Deme Dávid : Aldó Napló VI. rész

6. Nap:

Az a bizonyos négy órai – pontosabban fél ötös – kelés nem tetszett annyira a csapatnak. Lassan már meg se lepődtem azon, hogy ismételten az ébresztőm előtt keltem, igaz, most csak pár perccel és nem órákkal korábban.
Amíg a többiek megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy igenis fel kell kelni, addig én gyorsan kirohantam arcot és fogat mosni, majd miután bevettem a napi magnézium adagomat – erről még nem is írtam, de minden napomat így kezdtem – magamra kaptam a ruháimat és vártam a többieket. Hideg hajnali gyors séta mellé horrorfilmet hazudtoló hangulat fogadott minket, mikor kiléptünk kedélyes kunyhónkból.

Az előző bejegyzés végét csak viccnek szántam, de éjszaka zarándokolni az erdőben úgy, hogy négyünkre csak kettő fejlámpa jutott, pont beleillett a horrorfilmes hangulat kategóriájában. Ráadásul Fényes és Bendegúz erőltetett menetet diktáltak, melynek következményeként majdnem megvalósult egy a tipikus horror klisékből, név szerint az, hogy a csapat szétválik.
Szerencsére mind Pöttöm, mind szerény személyem rendelkezett sétabottal, így volt mire támaszkodnunk, hogy utolérjük a srácokat, ráadásul még zenei aláfestést is kaptunk DJ Bendegúznak, és a telefonján lévő válogatásnak köszönhetően.

Santiago elővárosába beérve, a kiszemelt kajáldánk melletti kávézóba ültünk be, ugyanis az eredeti elképzelésünk szerinti, sajna zárva volt. Nem tudom, hogy miért, de Spanyolországnak és az érthető nyitva tartásnak olyan a kapcsolata, mint nekem az exeimmel. Két vagy három évente összefutunk, vagy felhívnak engem telefonon és egészen jól elbeszélgetünk egymással, megbeszéljük, hogy ezt valamikor megismételjük, majd újból eltelik a már korábban említett pár év időtartam anélkül, hogy szót váltanánk. Mindezek mellett akkora tömeg volt, hogy mire sorra kerültünk, elfogyott az össze croisant, más kaja pedig nem volt kapható, úgyhogy rekord sebességgel fogyasztottuk el kávéinkat, aztán folytattuk felfele az utunkat egy végtelennek tűnő lépcsősoron.
„Kinek a hülye ötlete volt ez az egész?” kiáltottam a többiek után, mire Fényes visszatekintés nélkül csak ennyit harsogott: „Az enyém, és most gyere!” Mindig, amikor viccelődni akartunk, akkor ezt a kétmondatos beszélgetést váltottuk egymás között, hogy kicsit lelkesebbé tegyük magunkat. Egyúttal még a túratempómat is felgyorsította, főleg azért, mert nem akartam reggeli lenni.

Nagyon szeretem az idegen nyelveket, oly szinten, hogy ha lenne három kívánságom, az egyik biztosan az lenne, hogy minden ősi, létező és jövőben kialakuló nyelven tudjak írni, olvasni és beszélni. Ezt a szintet ugyan nem értem el, de majdnem anyanyelvi tudásom van angolból, van egy alapfokú nyelvvizsgám franciából – ami jól is jött annál a bizonyos lugoi taxizásnál – emellett konyhanyelven csacsogok németül. Nem számolom nyelvtudásnak, de mivel sok külföldivel dolgoztam együtt, ezért még tudok egy két kifejezést svédül, mandarinul, japánul és most már koreaiul és spanyolul is.
Ezek után találkoztam és beszélgettem egy lánnyal, aki alig múlt húsz éves – engem már csak pár év választ el a harmadik X-től – és hat nyelven beszél, melyek között van két ázsiai és az arab nyelv is. Szóval finoman kifejezve: le vagyok körözve, és ismételten le vagyok nyűgözve attól, hogy mennyi érdekes és értékes ember járja végig ezt a kihívásokkal kikövezett utat.

Ahogy percenként váltakozva haladtam fel majd le az emelkedők és lejtők szimfóniaszerűen összeilleszkedő harmóniáján, közelebbről megtekintettem egy iránykövet, és egy csodálatos tény tisztázódott bennem. Már csak kilenc kilométert kell megtenni a célpontig. Látni ugyan nem látom, de érzem, hogy közel van.

Útközben egészen érdekes dolgokat tudtam meg mind az íjászat, mind a lovaglás témaköréről. Még életemben nem használtam valódi íjat és nyilat – a gyerekkori játékaim most nem számítanak – ezért nem is tudtam, hogy ha rosszul teszed be, és tartod a nyilat, akkor búcsút inthetsz annak a bőrrétegnek, ami az ujjadon van. Ami pedig a lovaglást illeti, egyesek azzal bizonyítják be, hogy tagjai a „helyi menő csávók” csoportjának, hogy képesek megtartani egy-egy tízforintost a térdük és a nyereg között a teljes lovaglási időtartam alatt. Persze a rendes lovasok nem ez alapján mérik a tudást. Ezzel ma is tanultam valamit.

Utolsó előtti állomásunknál mosolygós emberek közölték velem, hogy még negyven percnyi gyaloglás és bent vagyunk a célnál. A hírt örömmel fogadtam, de a végső hajrá előtt inkább szusszantam egyet, ami pedig még fontosabb, bekentem magamat naptejjel, ugyanis már fél tizenegy volt, és ilyenkor bőven lehet érezni a Nap sugárzó melegét. Nem is beszélve arról, hogy a győzelmi fotóimon nem szeretnék rákvörösen virítani.

Hatalmas hajránk útvonala a következőképp nézett ki: nagyon meredek lejtő, még meredekebb lépcsősor, majd következett egy híd, és itt még csak a város határába értünk be. A táblával elkészítettük a kötelező selfie-t, aztán csak fel és fel, egészen a város közepébe, onnét át a „kicsit” lerobbant belvárosi részen, keresztül a festői szépségű, reneszánsz remekműveket megszégyenítő óváros utcáin (egyszerűbben kifejezve átmentünk a poklon, majd a mennyországon is), és végül igen stílusosan, galíciai dudaszó és dobok kíséretében értünk be a katedrálishoz.

Az érdeklődők kedvéért egy kis érdekesség: a galíciai duda kétcsövű, nekünk magyaroknak is van dudánk, ami három csővel rendelkezik, és a sort a legközismertebb, a négy csövű skót duda zárja.

Amint beértünk a katedrális árnyékába, azzal a lendülettel le is dobtuk magunkat és táskáinkat – én még a cipőmtől is megszabadultam –, majd fekvés közben szépen lassan tudatosult bennünk a lényeg. Megérkeztünk! Megcsináltuk, és ezt az élményt senki se veheti el tőlünk! Ráadásul az elmúlt hat nap eseményei egész hátralevő életünkben elkísérnek majd minket, így most már csak egy dolog volt hátra: kötelező koccintás a maradék pálinkával, és turistaként bulizni a hátralevő hat napban.

Megbeszéltek szerint találkoztunk koreai kebelbarátainkkal, majd a kötelező csoportképek elkészítését követően elmentünk abba a Svájci Gárda által védett hivatalos épületbe, ahol két oklevelet vehetünk át. Az egyik az alapoklevél, mely azt tanúsítja, hogy az út egy bizonyos részét megtetted – ez ingyenes –, a másik pedig fizetős – kemény öt euró a tartótokkal együtt –, ami már a kiindulási pontodat is megnevezi, és tartalmazza még a megtett kilométereket is.

A koreaiak mellé csatlakoztak még hozzánk spanyol ismerőseink is, megbeszéltünk egy csomó éjszakai találkozót az elkövetkezendő napokra, aztán lefoglaltunk egy asztalt abban az étteremben, ahol Fényes még tavaly járt, és itt fogyasztotta élete legjobb húsos étkét. Higgyetek nekem, ha Fényes, a hús, és a legjobb szóhármas egy helyre vonatkozóan, és együtt szerepel a mondatban, akkor valami igazán fergeteges és felülmúlhatatlan lesz az eredmény. (Ráadásul itt még nem is tudtam mennyire igazam volt.)

A szállásunk elfoglalása majdnem tökéletesen sikerült. A lakás gyönyörű, mindenkinek van külön szobája és minden biztosítva van számunkra. Csak egyvalami hiányzott: Fényes hátizsákja. Azt már meséltem, hogy sajnos a háta messze áll a tökéletestől, ezért a hetven literes hátizsákját telepakoltuk minden felesleges cuccunkkal – pl. szennyes – de egyben benne hagytuk Fényes cuccait, valamint a souvenirjeit is. Ha csak pár pólóról lenne szó, azt mondanám semmi gond, de a zsák teljes értékét valahol 500 és 800 euró között határozta meg hatalmas barátom. Pedig semmi se csináltunk másképp, ugyanúgy a táskafutárral küldtük el.
Miután végigjártuk a szállást, és tényleg tisztázódott bennünk, hogy nincs itt a csomag, elkezdtünk dumálni azzal a sráccal, aki lényegében portásként működött és a kulcsunkat adta nekünk. Legfontosabb kérdésünket persze egyből megértette: Hol van a táska?

Támadásunk több fronton munkálkodott. Fényes beszélt a portással, közben pedig kezembe nyomta mobilját, amin felhívta a szállásadó cég ügykezelőjét. Mindezt azért tettük, mert eddigi tapasztalataink alapján teljesen egyértelmű volt, hogy ebben az országban nem beszél mindenki angolul, így célunkat sokkal gyorsabban elérjük, ha elmagyarázzuk kérésünket egy – illetve a mi esetünkben kettő – angoltudással rendelkező helyi lakosnak, akik spanyolul sokkal gyorsabban meg tudják magukat értetni a helyi illetékessel. Az első kört már jó hírekkel zártuk, a tegnapi szállásunkról biztosan felvették a csomagot 11 órakor.
Utána megtudtuk, hogy igazán a csomagunk a célvárosunkban van, csak nem a szállásunkon, hanem a tőle 20 percnyi gyalogútra lévő központi épületben. Mindez azért történt, mert nem a teljes címet adták meg nekünk és az épület házszáma lemaradt, így a szállítók a foglalási cég központi címére vitték a csomagot. Ezen információt hős portásunk körülbelül 15 percnyi telefonálás, és majdnem ugyanennyi időnyi várakozás árán szerezte meg.

A várakozás közben megosztotta velünk – miután szóba került, hogy Magyarországon kicsit másképp mennek a dolgok –, hogy ő az anyai ágon magyar, és most jött haza Spanyolországba Venezuelából jobb munkát találni. Apróságként még azt is hozzátette, hogy édesanyja oldalán a Horváth családnévre hallgattak.
Eközben félmagyar portásunknak sikerült leszerveznie, hogy a csomagot harminc percen belül valaki elhozza a mi címünkre. Amikor a kérdéses személy megérkezett, önelégült mosollyal mutogatta nekünk a táskán lévő cetlit, amin szerinte se telefonszám, se semmi nem volt, így nem is tudtak minket elérni. Nem vagyok agresszív ember, de fáradt igen, úgyhogy megragadtam a mancsát, és megfordíttattam vele a kártyát, ahol nem csak a telefonszámunk, de az e-mail címünket is megadtuk. Ezután nemhogy a panaszkodást kell nagyon gyorsan elfelejteniük – azzal az önelégült mosollyal együtt –, hanem mondjanak el az úton harminc Miatyánkot, hogy nem mi teszünk panaszt ellenük. Azt nem tudom, hogy mindent megértett-e amit mondtam neki, de a mosolya villámgyorsan tűnt el a szégyentől piruló orcájáról, és egy bocsánatkérést követve Usein Boltot megszégyenítő gyorsasággal lépett rá a távozás mezejére. (Pedig nem is néztem rá annyira csúnyán)

A taxirendelés egy másik külön szépsége ennek az országnak. Három társaságot hívtam fel, ebből az elsőben nem tudtak angolul – pedig direkt azt az opciót választottam –, a másodiknál ugyan tudtak angolul, de a mi utcánkba nem jönnek (pedig nagyon jól kinéző környéken laktunk), és végre a harmadiknál sikerült elérnem egy angoltudással rendelkező egyént. Pontosabban szólva ezt hittem, de valahogy itt se akart összejönni a kommunikáció. Ezt követően előkaptam a telefonom, és megnéztem egy pár magántaxist is. Az első szám azonnal felvette, és olyan szépen beszélt angolul, hogy majdnem elsírtam magam, aztán tényleg elkezdtem sírni, mert két órányira volt tőlünk, és nekünk egy óra múlva kellett elindulnunk. Hála a jó égnek, legalább volt annyira segítőkész, hogy elárulta nekem mit tegyek. Öt percnyi sétára van tőlünk a buszállomás, az oldalánál van egy taxisziget, a többit meg már csak meg tudom oldani. (Ó én kis naiv…)

Azon már meg sem lepődtem, hogy nem tudtam helyben taxit foglalni, de annyira azért rugalmasnak gondoltam őket, hogy fél óra múlva megjelenjenek két utcával arrébb. Sajnos még ez sem jött össze, úgyhogy mehetek vissza, de lelkesedésem nem csorbult – annyira –, és van egy tervem.

Nem kell semmi ördöngösséget elképzelni, egyszerűen csak hazamentem, neteztem fél órát, majd szóltam a többieknek, hogy öt perc múlva jöjjenek ki, mert itt lesz a taxi. Ha már egy bizonyos hegy se akart menni Mohamedhez, akkor nekem is szépen el kell mennem a taxiszigethez. Igazán csak az lepett meg, hogy mennyire simán mentek a dolgok. Ha ezt tudom, akkor nem is vacakoltam volna a telefonálgatással, de a jó hír az, hogy mindenki megvan és mehetünk steaket enni! Azt nem mondanám, hogy túlzásba vittem a nyáladzást, mikor elképzeltem ételünket, de fogalmazzunk úgy, hogy olyan lehettem, mint Pavlov kutyája egy csengőgyárban.

A steak fogyasztása a spanyoloknál teljesen más, mint a magyaroknál. Amíg mi mindent azonnal kiteszünk az asztalra, addig az itteniek kizárólag csak előételt és köreteket fogyasztanak először, és csak a legvégére marad a steak. Csapatunk a spanyol módszert alkalmazta az étteremben, és pár rendeléssel valódi terülj-terülj asztalkám tárult elénk. Rendeltünk csípős szószban és sajtban „eláztatott” krumplit, paprikába csomagolt halat, polipot, valamint egy lekvárral leöntött túró és sajt keveréket. Egyeseknek már ez önmagában soknak tűnhet, de kérem, vegyék figyelembe azt a tényt, hogy az egyáltalán nem apró Fényes is velünk volt.
Mindez mellé érkezett az este fénypontja: egy kiló galíciai szőkemarha-steak.

Jó vendégek módjára rendeltünk étkünk mellé vörösbort, de közben rájöttünk, hogy egy kis víz sem ártana. A víz eleve fontos szerepet játszott utunkon. Még az elején megtanultuk az „agua potable” kifejezést, ami iható vizet jelent, ami azért kellett, nehogy beleigyunk egy lábmosóba. Azt azonban végképp nem gondoltam volna, hogy egy ilyen ismeret elég lesz ahhoz, hogy az éttermi dolgozók és vendégek felét megnevettessük.
Fényes spanyolul megrendelte a vizet, én pedig valami őrült megfontolásból rögtön suttogva szóltam neki, hogy „potable”. Ő azonnal értette a lényeget és hangosan utána kiáltotta a szót a pincérnek. Ezen mind ő, a munkatársai, és a felső osztályú étterem vendégei is annyira meglepődtek, hogy nem bírták visszatartani a nevetésüket.

Mikor már majdnem minden köret és előétel elfogyott, akkor hozták ki nekünk azt a hatalmas fatálat, melyen boldogan és gyengéden sistergett/füstölgött a közepesen átsütött steakünk, mely fél perce még a konyhában volt. Ilyen ételt még nem volt szerencsém fogyasztani, de most már elmondhatom nektek, hogy ezt az élményt muszáj átélnetek. Az egyetlen kulináris esemény ami akár egy kicsit is közel ért ehhez a szó szerinti ételgazmushoz, az, amit a kedvenc pesti sushi éttermemben szoktam átélni, miután az összes megrendelt maki és nigiri elfogyasztása után teljesnek érzem magamat.
Ennél a mennyei éteknél azonban már az első falat megízlelését követően libabőrös lettem, sőt az egész testem elkezdett bizseregni, és megállás nélkül mosolyogtam. Hangsúlyozom, nem az étkezés utolsó falatjaival értem el ezt a nirvánaközeli állapotot, hanem a legelső harapásnál. Természetesen itt nem álltak meg a dolgok, és minden egyes harapás ugyanígy hatott rám. Emellett elképesztően laktató lakomának is bizonyult, ugyanis összesen csak három vagy négy csíkot tudtam megenni, pedig nekem elhihetitek, sokkal többet akartam.

Miután hosszú percek elteltével képesek voltunk felkelni az asztaltól, visszatértünk a város hemzsegő utcáira, ahol Fényessel a steak, illetve egyéb húsok elkészítéséről beszélgettünk. Leginkább a könnyen elkészíthető húsok receptjeit osztotta meg velem, ugyanis szeretek főzni, de a repertoáromba eddig még csak bolognai, brassói és tea szerepel.

Emésztési sétánk végeztével betértünk egy kis bárba, mely tökéletes indokot ad nekem arra, hogy meséljek nektek egy újabb spanyol érdekességről: a tapasról. Ahhoz, hogy megértsétek, tudnotok kell, hogy az itteniek nagyon későn – körülbelül este kilenc, vagy akár tíz felé is – vacsoráznak. Addig, hogy ne éhezzenek ebéd és vacsora között, fogyasztják el ezt az ételek változatos csoportját magába foglaló nassot. A tapas lényegében bármi lehet, amit onnan tudok, hogy míg az egyik bárban sült bacont kaptunk puha kenyéren, addig máshol egy kistányérnyi chipset adtak, mostani állomásunkon pedig egy adag olívabogyó és falat nagyságú szendvicsek jutottak elénk.

Abban egyetérthetünk, hogy az ajándékboltok mindenhol ugyanolyanok, csak az árusított tárgyak köre, illetve a város más. Bizsuk, csecsebecsék, hűtőmágnesek, tollak, öngyújtók, pólók, kulcstartók, tányérok és poharak vettek minket körbe, minden méretben és fajtában. Néha azonban egy két különlegesség is becsúszik, ami ebben az esetben a csempe volt. Még sose láttam máshol, Fényes pedig büszkén tervezgette, hogy mind magánál, mind a szüleinél feltetet egyet – természetesen Bendegúzzal –, ha már egyik hely se árul akkora pólót, ami jó lenne rá.

Bendegúzzal úgy éreztük, hogy számunkra nem fontos annyira a holnapi kipihentség, ezért fogtuk magunkat, kisétáltunk a katedrálishoz (más találkahelyet nem ismertünk), és felhívtuk minden ismerősünket, legyen akár spanyol akár más, hogy jöjjenek ide és menjünk el az egyik közelben zajló koncertre.
Az előadók jazz, blues és electro keverékét játszották, amit mi a lépcsőkről hallgattunk, miközben az este apró örömeiről beszélgettünk. Olyan éjfél fele járhattunk, amikor Bendegúz „elmenekült” (értsd: a kiszemeltjével távozott), így egyedül maradtam két spanyol csajszival.
Félreértés ne essék, a spanyol ismereteimnek csodát tett ez az élmény, hiszen ők ketten annyi angolt beszéltek, mint amennyi túlsúlyos balerinát láthatunk az Orosz Operettben, de szerencsére sikerült magamat megértetni és jól érezni.

Első állomásunk a tipikus pincehelyiségben lévő diszkó. Az egyetlen probléma csak annyi volt a hellyel, hogy mi csörögtünk egyedül a tánctéren, miközben a pultnál két pali támasztotta azt a kevés itókáját, ami még volt. Próbáltam menteni ami menthető, ezért jó magyar módjára megpörgettem és megforgattam a két hölgyeményt, de osztódni sajnos (még) nem tudok, a zenék pedig egy YouTube lejátszási listáról mentek, aminél még a helyi falunap lemezlovasa is minőségibbet tud előhalászni. Nagyon felháborodni azért nem tudtam, mert hétköznap volt, és a többi helyen is hasonló hangulat fogadott, de egy nagy meglepetésben azért volt részem a hajnali órákban.
Olyan hajnali három lehetett, és amikor biztossá vált, hogy nem javul a helyzet, a két táncpartnerem gyengéd csókot váltott egymással, majd megköszönték nekem az estét, illetve, hogy próbáltam életben tartani a bulit, de mégiscsak hétfő volt, így csodát még tőlem se vártak.
A látványtól teljesen felébredve zseniális ötletem támadt: fogom magamat és kedvesen hazasétálok a sejtelmes spanyol éjszakában. A rövid – körülbelül húsz perces – mini gyalogtúrám során összesen, ha két kocsival találkoztam az utcán, akkor sokat mondok, gyalogosokról meg már inkább ne is beszéljünk. Ráadásul még eltévedni se tudtam, mert végig a főutat kellett követnem. A kilométerhiányom pótlása után teljesen tiszta volt a fejem, a lábaim kicsit zsibbadtak, és örömmel konstatáltam azt a tényt, hogy a hajnali hazasétálás nemcsak otthon, de külföldön is segít kitisztítani az elmét. Pláne azok után, hogy a két leszbikus csaj egyszerre nyomott csókot az arcomra és közösen közölték, hogy egy nap valamilyen lányt nagyon boldoggá fogok tenni, csak előtte győződjek meg róla, hogy nem ugyanarra a csapatra játszunk (vagy legalább legyen biszexuális).

Bőven lehetett hajnali négy mire sikerült elaludnom, de azért örültem, mert ilyen élménye még biztos nem volt soha senkinek. Pontosítok: ilyen balszerencse remélem, csak egyedül engem érhetett.

Legutóbbi módosítás: 2021.02.05. @ 10:31 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 58 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.