínű strokom van, vagy valami gerincideg bénulásom. Bármi, csak nem az, ami most történik velem!
A koldus érdeklődve a szemébe nézett miközben hálát rebegett a sapkájába hulló pénzérmének.
– Hála és köszönet minden fillérért. És mit gondol, ha megoldja ezt a helyzetet és továbbra is együtt maradnak, hány pontra szeretné feltornázni a házasságát?
– Az ötössel már kiegyeznék.
– Tehát az ötös alatt azt érti, hogy minden úgy, mint régen?
– Igen. Kivéve a házaséletet. Tudja a feleségem hatvanöt éves. Nem igazán gondolnám, hogy neki oly nagy szüksége van a szexuális életre.
Megadta magát. Feladta a tagadást. Úgy gondolta, nincs választása. Bárhogy próbálta megakadályozni, a szavait akkor is hallotta. Magában felvihogott. – Akkor lássuk mi lesz! Ekkor érezte meg először, hogy az egyik ujjperce megmozdul.
A koldus folytatta.
– Mielőtt találkoztunk, milyen tervei voltak a helyzet megoldására?
– Két dolog mindenképp megfordult a fejemben. Az egyik, hogy leleplezem a feleségem szeretőjét. Azt elmondta a nejem róla, hogy nős, családos ember. Úgy gondolom, hogy ha a másik asszony megtudja a valóságot, akkor megszakad a viszony. Számomra ez így tisztességes, hiszen ez egy lopott kapcsolat, egy színjáték csupán, ami azért létezik, mert titkos. A másik dolog, hogy alkuba bocsájtom az együttélésünket, ami, meg kell hogy mondjam, rám nézve szánalmas végeredményre vezet.
– Mit tartalmaz ez az alku?
– Azt, hogy belemegyek a viszonyba. Feltételekkel, de ettől már undorodom. Mindegy. A lényeg az, hogy úgy érzem, képes vagyok engedményeket tenni a túlélés érdekében. Heti egy találka, nem több. Cserébe nem adom be a válópert, nem piszkálom a dolgot. Mondhatni, az élet folyik tovább a megszokott medrében.
A koldus megvakarta az állát. Kicsit félrenézett, mintha már előre tudná a választ a következő kérdésére.
– Ön szerint mi az, amire a felesége vágyik és a másik féltől megkapja, de Öntől nem?
– Nem tudom. Talán az érzelmek. Sosem voltunk érzelmes, babusgatós fajta. Én úgy gondolom, nem is igényeltük. De talán ezt is újra meg kell vizsgálnom magamban. És valóban ezt érezte, de mielőtt még elkalandoztak volna a gondolatai, a koldus folytatta.
– Nos, én azt javasolnám, hogy ezzel a témakörrel most inkább ne foglalkozunk – fogalmazott keményen.
– Ha megengedi, én visszatérnék a kezdeti hasonlatunkra. Ebben az esetben a cél az oázis. Részmegoldás a pálmafa, ami esetünkben az azonnali helyzet megoldását jelenti. Ezt azt jelenti, hogy változásokra, változtatásokra van szükség. A percepció szintjén el kell fogadnunk, hogy megváltozott Önök között a kapcsolat minősége. Esetünkben azt javaslom, hogy ne a másik féllel foglalkozzunk, hanem az Ön megoldási kulcsait, heurisztikáit tárjuk fel. Megkereshetnénk azokat a beidegződéseket a kapcsolatban, amik elfáradtak, avittak és használhatatlanok. Törekedjünk inkább ezek felülírására, behelyettesítésére, minőségibbé tételére. Meg kell találnunk azt a stratégiát, amivel mindketten eljuthatnak az oázisig.
Hirtelen szünetet tartott, mintha rádöbbent volna, hogy sokat beszélt, majd kis szünet után megkérdezte. – Mit gondol a jelen helyzetben Ön és a felesége egy térben gondolkodnak?
– Nem hinném, hiszen az ő oázisa a kettős kapcsolat fenntartásában van, amit én nem tudok elfogadni. Mert, leszögezem, képtelen vagyok elfogadni! Ötven éve élünk együtt, és most, amikor már valóban együtt lehetnénk a szép nyugdíjunkból, ő másnál keresi a boldogságot?
A vér az agyába tolult, amikor meghallotta a szavait. Viszketett a füle, szerette volna megvakarni, de kénytelen volt elfogadni a viszketés tényét. Ekkor fogta föl, hogy a bal keze szép lassan ökölbe szorul. Viszont ettől a mozdulattól, ami valószínűleg a vállából indult, elkezdett elcsavarodni. Mint egy iszappal teli zsák, úgy dőlt szép lassan a mellette kuporgó férfira.
– Hő. Ne siessen! Még az elején tartunk – mondta széles mosollyal amaz és visszatornázta Főnix testét régi pozíciójába. Mindössze annyit változtatott rajta, hogy maga felé fordította a fejét.
– Ha az oázist az otthonával azonosítjuk, lehetségesnek tartja, hogy mindketten jól érezzék magukat ebben az oázisban? – kérdezte ugyanazzal a mosollyal.
– Egyetlen esetben, ha elfelejti ezt a viszonyt. – válaszolta faarccal dr. Téglássy.
– Milyen volt eddig ez az oázis?
– Nyugodt, stabil, és kiszámítható. Meg volt a szerepe és a rendje a dolgoknak. Az ötven év alatt megszoktuk egymást. Meg voltak a határaink, ezt tiszteletben tartottuk, és ragaszkodtunk is hozzá. A szokásaink, az életritmusunk olvasható és kiszámítható volt. Ez adta a kölcsönös biztonságot és stabilitást. Számomra ezek a dolgok voltak a kapcsolat alapjai. De úgy látszik, számára ez már nem volt elég.
– Meg tudná mondani, mitől lesz oázis az oázis? – folytatta a koldus.
Dr. Téglássy Főnix kezdett belemelegedni a játékba. Fura kíváncsiság szállta meg, ahogy sodródott a koldus által feltett kérdések tengerében. Végül is ez róla szól! – villant át az agyán az örömteli felismerés. Mert eddig valahogy semmi sem szólt róla. Eddig valahogy semmi sem szólt semmiről.
– Van benne víz és élelem, mert egy sivatag közepén van, ahol ez élet, vagy halál kérdése. – válaszolta önmagából fakadóan. – Van benne fedett szálláshely, ahová menekülhetünk a pusztító meleg és az éjszakai hideg elől. Van kerítés, ami megvéd a vadállatoktól. – sorolta.
– Ha így nézzük, az oázisban megtalálható minden olyan dolog, ami szükséges a túléléshez. Igen, ha jól meggondolom, talán ez az, amiben jelenleg különbözik a kettőnk oázisa. Az én világomban talán a túlélésé a főszerep, míg az övében az élettel járó veszélyek, kihívások is részei az oázisnak. Bennem minden, ami kívülről jön, veszélyt hordoz, míg számára ez inkább izgalmassá teszi az életét. Ez esetben, érthető mit szeretne a feleségem! Nem az oázist szeretné elpusztítani, hanem azt a viszonyrendszert, amiben eddig éltünk.
Megdöbbenve hallgatta a saját magát. Nem is tudta, hogy vannak ilyen gondolatai! Valahogy ilyen dolgokon sosem törte a fejét. Mindig a jelenben élt. A stratégiai gondolkodása kimerült a mindennapi történések és szükségszerűségek minél egyszerűbb és hatékonyabb kivitelezésében. Mielőtt még ezen felismerésen elácsoroghatott volna a tudata, a koldus tovább pörgette az amúgy is szétzilált elméjét.