Deme Dávid : Aldó Napló XII. rész

12.Nap:

Még mielőtt eldöntöttük, hogy bandázunk a városban, parancsba lett adva, hogy minimum egy órát alszunk, tehát legkésőbb hajnali kettőkor a szálláson, és azon belül az ágyban lesz a helyünk. Ami így is történt.

Az előző estét tekintve az óriáskerék felfedezése után észrevettük a körülötte lévő karnevál/vásár kiegészítést, mely leginkább a magyar búcsúkhoz hasonlított. Fényes bebizonyította kiváló célzóképességét és nyert magának egy hatalmas plüss unikornist, amit talán a Gru filmek tettek a leghíresebbé, Deadpool után persze. Látva a hatalmas mosolyt a barátom arcán, mindenkivel együtt konstatáltuk, hogy jól áll neki az új, puha kiegészítője. Ezután megkóstoltuk a karneváli édességeket, italokat, és félelmeinken való túllendülést követve végre beálltunk az óriáskerékhez tartó sorba.

Én egészen idáig tévedésben voltam, ezen hatalmas szerkezetek tekintetében, az utazási rendszerről már nem is beszélve. Abban a tévhitben éltem, hogy az egész út nagyon lassú, szépen egyenként beszállunk a kis kocsikba és lassan, egyszer végigpördülünk. Hát Houston, jelentem, tévedtem. Nagyon tévedtem. Ha jól számoltam – eléggé sietnünk kellett – a kerék alsó 4-6 kocsiját töltöttük meg, többször, és egyre gyorsabban, és gyorsabban forogva körbementünk, ráadásul mindezt NAGYON (tehát DŐLT BETŰS, CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRT: NAGYON mértékben) magasan! Ami meglepetést okozott a számomra, hogy nem féltem, csak hangosabban és boldogabban üvöltöttem tőle. A velem szemben ülő Stefi és Bendegúz már jobban magáénak mondhatta a tériszonyt.
Egy ilyen élmény után beültünk egy sátras helyre, ahol két tányér sült krumpli társaságában elővettük az élet nagy kérdéseit, és megpróbáltuk mindet megválaszolni. A sikerünk mértékét mindenki másképp írta le, de szeretném azt hinni, hogy egy kicsit közelebb kerültünk az igazságokhoz.

Itt térek vissza igazán korai kelésünkhöz, és a tényleges tizenkettedik nap leírásához.

Hajnal négykor a taxink percre pontosan befutott, gyorsan bedobáltuk a táskáinkba rejtett értékeinket, mi is lehuppantunk az ülésre, és már száguldtunk is a reptér felé. Sajnáltam, hogy szállásadó szentünktől nem tudtam elköszönni, de írásaimban legalább egy életre feljegyezhettem kedves és életvidám hozzáállását, amivel gond nélkül ellátott és megnevettetett minket.

Már csak fel kell szállnunk a gépünkre, Barcelonában átszállni – a három órás várakozási idő alatt összefutni Fényes egyik ottani ismerősével –, majd hazarepülni Budapestre. Olyan tökéletes volt ez a terv, biztos vagyok benne, hogy az égegyadta világon semmi galiba se fog minket érni, hiszen utunk kezdetén Sarriába is teljesen zökkenő- és balhémentesen jutottunk el. Ezek után a hazaúton már biztosan nem történik semmi.

Mondtam már nektek, hogy Murphy szeret engem? Kiérkezünk a reptérre, minden járat mellett zölden világít a „Rendben vagyunk Főnök” felirat egyetlen kivétellel. Itt zöld helyett a nagy kijelzőtáblán kifejezetten rondán éktelenkedő vérpiros betűkkel csak egy szó váltakozott különböző nyelveken: Törölve.
Tippeljetek, hogy kinek a járata volt ez? Így van! Hát persze, hogy a miénk! Az információs pultnál a lehető legkedvesebben közölték velünk, hogy ilyen esetekben magának a légitársaságnak az ügyintézőjével kell lebokszolnunk a dolgokat, amit itt-és-itt találunk meg, és ötven perc múlva nyit.

Rekordidő alatt a kérdéses helyen teremtünk, és pár percre rá meg is érkeztek sietségünk indokai. Először csak egy férfi futott be, aki Kanadába kívánt jutni, majd egy csinos hölgy, aki Thaiföldre vágyott, két szőke szépség Svédország képviseletében, és egy idős elvtárs, aki Oroszországba készült. Őket követte még egy hatalmas német turistacsoport, bár velük annyira sokat nem beszéltünk a várakozás alatt, mint az előbb felsorolt társasággal.

Nyitás után tájékoztattak minket, hogy a barcelonai reptéren folyamatban lévő sztrájkok miatt tegnap több mint száz járat került törlésre, mai napon pedig velünk kezdődött a sor, (Hurrá!) mivel az lehet, hogy a munkában ismerték a sziesztát, de ezek szerint sztrájkban már nem. Jelenleg sok összezavart, mérges, nyűgös és kicsit tolakodó arccal vagyok körbevéve, akik mindannyian egy – a légitársaság panaszbejelentő részlegét képviselő – személyre szegezik szúróeszközt szóró tekintetüket, a célpont pedig láthatóan mindent megtesz, hogy összekapcsolásokat szerezzen, de ő sem csodanő. Azt meg inkább meg se említsük, hogy a tegnapi járattörlések utószele is még érződik, ezért keddnél hamarabbra senki se kapott pótjegyet.
Alternatív opció: tíz órás busz- és/vagy vonatút, ráadásul madridi átkötéssel. Korábbi tapasztalatainkra tekintettel teljesen megértettem Fényes: „Azt bizony felejtsétek el! Itt maradunk!” reakcióját. (Később megtudtam, ott se jutottunk volna sokra, mert a leghamarabbi szabad hely csak két hét múlva érhető el.)

Kanadai barátunk kedden mehet, addig semmi, ruszki elvtársunk szintén, a svédek azt sem értették mit mondtak nekik, mert elmondásuk szerint túl gyorsan beszélt velük az ügyintéző (ezt nem tudtam leellenőrizni, mert addigra mi már egy másik sorban voltunk), utána jött a mi kis csoportunk, akik szerdán utazhatnak, és a végén kullogott szegény Thaiföldre vágyó fehér ruhás hölgyünk, akinek péntekig kell várnia.

Amit tudunk:

– Szerdáig all inclusive ellátást kapunk a hotelben (ez a mondat a későbbiekben még sokszor lesz emlegetve);
– Még nem tudják, hogy hova szállásolnak el minket, így amíg a megfelelő szobákat keresik, igénybe vettük az ingyen reggeli kuponunkat a reptér büféjében, ami egy csokival töltött croisant-nal és kávéval ért fel.
– Tegnap, ahogy már említettem, több mint száz járat került törlésre, tehát még mindig lassan forog a rendszer kereke.
– Pöttömnek van utasbiztosítása (ez később jó kis munkát jelentett a számomra).

Szerencse, hogy ilyen korán jöttünk, mert pár percre rá már hosszan kígyózó sorok álltak a cég panaszbejelentési részlegén, igaz, addig én már másban voltam elmerülve.

Reggeli alatt és után, a már szóba hozott utasbiztosítás Általános Szerződési Feltételeit (ÁSzF) bújtam, fogalmi meghatározások, biztosítási események pontos leírása, illetve esetleges kibúvók megtalálása vonatkozásában (azt hiszem rájöttem mi az igazi indoka annak, hogy elhoztak erre az útra). A fontosabb részek kijelölése és szakzsargon-mentes lefordítása közben hagyom gondolataimat szabadon szállni annak tekintetében, hogy mégis hova kerülünk majd elszállásolásra.

Társaim megpróbáltak a kávézó padjain és asztalain aludni, miközben én beálltam a sorba kártérítési/panasz bejelentési papírokért. A várakozással nincs semmi bajom, a reggeli zuhany és egyéb tisztálkodási lehetőségek hiányával már annál inkább. Pozitívum, hogy páran összeültünk és közösen fogalmaztunk meg mindent, ami rákerül a bejelentőre. Azt, hogy a légitársaság ezen sérelmeinket mennyire veszi figyelembe – már ha egyáltalán ránéznek –, még erős kételyek között látom, de továbbra is bízom a legjobban és készülök a legrosszabbra.

Az események lassú, de biztos haladtával újabb érdekességet tudtam meg. A légitársaságok az ilyen esetekben a taxiztatást úgy oldják meg, hogy kettő „jegyet” írnak, egyet a hotelbe vezető útra – ezek szerint megvan a szállásunk is –, egy másikat pedig harmincegyedikére, amikor visszarobogunk a reptérre, és remélhetőleg fel is tudunk szállni. A sofőrök számára ezen papír fecnik készpénzt jelentenek, és úgy is kezelik. Időközben megütötte az óra a kilencet, ezért a többiek lassan elkezdték hívogatni főnökeiket és családtagjaikat, hogy tájékoztassák őket a fejleményekről. Nekem még van egy bő órám, mire az én munkahelyemen a reggeli előkészületek végbemennek, ezért úgy döntöttem, hogy az ilyen hívással még várok, amíg el nem helyezkedtünk a hotelben. (Sajnos az csak később esett le, hogy vasárnap van, így ezt a hívást át kell tennem holnapra.)

Egy diszkrét, négy csillagos szállodában kerültünk elhelyezésre, aminek árkategóriája valahol a „Kifütyült szó+sok” és az „Esélyed sincs megfizetni” között helyezkedik el (Ezek Fényes szavai, és ha ő így írja le, akkor tényleg így is van). Hazautunk kérdésében még a poggyászaink miatt se kell már aggódnunk, mert várakozás közben elintézték, hogy harmincegyedikén csak bejövünk, felmutatjuk a kártyáinkat, és már szállhatunk is fel a gépre. Szerintem még egy párszor ezt említeni fogom, de minden elismerésem a légitársaság felé. Tényleg úgy érzem, hogy gondoskodnak rólam.

A hotelünk előterének látványa is elég volt ahhoz, hogy az államat a padlóhoz ragassza. Képzeljetek el egy hatalmas – faltól falig üveggel szegélyezett –, báltermi nagyságot elérő és lehagyó előteret, melyben hatalmas fotelek és kanapék nyújtanak régimódi kényelmet. Szélességük tekintetében pedig még a sztereotipikus „amerikai turisták” is könnyedén elfértek bennük. A szobáink még jelenleg takarítás alatt állnak – érdekes mód szintén sztrájk által sújtottak laktak bennük –, így van bőven időm kifejteni jelenlegi szállásunk összes apró szépségét.

Minden azért nem lehet tökéletes, például a mosás nem tartozik a légitársaság által fizetett szolgáltatásokba. A hotel elmondása szerint nekünk a szoba, és a vele járó reggeli, ebéd és vacsora összeállítás van kifizetve. Igaz, a reptéren nem így tájékoztattak minket, és ezt kicsit furcsállottam is, majd rátekintettem a mosási árlistára és mindent megértettem. Az alberguekben, ahol eddig laktunk, kifizettünk három, vagy esetleg öt eurót, és azt mostunk, ami csak belefért a gépbe. Itt három és fél euróért egy – ismétlem egyetlenegy – mellényt mosnak ki. Mentségükre legyen szólva, ebbe már beleszámolták a vasalás díját is, de ez számunkra csak sovány vigasz.

Bendegúzzal meguntuk a várakozást, így közös megegyezéssel lefáradtunk a hotel alsó szintjére megreggelizni, ugyanis már volt jó négy órája, hogy elfogyasztottuk azt a kicsiny croissant és a mellé járó kávét, és kezdtük érezni, hogy kellene ismét valami étek ami felturbóz minket. Nagy örömünkre svédasztalos reggeli fogadott minket, és a választék felért a hely szépségével. Tükörtojás, többféle sajt, felvágottak, sonkák és szalámik minden mennyiségben, paradicsom, paprika… röviden összefoglalva minden biztosítva volt egy igazán teljes reggelihez. Össze is raktunk fejenként két-két olyan szendvicset, hogy majdnem megszólalt, aztán leöblítettük frissen facsart barack- illetve narancslével. Gondolkoztunk, hogy a müzliket is kipróbáljuk, de volt egy megérzésem, hogy inkább föl kéne mennünk.

Néha megéri hallgatni saját magamra: Fényes pont akkor vette át a recepcióstól a kulcskártyáját, mire mi felértünk. Nálunk nem ment ennyire könnyen az átvétel, mert el kellett magyarázni a pult mögötti úriembernek, hogy nem holnap, hanem szerdán, korán reggel kívánunk kijelentkezni, és továbbra is nem kettő, hanem három szobára van szükségünk. Egy franciaágyas Pöttömnek és Fényesnek, és kettő normál ágyas. Egy Bendegúznak, egy pedig szerény személyemnek.

Még nem láttam a többiek szobáját – ők a hatodikon vannak, míg én egy emelettel lentebb kerültem –, de lehet, hogy valamit elnéztek, mert az én szobámban összesen van három ágy – kettő összetolva középen, egy pedig az ablaknál –, de nagyon nem foglalkoztam vele. Kijelöltem minden napra egy-egy ágyat és kipróbálásuk után bizton állíthatom, hogy mindegyik egyformán és istenien kényelmes. Ha már így szóba kerültek a kényelmes dolgok: ezt a szobát tényleg három személyre alakították ki, igaz nekem leginkább a fürdőszoba nyújtott mérhetetlen boldogságot. Szép és kényelmes kád van benne, ami pont az én magasságomhoz van kialakítva, és mivel utunk eleje óta hiányolom a kellemes, forró fürdőimet, ezért egy jó órát lustálkodtam benne, majd a poén kedvéért még le is zuhanyoztam, mert megtehettem. Borotvát sajnos nem hoztam magammal, és a szálloda se rendelkezett vele, de legyen ez a legnagyobb gondom.
A tervem a következő: megnézek pár YouTube videót, amit a mai hazaérkezésem után terveztem, közben kicsit töltöm a telefonomat, aztán bejárom ezt a szép szállást.

Hotelünk a szobámon kívül is hatalmas. Ha tüzetesen át kívánnám járni, biztosan beletartana jó pár órába. Óriási konferenciatermek, még annál is nagyobb étkezdék – igen, többes szám –, egy kifinomult bárpult, mellette egy külön étterem, és kicsit arrébb egy zongorával ellátott kávézgatáshoz tökéletes lounge. A technika sincs lemaradva, mert a telefonos szobaszerviz mellett ebben a lounge-ban az asztalok közepén egy-egy három gombos távkapcsoló is hevert. Pincér hívása, az az rendelés leadása; hívás visszavonása, és végül a számla kérése. Ne tudjátok meg milyen kísértés fogott el mind a gombok, mind a zongora tekintetében, de végül letettem róla. Talán ha lesz közönségem, akkor játszok.

Úgy tűnik mégsem voltam annyira immunis a fáradtságra, mint ahogy azt gondoltam. Ezt bizonyítja, hogy – a többiekkel együtt – sikeresen átaludtam az ebédidőt. Aggódni nem kell, eddig is megoldottuk valahogy, most is feltaláljuk majd magunkat, míg el nem érjük a vacsora legkorábbi kezdőidőpontját, a fél kilencet. Ennek tiszteletére, valamint az egyéb napirendi pontok tisztázására tartunk is egy megbeszélést Bendegúznál.

A megbeszélésünk lényege, hogy felvesszük a kapcsolatot egy céggel, ami sikerdíj alapon dolgozik, és elindítjuk a kártérítési eljárást. A számunkra biztosított tájékoztatók és jogszabályok alapján egészen jó esélyünk van, de az ilyesmit sose lehet tudni. (Arról már nem is beszélve, hogy jobb esetben is csak maximum egy év múlva láthatunk ebből bármit is.) A válaszlevél tekintetében meg csak annyit mondhatok el, hogy ma vasárnap van, és ilyenkor Spanyolországban a fű se nő.

Kicsit jobban körbenéztem a szobámban, a többiekkel eltöltött közös filmezés után, végül a hotel körbejárásával zártam gyalogtúrám. A szoba, mint mondtam: gyönyörű. Hatalmas szekrény, benne safe, cipőkanál, fésű, meg minden egyéb amit el tudsz képzelni. A laposképernyős tévén bármit tudunk nézni, akár magyarul is, és az ágyak nemcsak az én szobámban, de minden szobában nagyon kényelmesek.

Lassan indulnom kell vacsorázni, illetve azt is terveztem, hogy elintézzük még ma a mosást, de a társaim és saját fáradtságomat érezve ezt inkább áttettük holnapra. A kajálást követő programok meg majdcsak kialakulnak valahogy.
Azt említettem már, hogy a kommunikációnk egy hatalmas fejlődésen ment át? Az egész épületben ingyenes wifi van, így elég pár sort pötyögni a közös messenger csoportunkba, és rögtön tudjuk ki hol van, mintha egymás mellett lennénk.

Eléggé érdekes helyzetbe kerültünk. A szállodánk ugyan négy csillagos, de a hozzá tartozó étteremnek egyel több, tehát öt csillag jelzése van, de sajnos a választékot nem tudjuk teljes egészében kiélvezni. Ez volt az első, az étkezésünk során konstatált hibák közül. Éhen persze nem maradtunk, összeállítottak nekünk kettő darab, egyenként három fogásból álló választékot, amit a hotel áll. Önmagában ezzel sem volt (akkora) gondunk. Előételnek Fényes és én csirkesalátát ettünk – Fényes csak azért, mert a másik lehetőségben nem volt hús –, Pöttöm és Bendegúz valamilyen tésztával lepték meg magukat, bár az ő adagjuk mérete eléggé kicsi volt, és kezdtem sejteni, hogy itt már baj lesz. A második fogásra mindenki más pulykát, én pedig ráját kértem, a zöldségköret helyett pedig arra kértük kedves pincérünket, hogy sült krumplit hozzon. A tálalást követve az az érzés járt át, mintha két adagot négy részre szedtek volna szét (második hiba), és még mielőtt félreértitek, ezt nem kicsinyességből mondom. Nem elég, hogy még a két csillagos kis spanyol éttermekben majdnem háromszor ennyi köretet kaptunk – de ott is minimum kétszer ennyi sült krumplit –, hanem a visegrádi bobpályán található büfé sült krumpli adagja is nagyobb volt. Mindezt képekkel is tudjuk igazolni. A személyzet becsületére legyen mondva, hogy nagyon segítőkészek voltak, és annak az egy embernek, aki tudott angolul közülük, el is mondtuk, hogy legalább még egy adagot hozzanak ki. Ne tudjátok meg milyen erőfeszítésbe tellett megállítanunk Fényest, de megnyugtatásul közölhetem, hogy se minket, se a személyzetet nem fogyasztotta el azalatt a hosszú várakozás alatt, mire kihozták, amit kértünk.
Desszertnek tortát és pudingot kaptunk, ami hasonló volt a már korábban említett kis étterem desszertjeihez, de valamiért érzelemmentesnek éreztem, mintha hiányzott volna belőle az étel és az elkészítés szeretete, ezért ebben a kategóriában is alulmaradt. Ettől függetlenül én jóllaktam.

Távozásunk előtt Fényes még adott egy ölelést az egyik pincérlánynak, aki nagyon félve mert csak asztalunk felé pillantani, miközben vártunk a már korábban oly sokat emlegetett köretünk maradék felét. Tudtuk, hogy nem az ő hibájuk.
Félreértés ne essék, ha irracionális lett volna Fényes feltevése a mennyiséget illetően, akkor én szólok neki, hogy inkább ne tegye, vagy harapja le az egyik karomat, ha annyira éhes, de ahogy azt korábban ecseteltem, fényképes bizonyítékunk volt rá, hogy nem ez a helyzet.
Az számomra ismeretlen, hogy milyen megállapodás, vagy szerződés van a hotel és a légitársaság között, de a szálloda felöli oldalról nagyon rosszul közelítik meg a helyzetet. A légitársaságnak azért tartott annyi ideig a szobafoglalás a mi esetünkben, mert Fényes ugyan kibírja Pöttöm szagát, hiszen mégiscsak vele él (az ő szavai), de Bendegúzzal mindketten felnőtt, heteró pasik vagyunk, és annak ellenére, hogy bírjuk egymást, még nem kívánjuk a kelleténél tovább élvezni egymás társaságát. Tehát jövőbeli reptetőink társasága mindent megtesz értünk, elmondja nekünk, hogy amit csak akarunk, megkapunk, hiszen lényegében munkanapoktól esünk el, és nem csekély időt kell még itt töltenünk (azért azt kihangsúlyozom, hogy ezt nem panaszkodásként mondom). A másik oldalról pedig ott a szálloda, ahol elmondják nekünk, hogy ott a szobánk, háromszor kapunk enni, ha a megfelelő időközökben lejövünk, de minden más már megy a számlánkra. Ha én lennék a jelenlegi szállásnyújtónk helyében, pont az ellenkező viselkedést tanúsítanám. Közölném a fáradtan és nyűgösen befutó vendégeimnek, hogy mettől meddig van nyitva a bár, étkezésnél azt és annyit válogatnak a menüről, amit csak akarnak, és utána még fel is ajánlanám nekik, hogy látogassák meg a zongorás termet egy kávéra. Nem szorítanám be őket előre előkészített választékhoz (mintha otthon lennék a menzán), és naponta tölteném frissen újra a szobában található hűtőszekrényeiket.
A szoba, az épület nagyon kényelmesek, és az alkalmazottak – angoltudásuktól függetlenül – szépek, és talpraesetten végzik a munkájukat. Az elismerésem teljes kinyilvánításától csak az tart vissza, hogy a vezetőszékben ülök, de nem tudják, vagy elfelejtették, hogy működik a vendéglátás.

Holnap megkérdezzük, hogy legalább a medencét használhatjuk-e, aztán elmegyünk a boltba, bevásárolunk, kimossuk a ruháinkat, és a nap hátralevő részében süttetjük magunkat és úszkálunk kedvünkre.

Legutóbbi módosítás: 2021.03.21. @ 17:04 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 57 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.