Deme Dávid : Aldó Napló VIII. rész

8. Nap:

Valamikor negyed nyolc környékén ébredtem fel teljesen. Igaz, van egy pár homályos emlékképem az ébresztő hat órai csörgéseiről, de nem figyeltem rájuk eléggé, hogy mély benyomást keltsenek.
Régóta nem ébredtem ennyire kipihenten.

Már az érkezéskor észrevettem, hogy a tulaj a párnáinkra egy-egy szép kicsi kagylót rakott, amik olyan jól néztek ki, hogy a Shell marketingcsapata se alkothatott volna jobbat. Indulás előtt rávéstem a monogramomat vastag fekete filccel, és beraktam a recepción elhelyezett „Carpe Diem” feliratú gyűjtőládába, melyben hasonló kinézetű, különböző méretű és változatosabbnál változatosabb szövegekkel ellátott kagylók halmai hevertek.

Nem tudom hogyan csináltuk, de a reggeli kávézásokba – a mai nap croissant-nal fűszerezve – behoztuk témaként a különböző Tarantino filmek véresebbnél véresebb jeleneteit, majd a filmekről áttértünk a való élet durva pillanataira. Ezt követték a sorozatok, azon belül a Walking Dead, amelyből megtudtam egy igen érdekes tényt: az USA-ban az egy emberre jutó lőfegyverek száma kettő. Tehát a statisztika alapján egy öt fős társaságnak minimum tíz fegyvere, és még bátortalanabb becslések szerint is legalább száz lőszere kell hogy legyen. Felvetődött tehát a kérdés, ilyen körülmények között, mégis hogy alakulhat ki zombiapokalipszis? Fényessel ellentétes oldalon álltunk, ennek ellenére az érvünk kiindulópontja ugyanaz volt. Szerinte az emberben van annyi túlélési ösztön, hogy ha fegyvere nincs is, legalább egy székkel agyon tudja verni a rohadékokat (mint a szőke nő a férjét abban a bizonyos viccben), én pedig pont azt mondom, hogy az az ösztön lehet, hogy megvan, de annyira elkopott modern életvitelünk miatt, hogy az emberek többsége tehetetlen. Nem beszélve arról, hogy ez a lőfegyver-statisztika nagyon jól hangzik, de az eloszlás teljesen egyenetlen. Van, aki akkora arzenállal rendelkezik, hogy a katonasággal is fel tudná venni a harcot, míg más helyeken ötven kilométeres körzetben nemhogy fegyver, de még lőszer sincs! (És a lőfegyverrel rendelkező egyének örömmel sétálnak be ide, és követnek el különböző bűncselekményeket, de ezt a véleményemet inkább megtartottam magamnak, mert egy fegyvervitát nemhogy a mai nap, de az utunk végére se tudnánk befejezni. Főleg azért, mert mindkét oldalnak megvannak a jogos érvei, és hülyeségei is.)

Beszélgetésünk befejeztével felpattantunk a tőlünk tíz méterre lévő megállóban álldogáló buszra és elindultunk Muxiaba, ahol a Delfin Albergue nevezetű szállás ad majd nekünk otthont, három csodás napra.

Időközben gyarapodtunk még egy magyarral. Zsófi (a Felderítő) tegnap sétált be mind Finisterrébe, mind a csapatunkba, és úgy döntött, hogy Muxiaba is velünk utazik, és ott is ugyanazon a szálláson piheni majd ki fáradalmait, mint mi. Igaz, még így sem tökéletes a nemek aránya csapatunkban, de legalább már nem a három fiú, egy leány felállásban mozogtunk.

Zsófi nem tartozik a „buszon zenét hallgatók” táborába, én pedig a túrazsákomban hagytam a fülesem, mely jelenleg a busz csomagtartójában zötyög, így bőven volt időnk és késztetésünk arra, hogy folytassuk a szálláson megkezdett és a világítótoronyhoz vezető úton folytatott beszélgetésünket. Csak néha tartottunk kisebb szüneteket, mikor felcsillanó szemmel – akár egy mondat kellős közepén is – fogta magát, kifordult a táj felé és lelkesen kattogtatta mobilja fényképezőjét. Én pedig ezeket a pillanatokat használtam fel arra, hogy írásommal utolérjem a valóságot, illetve javítsak egy két helyesírási hibát. A háttérzajt pedig Fényes adta, ahogy egy gyenge jelű rádióállomást próbált utánozni. Ez alatt azt kell érteni, hogy zenét hallgatott, és alkalmanként elkezdett egy-egy részletet énekelni a dalból, majd elhallgatott és egy kis szünetet követve ismét rákezdett.

Én „néha” próbálok vicces lenni, ezzel ellentétben Zsófi tényleg csak ritkán szólal meg, de akkor nagyon hasít. Szerintem öt perce se lehetett, mikor megegyeztünk abban, hogy sofőrünk a kanyaroknál nem igazán ismeri a fék fogalmát – és ha az út irányadó, akkor az egyenes szakaszokon sem –, aztán nagyon nem is foglalkoztunk a témával, erre Pöttöm felénk hajolt és megkérdezte, hogy szerintünk is fűtenek-e? Zsófi fapofával rögtön rávágta, hogy: „Szerintem csak a kerekek füstölnek.” én pedig majdnem lefordultam a székről, pedig nem is kanyarodtunk.

Ahogy azt korábban említettem, a mostani szállásunk a Delfin nevet viseli, tulaja és irányítója pedig Rózsa. Róla csak annyit árult el Fényes, hogy régebben hivatásos rendőr volt, és egyben ő volt az első női kommandós is Magyarországon. Leegyszerűsítve: ha viselkedünk, akkor biztonságban vagyunk nála.
Amíg a szálláson takarítottak, mi tradíciónkat tartva beültünk a legközelebbi kávézóba, és mindenki rendelt magának valami finomat. Egyesek maradtak a kávénál, a bátrabbak kólára váltottak, én pedig Zsófi példáját követve Colacoat rendeltem. A nevéből adódóan azt hittem, hogy ez is valami üdítő lesz, de legnagyobb meglepetésemre tejet kaptam kakaóporral! El kell ismernem, a hazaiak labdába se rúgnak ellene, ha édes ízről van szó.

Mivel szó szerint egy köpésre volt tőlünk a szállás, ezért Rózsa személyesen jött ki elénk és vezetett vissza minket. Közben kiderült, hogy a magyarok – egybevéve azokkal a külföldiekkel, akiknek van egy csöppnyi esze – mind a Delfinben szállnak meg, így sikerült ismét bepótolnunk a gyalogút alatt átélt magyar hiányunkat, ugyanis itt ismét, több földivel futottunk össze. Ráadásul Fényest már hallomásból ismerték is! (A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelent.)

A szálláson Rózsa körbevezetett minket, megmutatta a temérdek kóbor, és egy – Mamusz névre hallgató – házi macskával kiegészített hátsó udvart, majd előkészítette Fényes és Pöttöm fekhelyét. Bendegúzzal ugyanis mi úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Santiagóba a karneválra, amit Szent Jakab nap előestéjén tartanak. Aludni a buszon is tudunk, mind oda-, mind visszafelé.

Koreai barátaink hasonlóan gondolkodtak mint mi, annyi különbséggel, hogy ők táskástól jönnek velünk, mert egy napot már eltöltöttek ebben a csendes kisvárosban, és a karnevál után már másik városba mennek. Mindezt egy közös étkezés alatt tárgyaltuk meg, ahol a „Carramba!” névre hallgató hatalmas dupla húsos, baconös, sajtos és tükörtojásos hamburgert ettem, steakes esténkből ismeretes csípős szószos krumplival.
Ejtőzés után összeraktuk túlélőkészleteinket és útnak indultunk a buszmegálló felé. Negyedórával indulás előtt már ott voltunk, de lehet, hogy korábban kellett volna érkeznünk, mert így is egy hosszan kígyózó sor várt minket. Bendegúzzal átvettük a csomagokat keleti kebelbarátainktól, és megindítottuk a közös csapatmunkát. Ők megveszik a jegyeket és helyet foglalnak, mi elpakoljuk a csomagokat és a buszon találkozunk. Minden a terv szerint ment, így nyugodtan – és egy kicsit kajakómásan – dőltem neki a busz ablakának, hogy végre kialudhassam magamat. Úgyis csak a végállomáson szállunk le, de ha bármi baj lenne, van három csodás útitársam, aki azonnal felébreszt.

Jóval korábban érkeztünk meg Santiagóba a tervezettnél, ezért elmentünk várost nézni – egy nap alatt tényleg nem láthatsz mindent, kifejezetten, ha épp egy gyalogtúráról érkezel –, és körbenéztünk újra a souvenir boltokban, hátha találunk legalább egyet, ahol van Fényes méretű (XXXL) póló, mert a legtöbb hely csak kettő X-ig tudott eljutni. Bendegúz szállást is szerzett magának, ahová körutunkat követve meg is érkeztünk, és legnagyobb meglepetésünkre pont kedvenc félmagyar Horváthunk várt minket az ajtóban! Jót nevettünk azon, hogy most egyikünknek se maradt le a csomagja. Ha belegondolok, hogy mennyit aggodalmaskodtunk azon a napon, és ilyen rövid idő elteltével is jót tudunk derülni az eseményeken, még inkább bizonyítja azt a tényt, hogy az idő csodákra képes.

Az este hat órai harangszóra prezentálhatóvá varázsoltuk magunkat és a következő tervet alkottuk meg: szabad foglalkozás mindenkinek legalább este hét, de inkább nyolc óráig, azután irány a katedrális és a tűzijáték.

A város maximálisan tömve van, és a kis utcákon belül már nem is tömegként, hanem hevesen hullámzó tengerként mozogtunk. Az előretörésért és a gyorsabb haladásért itt bizony meg kellett küzdeni. Sétálni mindig is szerettem – különben el se jöttem volna ide –, de az ilyen szintű tömeget már én sem bírom annyira, ha nincs úti célom és csak bóklászni szeretnék. Szerencsémre egy ismerős utcában kötöttem ki, pont azon a helyen, ahol az olívabogyókról és a tapasról meséltem nektek. Mivel rám fért már egy üdítő, és barátaim jelzéséig még legalább negyedóra volt, a kijelölt találkahely pedig csak egy köpésnyire helyezkedett el, így nyugodtan kijelenthetem, hogy még a csillagok állása is azt jelezte, hogy ide be kell térnem.

A rádióból halkan duruzsoló zene fűszere gyengéden borította be a tipikus bárbeszélgetések zaját. Igaz, nem tudom, hogy pontosan mi volt a társalgás témája a vendégek és az alkalmazottak között, egy pár elkapott – és megértett – szó ellenére sajnos még találgatni se tudtam, ezért szememmel lassan pásztázva elkezdtem találgatni. Vajon az törzsvendég, akivel a pincér akár percekre is képes megállni és beszélgetni, és akinek a távozásakor még a pult mögött járkáló – a hely vezetőjének kinéző – úriember is mond pár kedves szót, vagy esetleg pont az ellenkezője? Talán egy teljesen új vendégnek akarják a lehető legjobb első élményt nyújtani, hátha visszajön?
Rólam mérföldekről látható, hogy turista vagyok, de akinek még így is nehéz lenne a megoldás, annak a mai napi öltözékemmel külön segítettem. Elmagyarázom: az útra három, egyformán kinéző túraruhát szereztem be. Szürke túrapóló, lecipzározható aljú, szürke túranadrág és a változatosság kedvéért, szürke túrazokni. Ma azonban változtattam a szokásos felhozatalon, és egy itt vásárolt túrapólót viselek, melyen a Beatles híres, zebraátkelős jelenetét ábrázolják, túrabottal és hátizsákokkal kiegészítve, miközben a háttérben tündököl a katedrális. Ha ilyen ruházatban valakinek még mindig nem egyértelmű, hogy egy átlagos hétköznap során biztos nem fog itt megtalálni, annak már én se tudok többet segíteni.

A rendőrségi felkészültség és jelenlét olyan szinteket ér el, hogy a legtöbb diktátor elbújhat szégyenében. Minden sarkon legalább három kisteherautó, mellette nyolcvan kommandós, és egyetlen, kordonnal kijelölt útvonal. Szerencsére, ha a tömeggel maradsz, akkor nem néznek ki maguknak, így könnyen eljutottam a katedrális melletti színpadhoz, ahol pont hangolni kezdtek a fiúk. Majdnem minden hangszer képviseltette magát. Volt a színpadon harmonika, zongora, bendzsó, dob, elektromos-, és akusztikus gitár, és a lista csak növekedett.
A lépcsőn kényelmesen elhelyezkedtem, és eldöntöttem, hogy éjfélig meg nem mozdulok innen, amíg a tűzijáték el nem kezdődik. Időzítésem pedig nem is lehetne jobb, ugyanis miközben ezeket a sorokat írom, már rá is zendítettek.

Félreértettük a jelzéseket, mivel az égi bombák nem éjfélkor indulnak, hanem addigra fejeződnek be. Szerencsére időben kiértünk egy dombtetőre és mindent tisztán láttunk. Bevallom, amilyen szépséges látvány tárult elénk az elmúlt pár percben, én elfogadtam volna egy kis ráadást.
Az éjszaka hátralevő eseményeit megpróbálom zanzásítva előadni nektek, mert nagyon sok vendéglátó egységet bejártunk, és a lezárás mindenhol ugyanaz volt: „…és erre mindenki megitta a maradék itókáját, majd elindultunk a következő állomásunkra…” Mindez azért lehetséges, mert időközben csatlakoztak koreai ismerőseink, és ismét az ő tempójukat nyomtuk.
Éjféltől legalább hajnal háromig iszogattunk Bendegúzzal, spanyol és koreai barátainkkal, de az este legvégére csak Hyung Sung és szerény személyem állt talpon. Időérzékem és telefonom órájának megfelelően, az utolsó állomás után még fél órát sétálgattunk, amíg el nem jutottunk a szállásáig, ahol további tíz percen keresztül győzködtem őt arról, hogy én a mai nap folyamán nem kívánok aludni, és nagyon köszönöm, hogy felajánlott nekem éjszakára egy fekhelyet, de engem vár a város. Döntésemet egy percre se bántam meg, mert tényleg tömve voltak az utcák, oly szinten, hogy az átkelés is kisebb kihívást jelent, mint amikor apró emberként próbálsz a kocsmában rendelni.

Miközben magamban figyeltem az eseményeket, egy baszk srác odajött hozzám és tört angolsággal elkezdett a csepergő esőről és az időjárásról kérdezgetni. Pár mondat után két barátja is csatlakozott hozzánk, az egyik szintén baszk, a másik uruguay-i volt. Városi, építészeti értekezésünk, és hozzá tartozó céltalan bóklászásunk időtartamát, hajnali négytől egészen reggel negyed hétig mértem. A buszállomás felé vezető utamat, a kijelölt huszonöt perc helyett egy óra alatt tettem meg, mert rengeteg, hasonló gondolkodású egyénnel találkoztam és beszélgettem, akik szintén végigsétálták az egész éjszakát. Indoknak mindannyian ugyanazt mondtuk: „ha a Caminón már ennyit gyalogoltunk, akkor ez az extra este már nem oszt és nem szoroz”.

Kicsit örültem annak, hogy a hétköznapi buszindulás szerint az utolsó pillanatban érkeztem meg az állomásra, ugyanis ünnepnap van, ami azt jelenti, hogy egy órával később indul a járatom. Szerencse, hogy ez nem fordítva van, hiszen visszafele, a reggeli járaton kívül csak délután jön még busz. Ezzel azt hiszem le is zárhatom a mai (vagy inkább tegnapi) napot.

Legutóbbi módosítás: 2021.02.20. @ 12:36 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 59 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.