Deme Dávid : Aldó Napló VII. rész

7. Nap:

Az első turistás állomásunk Finisterre, amit még a középkorban neveztek el a világ végének. A reggel 9 órakor induló busz került kijelölésre, viszont jelenleg még csak én vagyok ébren és már reggel negyed kilenc van. Szóval, ha csak nem lép Micimackó nyomdokaiba mindhárom útitársam, akkor kicsit esélytelennek érzem a buszra való felkavarodásunkat. Szerencsére mind 10, mind 13 órakor indul busz, tehát nincs még minden veszve. Különben is, a távot már megtettük és innentől kezdve nem sietünk sehova. Hivatalosan is turisták lettünk.

Azt hiszem egy csöppet elhamarkodottan tettem meg előző bejegyzésem. Sikerült elérnünk a reggel 10 órás buszt, de csak úgy, hogy alkalmaztuk az erőltetett menetet és reggelinket a pályaudvaron levő szendvics- és chips automaták szolgáltatták.
Jegyvásárlásnál a pénztárosnő kedvesen mutatott nekünk kettőt, majd hármat az ujjaival, melyet mi hülye magyar zarándokból lett még hülyébb magyar turisták módjára úgy értelmeztük, hogy a második és a harmadik megállónál kell gyülekeznünk.
Spanyol tudásom továbbra is csak viccnek nevezhető, de kicsit zavart, hogy nem a „dosz” és „tresz” szavakat hallottam, hanem a „dosszé” és „tresszé” kifejezéseket. Ezért amíg a többiek az e heti lottó nyerőszámait ütötték be a már említett étel automatákba, addig én előre mentem, hogy felderítsem a terepet. A megnevezett második és harmadik megállók láttán már elkezdtem magamban veregetni a vállamat, ugyanis egy kisbusz állt bent a távolsági buszok monstrumjai helyett. Mázlimra az öt méteres körzetemben volt egy spanyol srác, aki tudott angolul, és azt ugyan nem tudta, hogy a mi buszunk honnét indul, de azt már csont nélkül és teljes magabiztossággal állította, hogy a „dosszé” és „tresszé” szavak tizenkettő és tizenhárom jelentéssel bírnak. Átbattyogtam az immár helyes megállónkba, kikérdeztem az illetékes álldogálókat, majd hálát adtam annak a kevés eszemnek, ami rábírt arra, hogy magammal hozzam a még Gandalfot is irigységbe taszító nagysággal rendelkező sétabotomat. Ezzel ugyanis még apró termetem ellenére is tudtam jelezni a többieknek, hogy „változott a terv, ide gyertek”. Ezek után már csak másfél óra buszozás és Finisterre.

A buszon folytatott lötyögésünk külvilági díszletét kanyargós hegyi utak, szépséges erdők, illetve azokat alkalmanként megszakító öt-hat házból álló falvak és a vastag ködfelhő alkotta. Mivel Bendegúz és Pöttöm is aludt, Fényes pedig épp az egyik lejátszási listájába volt elmerülve, így én is előkaptam fülesem és örömmel konstatáltam, hogy a második szám elindításakor nem éneklés, hanem egy kedves mesélő hang fogadott. A benzinkút történetei (Youtube – Tales from the gas station) nevű rövid, de összefüggő horror sorozat öt órás első évadja kezdett halkan duruzsolni a fülemben. Pont illett a korábban felvázolt külvilági hangulathoz. Már csak az hiányzik, hogy megálló helyett egy város széli benzinkúton tartana a sofőrünk szünetet. Az pedig csak fokozná az élvezeteket, ha bemehetnénk venni valamit a márkáktól mentes, vagy éppenséggel a márkákat lekoppintó termékek közül – melyek lejárati ideje furcsa mód „lekopott” – és a kasszánál egy átlagos stílusú, középszerű figura várna minket, aki a Jack névre hallgat. (Mondjuk, ha figyelembe vesszük a történetünk geográfiai elhelyezkedését, akkor a José név talán jobban illik ide.)
Persze tudom, hogy ennek semmi esélye, de azért álmodozni még szabad.

Sajnos – vagy szerencsére, nézőpont kérdése – horroresemény-mentesen érkeztünk meg a világ végére, ahol szállásunk az „Albergue por fin Hungarian” nevet viselte, ami valami olyasmit jelenthet, hogy „Az utolsó magyar szállás”, ami pedig kifejezetten tetszett, hogy angolul a felirat alá lett biggyesztve a „magyar szállás, nem csak magyaroknak” kiegészítés. Egy napot terveztünk itt lenni, ami két nagy részre lett felosztva: város- majd naplementenézés. Fényes szerint ugyanis semmi ahhoz foghatót nem fogunk látni egész utunk során. (Mint mindig, most is csak később esett le nekem, hogy mennyire igaza volt.)

Ami külön bónusz volt, hogy most történt meg először az, hogy nem csak egymás között dumáltunk magyarul, hanem voltak más honfitársak is. Félreértés ne essék, bírom ezeket az agy halott, idióta marhákat, de hat napja vagyunk összezárva, és ahogy visszaolvasom ezt a mondatot már biztosan állíthatom, hogy kezdjük egymást kicsit idegesíteni.

A lepakolást követve másodjára is kiteregettünk, mert az előző helyen nem száradtak meg rendesen a ruháink. Déli tizenkettő volt, mire sikerült egy igazi peregrino reggelit elfogyasztanunk. „Tortilla” névre hallgat, de ne a chips verzióra gondoljatok. Ez egy hatalmas nagy lepény, ami tojásból és burgonyából készül. Emellett pedig – tudom, hogy eddig majdnem minden étekre ezt mondtam, de tényleg – nagyon finom.

Miután megköszöntük az étket, eldöntöttem, hogy sétálok egy keveset és jobban megismerem az apró kanyargós utakkal rendelkező utcákat, sőt még távolról a tengerpartot is megszemlélem. Ezt követően csatlakoztam a többiekhez a szálláson és egy rövid kupaktanácsot követve meg is volt a tervünk, amit rögtön el is indultunk megvalósítani.
Majd meglátjuk, mennyire járunk sikerrel.

A világvége tengeréhez egy szó szerinti bozótos által rejtett macskaköves út vezetett. Amíg kiértünk, minimum hat alkalommal volt szemgazmusunk a tájnak köszönhetően, aki pedig éhes volt, az út széléről csenhetett egy kis szedret. A hullámok hangja jobban hatott bármely nyugtatónál, az érzékek harmóniáját pedig a tenger tekintélyes illata tette teljessé. Ahogy elnéztem a messzeségbe a kék szín hármas harmóniáját pillantottam meg. Alul volt a tenger, felül az ég és köztük a köd. Mindezek láttán teljesen meg tudom érteni a régi világ azon gondolkodóit, akik úgy hitték, hogy innen nincs tovább. Nekem is hosszú percekig tartott, amíg ezt a látványt legalább olyan szinten megpróbáljam összefoglalni, hogy minden olvasó kedvet kapjon arra, hogy ezt személyesen is megtapasztalja. Amit viszont még az elején tisztáznunk kell: a fenti leírás a legjobb esetben is csak olyan szinten adja vissza a látványt, mint ahogy egy jéghegy olvadó csúcsáról lefolyó apró vízcsepp visszaadja az említett jéghegy teljes egészét és lényegét.
Most pedig pár percnyi türelmet kérek tőletek, amíg (nagyon lassan) lesétálok és megmártom a talpamat ebben a csodában.

Arra ugyan számítottam, hogy bizonyos élményeket vagy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem leszek képes visszaadni, viszont az a színtiszta és megcáfolhatatlan tény, hogy a látvány után a parton való mezit lábas sétálás is olyan szinten megakasszon az írásban, hogy ilyen elnyújtottan hosszú összekötő szövegeket kelljen kitalálnom, (hátha az eltelt idő alatt megtalálom azokat a szavakat, amik legalább megközelítik azt, amit jelenleg teljes testemben érzek) az leírhatatlan, de persze én akkor is megpróbálom.

A homok minden egyes lépésnél gyengéd és meleg, mondhatni anyai ölelést ad a talpadnak. Ez a vízhez való közeledéssel egyre jobban és jobban hűsít, majd tapasztalatlanságod miatt túlságosan előre mész, aminek következtében a jéghideg óceán vize egészen a térdedig felcsap. Ezt követi a másodpercnek azon törtrésze, ami alatt az agyadig eljut a bőröd receptorai által adott elektromos jel, hogy hűvösből nagyon gyorsan áttértünk fagyosba, adva neked ezzel egy igazi érzéki hullámvasutat. Természetes, hogy utána még egyszer megcsinálod ugyanezt, hiszen elsőre nem is tudtad pontosan felfogni, hogy mi történt, csak érzed a lábaidban azt a majdhogynem bénító bizsergést, melyet akkor se tudnék teljes egészében átadni nektek, ha ezen iromány összes hátralevő tartalma csak ezt a pár percig tartó élményt taglalná.
Ezután már okosabb vagy és a hullámokat csak a bokádig engeded feljönni, de az élmény intenzitása egy (tenger)cseppnyit se gyengül. A bőröd azon részét pedig, amit eközben nem éri a víz, egyszerre ostromolja a kellemesen hűvös szél és a csalóka Nap melege, melynek erősen barnító – vagy az én esetemben pirosító – hatását pont a szél miatt nem érzed. Mindeközben a füledben egy leírhatatlanul összetett és egyben megnyugtató szimfóniát játszik a durván dübörgő hullámok hada.
Folytatnám még tovább, de azt hiszem, értitek a lényeget. A leírást nem húzom tovább, inkább csak kedvesen megkérlek, hogy most azonnal gyere ide és éld át te is, mert én ehhez olyan szinten kevés vagyok, mint egy hangya a Himalájához.

Ámulásomat egy gyors kacaj szakította félbe. Én voltam az, aki nevetett, de beletelt pár percbe, míg érzékileg túlterhelt agyam felfogta azt, amit a szemem már jó pár perce közvetített, megállás nélkül. Ami még fokozza agyam elszálltságának mértékét, hogy ezek után esett le nekem az, hogy nem is látok jól.
Elmagyarázom: Fényes nem jött le velünk, inkább csak föntről nézte az eseményeket, a szemem viszont azt az információt közölte velem. hogy barátom itt van lent, derékig elmerülve a tengerben és lehet tippelni, hogy mégis mire készül, vagy már csinálja is éppen. A valóságban persze egy teljesen másik pali volt az, csak a távolból volt hasonló „macis”  testfelépítése.
Most már biztos, hogy sokkhatás alatt állok, ha valaha visszatérek a való világba ígérem, folytatom az események leírását…

Hogy pontosan mennyi idő telt el magamhoz térésemig, azt se én, se útitársaim nem tudták megmondani. Azt tudom, hogy időközben teljes erővel elkezdett ragyogni a Nap, az ég és a tenger közül pedig eltűnt a köd. A tortához a habot pedig Fényes szolgáltatta nekem, összesen két mondattal: „Engedd el, mindenki másképp éli meg. Csak éld át te is.”
Be kell ismernem, igaza van. Szóval az egész helyszíni élményleírásom teljesen lényegtelenné vált.

Gyors érdekesség a szállásokkal kapcsolatban: amíg a hoteleket csillagokkal kategorizálják, addig az albergueket (tehát a szállásainkat) 2a, 2b és 2c jelzésekkel látják el. 2a a tökéletes vagy legalábbis a biztonságos és ép túra kipihenéshez elvárt. A 2b szintű helyekre akkor menj, ha pénzszűkében vagy, ami pedig a 2c-t illeti – mondjuk mi még nem is láttunk olyan szállást – azt kerüld el jó messzire, pláne ha fontos neked a minden napi takarítás.

Útközben újabb spanyol érdekességet tudtam meg, most a munkamorál tekintetében: a buszhoz tartozó jegypénztáros dobozban ugyan benn ül a dolgozó, de csak azért, hogy közölje veled, hogy már csak holnap reggel adnak jegyet. A „miért”-re választ már nem kaptunk, de szerintünk csak azért van még bent, mert tart a munkaideje, míg a munkamorálja már réges-rég véget ért.

Újabb apró spanyol érdekesség: Fényes nem fért be a zuhanyzókabinba, ami a szálláson volt, legalábbis az egyikbe. Ilyenkor örülök annak, hogy kicsi vagyok.

Egy étvágyhozó pálinka kör után a szállásunk recepciósának ajánlására meglátogattunk egy egyszerű, de nagyszerű típusú éttermet, ahol az eddigi változatos étkek helyett hamburgert és pizzát ettünk. Szerencsére teljesen nem tudtunk szakítani a helyi ínyencségekkel, így az asztal közepére rendeltünk egy grillezett tintahalat is, (ha a polipot már kipróbáltuk) hiszen mégiscsak egy kikötővárosban vagyunk.
Az étterem teljes mértékben családiasnak nézett ki és áldottuk az eszünket, hogy nem kívülre, hanem belülre, méghozzá pont a konyha mellé ültünk, ugyanis a kiáramló karakteres illatok, ha nem is tudták teljesen csillapítani éhségünket, de legalább kordában tartották gyomrainkat egészen addig, míg fel nem szolgálták rendeléseinket.
További terveinkben világítótorony és kilátó látogatás szerepel, boltból vásárolt sörrel és otthoni Unikummal felszerelkezve. Az eddigi események tudatában lassan kezdem lemondani arról az elképzelésemről, hogy ezen az úton akár egyetlen este is képes legyek időben lefeküdni. Szerencsére oly sok mindenben van részem, hogy az ilyen problémák annyira érdekeltek, mint a mongolokat az a bizonyos Nagy Fal.

Az étkezésünket eleve gyorsra kellett fognunk, ugyanis a Naplemente tíz órára van beharangozva és mi még fél kilenckor az étkeinkre vártunk. Időbeli szorítottságunkra tekintettel, Bendegúzzal gyorsan elfutottunk a helyi Tesco/Spar helyett létező Familia boltba, feltankoltunk sörrel és chipsszel, majd rohantunk vissza a helyünkre és valahogy pont úgy sikerült megérkeznünk, mikor az utolsó tányért tették le az asztalunkra. Rekordidő alatt bevágtuk a kaját (kevésbe ismert módon kifejezve: sprinteltünk egyet a hamburgerrel és nyomtunk egy győzelmi kört a tintahallal).

Ha nem kellett volna annyira sietnünk, akár az alábbi jelenetet is lejátszhattunk volna, (bár én szeretném azt hinni, hogy pár asztallal arrébb és egy kicsivel később ez a valóságban is megtörtént):
„A férfi és a nő vággyal teli szemekkel néztek egymásra. Mindketten tudták, hogy ez lesz a vége, de egyikük se sejtette, hogy ilyen gyorsan jutnak majd el idáig. A pillanat hevének engedve mindketten elkezdték kigombolni nadrágjaikat, majd boldogan a pincérre néztek és ajkaikat egyszerre hagyta el ugyanaz a mondat: Kérjük a desszert menüt is!”

Erőltetett menetünk a világítótoronyhoz vezetett és körülbelül tíz perccel a célba érés előtt megláttuk az egyben erdős és – ami talán a túlélés szempontjából kicsit fontosabb – iszonyatosan meredek sziklaoldalon egy fehér keresztet. Mint minden más is az életben, ez az út sem mentes a haláltól. Egészen az út megkezdése óta láttam elvétve síremlékeket, legtöbbjük alja vagy teteje pedig tele volt rakva kövekkel, ami egy szokás a zarándokoknál, ugyanis ők így nyilvánítják ki részvétüket elesett útitársukért.
Amíg a lenyugvóban lévő Nap ellát minket boldog és fényes sugaraival, remélem megengedtek nekem egy kis sötét humort a korábban említett meredek szakaszon lévő kereszt tekintetében: „Tiszta rémálom lehet ide halottak napján kijárni!” (Ezt még a visszaúton Fényes megcifrázta egy „Szerintem minden évben másnak kell levinnie a koszorút!” hozzászólással, ami még az akkori állapotomban is képes volt megnevettetni, így muszáj volt ide beszúrnom.)
Szentül hiszem, hogy az ilyen megszólalásokkal tudjuk a leginkább bebizonyítani a világnak, hogy igenis meg lehet találni a lehető legrosszabban is a jót.

22:08-ra van meghirdetve a Naplemente. Amikor pár másodperccel ezelőtt ránéztem a telefonom órájára még csak 21:58-at mutatott, így szerencsére van időm írogatni a műsor kezdetéig. Éreztem, ahogy a világ lassan, de biztosan elsötétül… én pedig be se tudtam fejezni ezt a mondatot, mert amint felpillantottam, szó szerint a szemem előtt kezdett rekord sebességgel süllyedni a Nap. Az utolsó sugaraknál elkezdődött a tapsvihar, majd amikor már csak az égbolt tetejéről verődött vissza a fény, vele együtt elkezdett lehűlni a levegő is. Az idillt csak egy két észlény törte meg a nézők sorai közül, akik a taps elhalása után hangosan bekiabálták, hogy „Encore!” („Vissza!”) és azt ugyan nem mondom, hogy ugyanez ne fordult volna meg többször az én fejemben is, de örülök, hogy hangoskodás helyett inkább csak halkan mosolyogtam, miközben barátaim a világítótorony alatt lévő sziklák különböző pontjain némán nézték és gyönyörködtek ugyanabban a látványban, mint én. Egyfajta érdekes hasonlatként vágott fejbe az érzés. Mindannyian az életünk különböző pontjain vagyunk és minden elmondható kis csapatunkról, csak az nem, hogy egyformák lennénk. Van, aki hamarabb elsétált, rögtön megindulva, amint az égbolt gyengülő fénykorongja eltűnt, míg én itt ülök, kezemben a mobilommal, melybe minden erőmmel azon vagyok, hogy feljegyezzem ennek az egész őrült kalandnak a kiemelkedő pillanatait, miközben várom, hogy az utolsó halovány fénycsík is eltűnjön az égboltról. Közben alkalmanként letekintek és gyorsan bepötyögöm azt a pár szót, amiről úgy érzem, hogy épp ideillik.

Az ég átvette a tenger halványkék árnyalatát, a határok teljesen elmosódtak és a világ valamiért sokkal magányosabbá vált számomra. Igaz, hogy körbevettek engem az emberek és hallottam, ahogy idegenek több nyelven csacsognak egymással, – sztereotípiának megfelelően az amerikaiak voltak a leghangosabbak – és mégis, itt a nagy tömegben, a világ végén, egy meleg kövön ülve és a hideg szél ölelésében tudtam meg, hogy mennyire egyedül vagyok.
A lehulló könnyeimet még épp le tudtam törölni, de a félelmeim elől már nincs hova menekülnöm. Itt nemhogy az útnak, de egyesek szerint magának a világnak is vége, nincs tovább és az élet legnagyobb aljassága, hogy holnap a Nap ismét fel fog kelni és vele együtt nekem is folytatnom kell egy olyan utat, amin nem önszántamból indultam el, ráadásul még azt se tudom róla, hogy meddig tart, hova visz, de még csak annyit se dönthetek el, hogy kik és meddig utazhatnak velem. A legjobb persze a végére maradt, mert még az is kiesik az irányításomból, hogy ez az út mikor fog véget érni, legyen szó akár egy hirtelen szakadékról, vagy egy lassú ereszkedésről a sötét ismeretlenbe.
Az egyetlen dolog, amit tehetek az az, hogy szembenézek vele, a képébe nevetek és elmesélek neki egy viccet, ami belőlem mosolyt csalt ki, bízva abban, hogy elneveti magát és jutalmul ad nekem még egy kis utat, talán egy új és jó útitársat, vagy esetleg még egy pár közös lépést olyasvalakivel, akivel tényleg érdemes együtt sétálni.

„Nem vagy egyedül, te nagyon hülye!” – harsogta mellettem Fényes pár perccel később, mikor megunta a várakozást és megnézte, hogy mi van velem. A legszebb az egészben, hogy igaza van. Nem vagyok gazdag, legalábbis pénzügyileg, de hiányt még semmiből se szenvedtem és mindig van valaki, akit felhívhatok, ha bármi baj történne.
„De ha még egyszer az utolsó előtti pillanatban fogsz nekem szólni, hogy baj van, akkor egy olyan taslit adok neked, hogy a 0ás kilométerkő adja majd a másikat!” – tette hozzá zárásképpen. Ezt követően fogtuk magunkat és csináltunk pár képet a megemlített kőnél, ugyanis az út hivatalosan itt ér véget, de van egy ugyanilyen 0ás kilométerkő Muxiaban is, ahova holnap megyünk.

Nem tudom meddig tartott amíg lejutottunk a hegyről, de addig mindenről beszélgettünk Fényessel, persze a szállásba eljutás nem jelentette a dolgok befejeztét. Az ingyenes wifire 22:43-kor csatlakoztam fel, jelenleg pedig 1:24 van és még csak most készülök arra, hogy lefeküdjek, mert egészen idáig különböző történeteket meséltünk egymásnak, illetve a szálláson lévő – időközben cseppenként hozzánk csatlakozó – többi magyarnak.

Elaludni nem tudom, hogy mikor fogok, ugyanis rég nem néztem szembe ilyen sokáig és ilyen erőteljesen az érzelmeimmel. Ez utazásom szempontjából fizikailag ugyan nem, de érzelmileg talán az első kezdeti lépés volt, amit vagy az elkövetkezendő napokban, de inkább életem hátralevő részében kell folytatnom.
Ezzel a végszóval mára – pontosabban szólva tegnapra tekintettel – el is teszem a digitális jegyzettömböm. Amint felébredek, úgyis újra folytatni fogom. Az írást is, és az utat is.

Legutóbbi módosítás: 2021.02.14. @ 11:20 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Deme Dávid 59 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.