Deme Dávid : Aldó Napló XIV. rész

14. Nap (2. Extra Nap):

Az ébredésemet követő első mozdulataim megegyeztek a tegnapiéval. Zuhany, fogmosás, majd a többiek bevárása a svédasztalos reggelizőterem előtt. Mint „azok az őrült magyar zarándokok” lassan hírünk is ment a személyzet tekintetében. Már tegnap is felismertek a nap végére, és le merném fogadni, hogy ma is mosolyt fogunk az arcukra csalni, amint meglátnak minket.

Csak mellékesen jegyzem meg: Tisztában vagyok vele, hogy többet maradtunk a tervezettnél és az is világos számomra, hogy otthon is van még ezer meg egy dolog ami még vár rám, de nem akarok hazamenni.

Reggeli után Fényessel még elbeszélgettünk a szálloda belső és külső építészeti érdekességeiről. Amíg az otthoni verzióknál iszonyatosan fontos, hogy a külső kinézet is megragadja az emberek figyelmét, addig a spanyoloknál inkább arra ügyelnek, hogy gyorsan felépíthető és olcsó külsővel legyen elkészítve az építmény. Teljesen lényegtelen, hogy külsőleg egy hatalmas cementtömb van előtted ablakokkal ellátva, mert a tetején, vagy az oldalán ott díszeleg az a négy csillag és amint belépsz az előtérbe, máris megkapod azt a minőséget, ami ezzel jár.
Fényes szerint a belsőépítész vagy tudathasadásban szenvedett, vagy nem tudta eldönteni, hogy milyen stílusa legyen az épületnek, ugyanis már csak az ajtókat elnézve is megtalálhatjuk a különböző stílusok összeolvadását. Egy része amerikai (a zár elfordítható), máshol ázsiai (a kilincs rövid és vastag), az ajtó maradéka pedig európai. Ha mindezt már egy ajtón megtaláljuk, akkor képzelhetitek, milyen lehet a többi, de mindettől függetlenül a lényegen ez sem tud változtatni: szép ez a hely.

Diskurzusunk befejeztével elbandukoltunk a recepcióshoz, megkértük, hogy holnap hajnal négyre rendeljen nekünk egy taxit, és igénybe vesszük a telefonos ébresztési szolgáltatásukat is. Igaz, mindannyian három ujjlenyomással megoldhattuk volna ezt a saját mobilunkon, de egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam hotelben, és ezt a szolgáltatást is ki szeretném próbálni.
Már éppen szálltunk volna be a liftbe, amikor a recepciós utánunk szólt, hogy akarunk-e piknikezni. Mivel csak pár perce fejeztük be a reggelit, így megbocsájtható volt az értetlenség, mely az arcunkra ült ki. Megkérdeztem, hogy pontosan mit ért piknik alatt, mire kiderült, hogy még az ilyen korai indulásokhoz is szoktak pakolni reggeliket, amiket elvihetünk a reptérre. A magyarázat felénél se járhatott, Fényes már egy erőteljes igennel elfogadta az ajánlatot. (Köztünk szólva, mivel kajáról volt szó, ha ő nem tette volna meg, akkor pár másodpercre rá én biztosan rábólintottam volna.)

Furcsa érzés hotelben lenni. Az időérzéked teljesen elveszik és semmi mást nem akarsz csinálni, csak feküdni (vagy az ágyadban, vagy a medence partján), amit kizárólag az étkezések szakítanak meg, melyet továbbra is étteremben fogyaszthatsz. Félreértés ne essék, önmagában ez nagyon jónak hangzik, és az is, de annak ellenére, hogy alig pár sorral ezelőtt jelentettem ki, hogy nem akarok hazamenni, mostanra már érzem a honvágy és a kilométerhiány összegyűlését a szervezetemben. Szó szerint menni akarok valamerre, akár egy ismerős helyre ismeretlenekkel, vagy ismeretlen úti célhoz ismerős arcokkal. Nem tudom, mit hoz számomra a holnap, de legalább egyvalami még mindig biztos: ebédidő van, úgyhogy következik a mostanra már megszokott „Bárcsak te is ehetnél ebből a finomságból” rovatunk.

Amíg a többiek chilis babot rendeltek előételnek, én újra megpróbálkoztam a csináld magad salátabárral, és örömmel jelenthetem, hogy már sokkal kevésbé néztek hülyének, mint az előző próbálkozásomnál. Lassan ugyan, de fejlődöm.
A második fogás Pöttöm és Bendegúz részéről pulyka alsó comb volt fűszeres spagetti tésztával, Fényesnek és nekem pedig lazachamburgert szolgáltak fel rozszsemlében, avokádó, paradicsom és hagyma körettel. Emellett – mivel ennyi idő után már arra is emlékeztek, hogy ki hogyan kéri a kávéját –, még egy tálnyi sült krumpli is került az asztal közepére. A többiek nevében nem nyilatkozhatok, de én egy pár óráig még biztosan csak gurulva tudok közlekedni.

Ebéd közben szóba került valami, és mivel ez volt az utolsó előtti étkezésünk, valamint az utolsó ebédünk Spanyolországban (remélhetőleg a légitársaságunk is így gondolja), ezért pont jól jött, hogy a többiek megemlítették.
Pöttöm és Bendegúz nem rajong annyira a halételekért, és ezzel még finom voltam és nőies. Én azonban, ahogy azt már többször is leírtam, mindent kipróbálok és elfogyasztok, amit még nem ettem. Ezek alapján szóba került az, hogy van e egyáltalán olyan étel, amit nem ennék meg. A válaszom pedig így hangzik: egy kis adagot biztosan elfogyasztanék, de ez nem mindig volt így.

Kiskoromban elképesztően válogatós voltam és nagyon keveset ettem. Ezt sikerült olyan szintre fejlesztenem, hogy amikor általános iskolás koromban lehetőségem volt enni egy „all you can eat” (annyit eszel amennyi beléd fér) típusú kínai étteremben, akkor az én tányéromon nem volt semmi más, csak gyümölcs, ugyanis a többi étkek közül – teljesség igénye nélkül: homár, rája, rák, kagyló, édes-savanyú/szecsuáni/szezámmagos és még legalább két másik fajta csirke – egyet se ismertem, tehát távol maradtam tőlük. Még a köreteket is visszafogottan kezeltem, pedig manapság egy jó pirított tésztás édes-savanyú csirke összeállítást már csillogó szemekkel és nyálcsorgatva fogadok. Így, amíg mások teljes mértékben kihasználták a lehetőségeiket, addig én a saját félelmeim miatt megfosztottam magamat egy igazi élménytől.
Majdnem tíz év kellett ahhoz, hogy felismerjem súlyos hibámat és megfogadjam, hogy ha ételekről van szó, és a lehetőség is megadatik, mindig azt a fogást fogom választani, amit még nem próbáltam. Pont ezért volt az, hogy az utazás során megemlített étkek tekintetében olyan ritkán fogyasztottam otthon is kapható húst, és inkább a helyi ínyencségek világában merültem el. Ha ki kéne választanom egyetlen jótanácsot, amit adnom kéne egy ilyen úton részt vevő egyénnek (miután megbizonyosodtam róla, hogy a túracipő-hátizsák-túraruha hármasa megfelel az általa tervezett távnak), akkor azt ajánlanám neki, hogy próbáljon ki mindent, gazdagodjon élményekkel és ismerkedjen meg új emberekkel. Én legalábbis ezt tettem, és életemből kevés olyan időszakot említhetek fel, melyben olyan jól vagy jobban éreztem magamat, mint most.

Fényesék még eléggé mélyen aludhattak a kajakóma miatt, de Bendegúzzal eldöntöttük, hogy ha egész ittlétünk alatt mondogattuk, akkor most már tényleg itt az ideje, hogy megmártózzunk abban a bizonyos medencében. Nem kell olimpiai felszereltségre gondolni, „csak” egy 15-20 méter hosszú, és körülbelül 10 méter széles medence, oldalán 1-1 zuhanyzóval, 4 sarkában létra, körülötte pedig napozóágyak sokasága.
Leúsztam az eltervezett tíz hosszomat, majd, mint aki jól végezte dolgát, kifeküdtem egy korábban említett ágyra és élveztem a napfényt. Sajnos a szálloda nem most élvezi csúcsszezonját, így a felhozatal ideges üzletemberekből, lazítani kívánó nagycsaládokból és nyugdíjasklubok tagjaiból állt. Ez van, a helyzetet még így is teljes mértékében kiélveztem.

Az itteni napjárás teljesen megkavarta a belső órámat. Itt fekszünk, a még mindig kellemesen süttető Nap fénysugarai alatt, pedig már este fél hét van. Az én nézetemben ilyenkor már sötétednie kéne az égboltnak, és a levegő is elkezdene lehűlni, arról nem is beszélve, hogy általában ilyentájt érek haza és látok neki a vacsorámnak. Ezzel szemben az itteni viszonyok miatt teljesen olyan érzésem van, mintha csak délután négy lenne. Az étkezési időpontokról meg már inkább ne is beszéljünk! (Na jó, pár sort mégis megér.) Reggelit kilencnél hamarabb nem fogyasztottunk – a felkelés utáni kalciumporos víz nem számít reggelinek –, ebédet leghamarabb délután kettő tájékában tudtunk fogyasztani – és akkor még szerencsésnek számítottunk –, a vacsora pedig este nyolc – pontosítva itt a hotelben fél kilenc – előtt nem állt rendelkezésünkre.
Otthon ezzel ellentétben reggel hatkor reggelizem, ebédelni dél és délután egy között szoktam, a vacsorám pedig a már említett este hét, esetleg nyolc óra tájékában esedékes.
Mennyi idő lesz majd visszaszokni a régi kerékvágásba! Arról nem is beszélve, hogy nem is akarok teljesen visszaállni.

Nem sokkal később Fényesék is felébredtek, és miután megtudták, hogy hol süttetjük magunkat, laza tíz perc után csatlakoztak is hozzánk. Hangulatteremtéshez nem kellett sok, Fényes és Bendegúz karöltve ugrották a fejeseket, hasasokat és persze a seggeseket, ami nagyon szórakoztató és mulatságos volt számomra. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy az a pár ember aki még kint volt, mégis miért távozott oly hirtelen, de akárhogy is töröm rajta a fejemet, nem tudok rájönni. Úgy látszik, ez már örökké rejtély marad.

Az utolsó (spanyolországi) vacsoránk is svédasztalosra sikeredett. Ekkorra már a salátabár mestere voltam. Második fogásnak kiszedtem egy adag sült krumpli mellé pár cordon bleu-t, illetve sertés szűzérmét is találtam, melyről még a steakezés során beszélgettem Fényessel. (Így visszatekintve egy örökkévalósággal ezelőttinek érzem.) Igaz, tömeggyártási – közismertebb nevén menzás – módon volt tálalva elénk, de szerintem a minőségén és az ízén egyáltalán nem rontott.

Vacsora után nagyon hamar tisztázódott számunkra, hogy a hajnali három óra vészes sebességgel közeledik felénk, ezért lemondtuk az esti filmezésünket, elköszöntünk kedvenc pincérjeinktől és felmentünk aludni. Szeretném azt hinni, hogy már éjfél előtt elnyomott az álom, de erre a kérdésre nem tudok biztos választ adni, mert az eddig oly kényelmes ágyamban  jó darabig csak forgolódni tudtam.

Legutóbbi módosítás: 2021.04.05. @ 10:11 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 57 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.