Deme Dávid : Aldó Napló X. rész

10. Nap:

Lassan már teljesen természetesnek veszem, hogy hajnal négy körül felébredek. Ma se volt ez másképp, így a hajnal homályában kicsit körbe tudtam nézni, amennyire halkan csak tudtam, elkezdtem integetni. Elmagyarázom: Zsófi fázott egy kicsit, ezért átment a szoba túlsó felébe és hozott magának egy vastag takarót, amit én csak azért tudok, mert emlékeztem arra, hogy ő hol alszik, és hol vannak a takarók. Sajnos nem vett engem észre, így logikus lépésként visszafeküdtem aludni, hogy aztán majd fél hét, esetleg hét óra fele kipattanok az ágyból. Ezt a tervemet olyan jól sikerült megvalósítanom, hogy negyed kilenc előtt meg se mozdultam. Egyáltalán nem vicceltek a többiek, amikor azt mondták, hogy a Delfinben tényleg kipihenheted magadat. Az igazán sokkoló tudás azonban csak pár perccel később került birtokomba, mert akkor esett le, hogy amíg hangosan horkoltam (aljas rágalom, úgy alszom, mint a kisangyal), addig Rózsa hang nélkül kitakarította a körülöttem megüresedett helyeket, ágyneműket cserélt, és még a matracokat is felemelte, hogy szellőzzenek egy kicsit. Viccelődve mondtam neki, hogy a korábbi kommandós kiképzése biztosan sokat segít neki a munkában, amire ő halál komolyan rábólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Fura dolog a világ egyik legkedvesebb és legaranyosabb szállásadójával szemben félelmet érezni a tudatod leghátuljában, de szerintem mindannyian egyetértetek velem, hogy nem alaptalan.

A sikertelen hajnali elköszönésem még inkább megfájdította a szívem, mikor megtudtam, hogy Zsófi időközben továbbállt, mert az ő útja másfele vezet. Személyesen ugyan nem köszönt el tőlem, de az ágyam mellett hagyott egy fél csomag gumicukrot, ami az édesszájú énemnek felér a legszebb könnyes búcsúval. Remélem, hogy valamikor majd újra összefutok vele.

A mai reggelink ismét szendvics és paradicsom volt, amit egy kellemes és nyugodt városnéző séta követett. Fura lehet ezt olvasni (még inkább leírni), hogy ennyi gyaloglás után még mindig van kedvem sétálni, de ma már az álmomban is újból a Caminón sétáltam, és én ezt annak a jelének veszem, hogy csökkenteni kell a kilométerhiányomat.

Jó pár bejegyzéssel ezelőtt megemlítettem, hogy Muxia is bátor tulaja egy 0-s kilométerkőnek, ami a tegnapi naplementézés helyétől egy kicsit fentebb helyezkedett el. Mögötte egy hatalmas kőtömb őrködött, melyet középen egy villámszerű hasadék vágott ketté. Egyre járhatott az agyunk, mert majdnem egyszerre kezdtük el mind a négyen fütyülni a Harry Potter filmek főcímdalát.

A part teljes egészét kőfalakkal körülvett parcellák teszik ki. Pöttömmel közösen azt gondoltuk, hogy ez ilyen Aquincum-szerű emlék lehet, szerencsénkre Fényes ezen a téren is jártas és elárulta, hogy ezek szabad területen lévő kertparcellák, melyet a családok a földművelési viták elkerülése érdekében alakítottak ki. Mostanra már nem foglalkoznak vele annyit, mint régen, de a látványa még mindig egyedi, a mellé kapott történelemlecke pedig szép. Ma is okosabb lettem.

Ahogy haladtunk a kis utcák útvesztőiben, majdnem minden sarkon láttunk tárva-nyitva lévő ablakokat, de még ajtókat is. Ezt már a korábbi városokban is észrevettem, de itt kifejezetten sok volt belőlük. Szerintem annyira kicsi a közösség, hogy mindenki ismer mindenkit és az itt lakó – főleg nyugdíjas korú – embereket teljesen hidegen hagyja, hogy melyik lökött zarándok vagy éppen turista látja azt, ahogy ő egy szál alsógatyában iszogatja a reggeli kávéját. Ráadásul ez nem csak a családi házakra vonatkozik. Egy autósműhelynél is elhaladtunk, aminek a garázsához volt hozzáépítve a lakóház. Mesterünk pont érkezésünkkor battyogott felfelé – az illatokból ítélve itt is lefőtt a kávé –, és az értékes műszereit, felszerelését mind, egy őrizetlenül nyitva tengő garázskapu mögött hagyta. A mi magyar szemeink szerint ez nagyon bátor, míg helyi felfogásban a világ legtermészetesebb dolga.
A modern kor is képviselteti magát, hogy megfelelő táptalaj biztosítson a növekvő ifjúságnak. Jelen esetünkben egy mindennel ellátott játszótérről beszélek. Libikóka, sima hinta, abroncs hinta – amiből Fényest ki kellett húzni, mert eléggé vendégmarasztaló volt –, mászóház csúszdákkal, kötelekkel, falakkal és rudakkal. Mindez egy polifoamszerű, eséstompító talajon és rajzfilmszerű, delfines és medvés szemetesekkel. Röviden összefoglalva: KATK – Kertvárosi Anyukák Traccsparty Központja.

A kocsmai játékok világa választékok terén hasonló hazánkéhoz, magvalósításában azonban kicsit eltér. Az asztali foci bábui például öntött fémből vannak, a labdával együtt, a hangjuk pedig olyan, mintha egy kovács csapkodná kalapácsával az üllőre fektetett, frissen izzó kard pengéjét. Míg magyar a változatoknál fel vagyunk háborodva – igaz, kocsmai felszerelésre való tekintettel elnézünk tőle – ha lejt az asztal, itt azonban szabályosan elvárt, és középen meg van mélyítve a pálya, hogy a golyó leggyakrabban oda kerüljön. Azért használtam az asztali foci megnevezést, mert a „csocsó” szavunknak az itteni nyelvjárásban teljesen más jelentése van. Ha mindenképp tudni akarjátok egy eléggé fontos női testrész kedves becézésének felel meg, ami nem feltétlenül tartozik minden korosztály szemére és fülére.

Valahogyan még tíz nap elteltével se tudjuk megszokni, hogy a spanyolok teljesen másmilyen időrendszer szerint működnek. Vacsorára főzést terveztünk, most ebédre pedig visszamentünk a Carramba nevű hamburgeres étterembe. Le is ültünk, már repül is felénk a pincér, mi mosolyogva kérjük a menüt, ő pedig ugyanúgy mosolyogva visszautasítja kérésünket. Közeledünk ugyan a déli harangszóhoz, de az itteni konyha csak egykor nyit. Más lehetőség hiányában rendeltünk egy-egy kávét, vigaszképpen pedig ingyen adtak mellé egy tányér churrot. Fogyasztottunk, fizettünk, majd közös elhatározás alapján betámadtuk a helyi kisboltot. Eredetileg chilis babot akartunk enni, de sajnos sehol se találtunk konzerv vörös babot. Amikor pedig az eladótól kértem segítséget, ő csak a vörös szót értette meg, és automatikusan a vörösboros részleghez vezetett engem. A rendelkezésre álló alapanyagok szerint kukoricás, hagymás rizst fogunk készíteni, paradicsomos csirkemellel. A korábban útbaigazítást adó eladó pedig belopta magát a szívünkbe, mikor nemcsak felkockázta az általunk kért csirkemellet, de egy teljes csirkéből ki is egészítette, amikor a rendelkezésre álló adag elfogyott, nekünk pedig egy kicsit több kellett. (Mondjuk szerintem elég volt egyszer ránéznie Fényesre és sejthette, hogy a pultban lévő mennyiség kevés lesz.)

Pöttöm és Bendegúz a már korábban leírt – és egyben nagyon finom – hagymás, kukoricás, paradicsomos, rizses és csirkehúsos étküket rekordidő alatt tálalták. Mindezek felett olyan laktató volt, hogy elég volt csak egyszer szednem, és egy hatalmas mosollyal az arcomon álltam neki a mosogatásnak. Ilyenkor jut eszembe az a mondás, amit oly sokszor hallottam édesanyámtól, ő pedig az elmondása szerint drága nagyanyámtól: „Este örömmel, reggel pedig körömmel mosogat az ember.”

A szálláson egész gyorsan híre ment annak, hogy utazónaplót írok, ezért Rózsával a piszkos anyagiak rendezése közben hol fejből, hol puskázva meséltem a mobilom feljegyzéseiből. A végén már a fiával együtt böngészték a leírásaimat, miközben én aláírtam ott, és annyi példányban, ahányszor csak kellett. Nem meglepő, hogy mindenkinek előjött a mesélőkedve és baracknassolás közben különböző történeteket osztottunk meg egymással a helyi pékekről és szokásaikról, a napolitánó-diétán tartott disznókról, a szinkronszínészetről és minden másról, ami megfáradt agyunk mélyén lankadt. Kis siestánk végeztével eldöntöttük, hogy kimegyünk az óceánpartra, beszerzünk emlékül egy kis homokot és megmártóztatjuk magunkat. Ha lehet, akkor most már térd fölött is.

Ahogy sétáltunk a kijelölt úti célunk felé, megláttuk a tengert, és a hullámok intenzitását látva közös megegyezés formájában kijelentettük, hogy maximum derékig megyünk be. Bendegúz próbált ellenkezni, de Fényes kedvesen kijelentette, hogy ő nem fog gyászbeszédet tartani, és vele nem érte meg leállni vitatkozni. (Magamban én is megjegyeztem, hogy egy gyászrovat nem illene annyira a naplómba. Az elveszett és elszakadt ruhadarabjaim már épp elegendőek áldozatok terén.)

Muxiának kettő óceánpartja van – halkan megjegyzem, hogy az egész úton tengert mondogattam, amit egy idő után a többiek is átvettek – az egyik öt percre van a szállásunktól, de csak harminc méter hosszú és a hátad mögött húznak el az autók, a másik egy „kicsit” messzebb található, de cserébe körülbelül százötven méternyi távot foglal magába, és mögötte csodás hegyvilág figyel ránk, tetején szélturbinákkal. Lehet tippelni, melyikhez mentünk.

Nem tudom, hogy mikor, de biztos vagyok benne, hogy a nem túl távoli jövőben szembejön majd veletek egy ominózus videó a világhálón. A kérdéses felvételen egy srác áll a hullámzó óceánparton (először megint tengert írtam) és amint egy nagyobb hullám jön, a kamerázó mély öblös hangján szól neki, hogy „Na most ülj le!” aztán jön a hullám és nyakig elönti áldozatunkat, aki hősiesen tűri kiképzését. Ha nem túl hangos a hullámok háttérzaja, akkor hallani fogjátok azt is, hogy valaki a kamerázó Fényessel együtt hangosan nevet Bendegúzon. Ezen rejtélyes harmadik személy vagyok én.

Óceánparti homokot szerezni könnyű. „Csak” odamész és megtöltöd az általad előkészített konténert, és már kész is vagy. Ha azonban jó óceánparti homokot akarsz, akkor fontos, hogy nem rögtön a víz mellől, hanem sokkal távolabbról kell végezned a gyűjtést, ugyanis minél közelebb vagy a vízhez, annál több a törmelék.
Ezen kötelező körök megfutását követően engedelmetekkel én is megyek, és ha nem is oly bátran, de megmártom még egy párszor a talpamat a jéghideg óceánvízben…

Bendegúz harmadjára egészen pofás kis homokvárat épített. Volt benne minden: főépület, őrtornyok, vizesárok, és még falakat is emelt köré. Sikeréhez azért szükségeltetett három alkalom, mert előtte két próbálkozás kellett ahhoz, hogy megtanuljon egy nagyon fontos leckét: ahol a homok vizes, oda bizony feljön az óceán és visz is mindent magával.

Szerencsénkre Fényes pont jókor fordult át hasonszundikálásból háton fekvésre, mert emiatt elkezdett mesélni nekem a különböző felhőfajtákról, miközben példákat mutatott fent az égen. Ahogy haladt oldalra, meglátta a felénk tartó hatalmas viharfelhőt, melynek következtében egy hangos: „Mindannyian halálra fogunk ázni!” felkiáltással tájékoztatta a homokváron utolsó simításokat végző Bendegúzt és az őt segítő Pöttömöt, hogy ideje visszaindulnunk a szállás felé. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy tíz perc múlva fél hét, és lehet, hogy a spanyol ilyenkor még nem éhes, de a magyar már annál inkább.

Természetesen óvunk mindent, ami a környezetünkben van. Ez igaz a felső dolomitréteg által összenyomott vasrétegű falra is, melynek egyik elérhető részének a tetején lévő nagyobb követ Fényes levette, majd összetörte, és a darabokból a lehető legkisebbet megfogta, majd fütyörészve sétálva elkezdett továbbhaladni. Pár lépést követve csak azt hallom: „Ez is törik!” és mire odanéztem, már el is dobta.

Ha mindenképpen mondanom kéne egy negatívumot az óceánpartról, akkor talán megemlíteném, hogy a homokban féreg kinézetű kis rákok vannak, akik nyomás hatására – mivel azt hiszik, hogy jön a víz és megfulladnak – kiássák magukat és elkezdenek menekülni. Ha közben pedig egy emberi comb, vagy lábfej az útjukba akad, abba minden kérdés nélkül beleharapnak.

Feltankoltunk a vacsorához, ami a csapat egyik felének az ebéd megmaradt részét jelentette, a másik kettőnek pedig szendvicset. Természetesen nem hagyhattuk, hogy kiszáradjunk, így megfelelő mennyiségű italt is tettünk bevásároló kosarunkba. Ezt követően futólépésben mentünk a szállásra (már majdnem azt írtam, hogy haza, annyira megszerettem a helyet), és egy gyors zuhany után már boldogan csevegtünk lakótársainkkal étkezés közben. Többek között egy fotópályázat is szóba került, és ahogy elnézem Bendegúz fényképészeti remekműveit, bátran fogadnék bárkivel, hogy ő lesz a nyertes.

Rózsáék elköszöntek tőlünk, mert ők csak holnap délelőtt fognak visszajönni, és nem biztos, hogy indulásunk előtt ideérnek. Ezért érzékeny búcsút vettünk egymástól, ami magában foglalt egy közös csoportképet, illetve mind kaptunk egy-egy nagyon finom, mondhatni selymes anyagból készült szalagot, ami a szállást reklámozza. Mindezt persze azért, hogy „emlékezzünk rá”. Egy ilyen kijelentést nem hagyhattam szó nélkül, ezért mosolyogva közöltem vele, hogy: „Még ha akarnám, se tudnám elfelejteni ezt a helyet” ráadásképp pedig a telefonomat is előkaptam és hozzátettem: „különben is, minden dokumentálva van!”

A vacsoránk elfogyasztása után este tízkor Fényes bejelentette, hogy lefekszik aludni, majd fél órával később kijött és közölte velünk, hogy a holnapi hét harmincas busz sztornó, mert túl korai, ezért taxival megyünk. Ez röviden azt jelentette, hogy hat helyett elég volt hétkor felkelni. Ennek örömére mi hárman le is ültünk egy-egy csoport mellé, és lelkesen elkezdtük őket szóval tartani. Pöttöm a magyar szállástársaink közül egy anya-lánya párosnak kezdte el mesélni kalandos utunk kezdeti élményeit, Bendegúz az ügyeletes albergue felügyelővel sakkozott, én pedig egy belga és egy cseh lakótársam élettörténeteit – vagy ha más nem, Camino történeteit – hallgathattam, hogy ne érezzék magukat kihagyva a sok magyar beszéd mellett. Ezt egészen addig folytattuk, míg italunk és beszédkedvünk volt, az viszont már átnyúlt a következő napba, így mára ennyi.

Legutóbbi módosítás: 2021.03.05. @ 18:54 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 57 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.