Deme Dávid : Aldó Napló XI. rész

11. Nap:

Hajnal egyig maradtunk talpon. Pontosabban szólva a többség már korábban kidőlt, de még így is sikerült két beszélgetőpartnerrel kihúznom a legvégéig. Ezután a többiek horkolása mellett még váltottunk egy-két facebook üzenetet, megígérve egymásnak hogy a saját utunk képgyűjteményeiből a legjobbakat megosztjuk a másikkal, majd egy néma „jó éjszakát” követve arrébb tettem telefonom és álomra hajtottam a fejemet. Holnap Santiago, utána Barcelona (körülbelül négy órán át) és végül Budapest. Kalandom kezd a végéhez érni. (Legalábbis itt még azt hittem, de erről majd csak később.)

Reggel megkaptam életem legegyedibb ébresztőjét Fényestől, ahogy halkan búgó hangon énekelte nekem a Micimackó főcímdalát. A második versszakot pedig már közösen énekeltük a többieknek.

Érdemes érdekességként megjegyezni, hogy ha itt rendeled a taxit, akkor nem igazán fog rád sokat várni. Pontosítok: ha reggel nyolcra hívod, az nem azt jelenti, hogy akkor fog begurulni a megjelölt címre, hanem utasokkal megtöltve akkor indul el. Tíz perccel indulás előtt én már teljes felszerelésben vártam a szekerünket, miközben elköszöntem újdonsült – és éppen ébredező – ismerőseimtől. Elérhetőségeinket megadtuk egymásnak, megtörténtek a bejelölések a Facebookon, a többit pedig az élet hullámaira bízom. Ha újra összesodor minket, akkor nagyon boldog leszek, de ha nem, akkor is tudjuk majd tartani a kapcsolatot.

Annak ellenére, hogy mennyire megijesztettek minket a taxi pontosságát és indulását illetően, mégiscsak ők késtek húsz percet, de ezen már őszintén szólva meg sem lepődtem. Amit viszont érdemes tudnotok, az a következő: az alberguek és a taxisok egyfajta szimbiotikus kapcsolatban élnek egymással. Azért tudtunk ilyen jól kijönni a dolgokból, mert Rózsa tegnap kapott egy telefonhívást az egyik taxistól, hogy van egy fuvarja Santiagótól Muxiáig, és a visszaúton elvinne egy pár embert, akiknek a szokásos 15 euró/fő árak helyett a buszjegynek megfelelő 8 euró/kopf kellene csak fizetnie. Ez Pöttömnek kifejezetten jól jött, ugyanis ő nagyon nehezen viseli a buszozást, különösen a kanyargós, fel-le váltakozós verzióját, vagyis pont azt, amit ezen az úton élnénk át. Csatlakozott hozzánk egy német srác is, így öten mehettünk utolsó ottalvós állomásunkra, egyben harmadjára juthattam vissza Santiagóba.

A Delfintől való búcsúzásom és tiszteletadásom tárgyában elárulok még egy utolsó érdekességet Rózsáról: a novembertől februárig tartó holtszezonban ő hazamegy unokázni Magyarországra, majd visszajön, és könnyedén legyalogol egyet a Camino oly sok útvonalai közül. Eddig nyolcat hódított meg közülük, összesen tizenöt alkalommal. Még jó, hogy a hátamon volt a túratáskám, mert amikor ezt meghallottam, akkor mindkét kezemre szükségem volt ahhoz, hogy visszatartsam az államat a leeséstől.

A változatosság kedvéért kávé helyett fekete teával indítottam a napot az eső áztatta buszpályaudvar kávézójában. Ismerkedés közben német barátunk megemlítette, hogy Nepálba megy, melytől Fényes szeme felcsillant, és mivel ott is járt már, elárulta neki, hogy óvatosan bánjon a helyi italokkal. Naiv módon megjegyeztem, hogy annyira csak nem lehetnek furcsák, mire közölte velem, hogy az egyik helyi különlegesség az avas jakvajjal és lekvárral ízesített tea. (Bírónő, nincs több kérdésem…)

Az biztos, hogy teával és kávéval nem lehet éhséget csillapítani, ha pedig akkora ember az útitársad, mint Fényes, akkor a külön bepakolt banán se segít túl sokat, ezért Bendegúz meghívott minket egy mekis körre. Mondjuk ez a mondat egy kis helyesbítést igényel: Fényes bejelentette, hogy Bendegúz meghív minket, Pöttöm pedig hiába hangoztatta, hogy ő semmi ilyesmit nem hallott, ez nem volt vita tárgya. Szerencsére mind Bendegúznak, mind nekem volt annyi eszünk, hogy nem szólaltunk meg, inkább elkezdtünk bandukolni a kijelölt kajálda felé a szitáló eső társaságában.

Nagyon kellemes meglepetésben volt részem a mekiben, ugyanis nyugtató jazz és blues zene keveréke szólt az álmos hangfalakból, és valahogy a szaxofon szólónak pont sikerült elkapnia azt a békés érzést, mely jelenleg engem is átjárt, ahogy kinéztem az eső áztatta ablakon. A háttérből egyre jobban és jobban erősödő zongorakíséret pedig jól szimbolizálta azt, ahogy a város is lassan ébredezett és az utakon is egyre több autó jelent meg.

Elég volt két percre máshova figyelnem, és az eső oly szinten elkezdett szakadni, hogy aggodalmas pillantásokat kellett vetnem a táskámra, és annak tartalmának a jövőbeli nedvessége és átázottsága miatt. Tudtom nélkül azonban még erre is fel voltam készülve, ugyanis a legalsó zsebben elrejtve, a gyártók már bekészítettek egy narancssárga, vízálló, gumis vásznat, amit három laza mozdulattal fel is erősítettem a táskámra. Az egyetlen aggodalmam már csak abból fakadt, hogy iszonyatosan kicsi volt a zseb, amiből szó szerint ki kellett imádkoznom megmentő vízálló kiegészítőmet. Hogy fogom én ezt majd visszatenni?

A szállásunkon egy kedves idős bácsi fogadott minket, aki a Mihaelnek hívnak, és elképesztően segítőkész, kevés angoltudása ellenére. Egy kis Activityzés és a Google fordító segítségével megkértük, hogy hajnalra rendeljen nekünk egy taxit. Rábólintott, de rendelés előtt azt kérte, hadd vezessen körbe minket. Gyors tájékoztatóútját követően elkezdtünk kipakolni és elfoglalni ágyainkat. Pont végeztem a lepedő felhúzásával az ágyamon, amikor hallom, hogy Mihael jön le, kezében a mobilja és minket keres. Amint látótávba értem, lenyomott egy gombot a készülékén, és hagyta, hogy az beszéljen helyette – méghozzá magyarul – és hatalmas mosollyal a száján figyelte, amíg én (illetve az ágy takarásában Fényes) végighallgattuk mondandóját: „Megrendeltem holnap hajnali négy órára a taxit, és kifejezetten nagyot kértem, hogy mindannyian beférjetek!” Először csak én dőltem a röhögéstől, aztán Fényes is, ugyanis hiába ment oda az öreghez a legfélelmetesebb arcával, kijelentve hogy „merje csak ezt még egyszer lejátszani”, hősünk pedig fogta magát és újból lenyomta a lejátszást, amit még hatalmas barátom se tudott megállni nevetés nélkül. Ezzel persze korán sem volt vége a kedvességeinek, mert pár percre rá ismét minket keresett egy térképpel, melyen bejelölte az összes fontos helyet – katedrális, szupermarket, vasútállomás és társai – kiegészítve a leggyorsabb hozzájuk vezető úttal.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem egy ilyen fogadtatás után nem túlzás szállásadónkat Szent Mihálynak becézni.

Városnézést terveztünk a mai napra, de a megvalósítása nem biztos, hogy menni fog. Rajtam kívül jelenleg mindhárom útitársam az igazak álmát alussza, egyedül én végzem az utolsó simításokat, illetve javítom ki a helyesírási hibákat a naplómban. Valahol az emeleten rádió szól, egy kis tányérzörgéssel fűszerezve, de nem érzek késztetést arra, hogy fölmenjek és ismerkedjek. Egyrészt mert én is fáradt vagyok, másrészt, ha leszállnék az emeletes ágyról, akkor az álomba ringatás színtiszta ellentettjét érném el az alattam horkoló Pöttöm-Fényes párosnál. Úgy érzem, pont most jött el az ideje annak, hogy rápillantsak az internet világára, és megtudjam mi mindenről maradtam le.

A tervezett netszörfözésnek csak az első hullámán jutottam túl, mikor a többiek kipattantak az ágyból. Talán hangosan gondolkodtam? Lényegtelen, inkább örülök annak, hogy immár harmadjára járhattam Santiago katedrális negyedének csodás utcáin, ugyanis mindenkinek hiányzott még egy két ajándék a kötelező souvenir adagjából. Szerencsére az én esetemben ez csak egy hűtőmágnest jelentett. Nálunk az a családi szokás, hogy ahol nyaralunk, onnét hozunk egy hűtőmágnest, így ha valaki a családom eddigi kalandjainak helyszíneire kíváncsi, csak rámutatunk a hűtőnkre és megkérdezzük, hogy melyik mágnes történetét akarja meghallgatni. Őszintén örülök annak, hogy így alakítottuk ki a dolgokat, mert így legalább nem kell végigmennem a többiek által minden boltban mantrázott számlálgatáson: „ennek ezt, annak ilyet, neki is kell, hogy meg ne sértődjön…” szerintem a lényeget értitek.
Fényes a harmadik boltig bírta, de a negyedik előtt elrendelt egy kötelező kajaszünetet, ami ellen senki se tiltakozott.

Keresgélés közben szembejött velünk egy igazán apró utca, melynek a végén díszelgett egy étterem felirat. Fényes szeme nevéhez híven felcsillant, és hatalmas mosollyal az arcán közölte velünk, hogy ha befér ezen az utcán, akkor itt eszünk. Szerencsére még oldalaznia se kellett, az égiek pedig elintézték, hogy pont akkor szabaduljon fel egy asztal a teraszon, mire mi megérkeztünk. Az már csak hab a tortán, hogy egy ilyen apró helyen nem csak egy, de két étterem is megfért egymás mellett.

Étkezésünk mostani helyének az az érdekessége, hogy van egy napi menü, amit folyamatosan változtatnak. Összefoglalónak egy külön lapon felsorolják a teljes választékot, melynek számjelzéseit össze kell vetned a rendes menüvel, hogy aznap terítéken van-e a kiszemelted vagy sem. Első nekifutásra még nem értettük a dolgokat, de egy rövid magyarázat után a második rendelésünk már megfelelt minden követelménynek.

Az első fogás galíciai erőleves volt, káposztával, babbal, krumplival, egy nagyon finom tejszínes alapban. Kaptunk mellé frissen sült kenyeret is, ami kifejezetten jó párosítás volt. A második fogás számomra hekket jelentett, Pöttöm tányérján csirke kebab díszelgett, Bendegúz hamburgersteaket kapott, Fényes pedig tenger gyümölcseivel megbolondított rizses húst evett. Volt ott a kagylón át a garnélán keresztül minden, amit csak el tudsz képzelni. Köretek tekintetében ugyanaz járt Pöttömnek, Bendegúznak és nekem is: saláta, paradicsom, ecetes hagyma és sült krumpli.
Desszertjeink között volt almás pite (Bendegúz) Santiago torta (Pöttöm) dupla adag jégkrém (naná, hogy Fényes) és házi karamellpuding csokiöntettel. A kötelező kóstolók cserekereskedelme után mindenki belefeledkezett a saját mini mennyországába, amit igazol, hogy a szokásos étkezés közbeni beszélgetésünk is kurtára sikeredett.
Egy ilyen gasztronómiai ostrom után már csak azon csodálkozom, hogy a saját lábaimon, és nem gurulva jutottam vissza a szállásra, a többiekkel együtt.

Útközben megláttunk egy igazi divatkritikus stílusban – passzos fekete koktélruha, tüskés haj, napszemüveg és a kihagyhatatlan szipka – felöltözött szőke ciklont, aki feldobottan füstölgetett egy padon. Fényes nem tudta megállni szó nélkül, és elkiáltotta magát, hogy „Ő már biztosan jól érzi magát!” Hiszen mégis mennyi esélyünk van arra, hogy pont itt fussunk bele honfitársainkba? Kiderült, hogy eléggé sok, mert kiszemeltünk ékes magyarsággal vetette oda kis csapatunknak, hogy „Mert mégis mit csináljak?” és mivel nem volt rá válaszunk, így leültünk mellé és elkezdtünk beszélgetni. Sára volt a becsületes neve, és a kriminálpszichológia iránt érdeklődött a leginkább. Tanulmányaimat tekintve van egy kis ismeretem a tárgyban, így egészen jót tudtam vele csacsogni a szakzsargonról, a különböző iskolák tanairól, és mikor már mindenkinek leesett, hogy ez nem egy párperces barátkozás lesz, a lehető leglogikusabb módon, elhívtuk magunkkal sörözni. Habozás nélkül rávágta az igent, ami csapatunkat elnézve nehezen eldönthető, hogy bátorságra, vagy éppen őrültségre vall. Milyen furcsa, hogy ilyen közel áll egymáshoz ez a kettő…

Este fél nyolc környékén üzent nekünk egy nagyon tapasztalt Caminós, aki a Stefi névre hallgat, hogy itt van Santiagóban és szeretne velünk találkozni. Mikor mosolyogva visszajeleztük neki, hogy az érzés kölcsönös, felbuzdult és tájékoztatott minket, hogy van fél óránk a katedrális elé érni. Nekünk se kellett kétszer mondani, felhajtottuk azt ami még előttünk volt, megbeszéltük Sárival – aki addig elmegy vacsorázni –, hogy ha kedve támad csatlakozni, akkor ránk ír, és meg is indultunk a katedrális felé, de hogy hanyadjára, azt már ne kérdezzétek.

Amint Stefi kiengedett minket öleléséből, fülünket követve rátaláltunk egy eredeti spanyol mariachie banda koncertjére, majd a tapsvihart követve a téren nézelődtünk körbe, hogy mégis, merre induljunk. A közeli távolban megláttunk egy óriáskereket, és egyértelművé vált, hogy oda fel fogunk jutni.

Itt van egy apró filmszakadás, ugyanis az eseménydús este következtében csak hajnal kettőkor volt időm előkapni a telefonom, de a következő nap leírása közben az itt kihagyott részeket is bepótolom.

Legutóbbi módosítás: 2021.03.13. @ 19:01 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 57 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.