Deme Dávid : Aldó Napló IX. rész

9. Nap:

Igaz, hogy a végállomásra mentem, de a busz körjárat formájában működik, ezért az utam során eléggé erősen kellett koncentrálnom arra, hogy pár percnél tovább ne hunyjam le a szemem. Szerencsémre ez olyan jól sikerült, hogy át is estem a holtponton, és teljesen éber, majdhogynem kipihent állapotban érkeztem vissza a Delfin Albergue kedves karjaiba.

Rózsa mindig büszkén meséli, hogy ezen a szálláson mennyire jól kipihenheti magát az ember – közben oldalra néz és hozzá teszi: „Kivéve, ha egy bizonyos valaki nem hangoskodja át az éjszakát!” Fényes pedig hatalmas mosollyal az arcán fogadja a szúrós tekintetet – hiszen mindenki odafigyel a másikra, és az új vendégeket is örömmel fogadják. „Ha emlékeim nem csalnak” – tette hozzá – „igazán csak egy őrült volt, aki valaha is panaszkodott, ugyanis számára, ha egy szállás 11-kor már bezár” – értsd: új vendég nem jöhet, és ha lámpaoltás nincs is, de nagyon halkan kell lenni –  “akkor az börtönnek minősül.”
Biztosan kijelenthetem, és szerintem a többiek is egyetértenek velem, hogy amilyen kiszolgálásban, kényelmes ágyakban, felszereltségben és odafigyelésben van részem, azok szerint ez a hely maximum Norvégiában minősülne börtönnek. Ráadásul itt még az időjárás is sokkal kellemesebb.

Közös munkamegosztással csináltunk bolognai spagettit, majd elindítottuk a mosást. A teregetésnél pedig egy új felismeréssel gazdagodtunk: Bendegúz szeret alkalmanként kék tangát viselni (vagy csak nagyon jó volt az éjszakája).

Étkezés után még megpróbáltam pár sort írni, de amikor harmadjára se ment az egyszerű tőmondat leírása, úgy döntöttem, hogy leteszem a digitális jegyzettömböm. Abban a pillanatban amint elengedtem, már rántott is magával az álom, és három kellemes órát szuszogtam a matracon eszméletlenség közeli állapotban.
Amikor magamhoz tértem, Fényes arca fogadott és büszkén tájékoztatott, hogy megyünk az itteni katedrálishoz naplementét nézni. Holnapra tengerparti lazulás van tervezve, ha az idő megengedi, akkor fürdőgatyában, ha nem, akkor anélkül.

A helyiek is kedveskedtek nekünk valami finomsággal, hiszen mint kiderült, a mai nap szardínia fesztivált tartanak. Van itt minden, amit egy magyar lakótelep szabad rétén tartott kis fesztivál alapkelléke: körhinta, vattacukor, dodzsem és egyéb érdekességek. A főszereplők pedig a füstölt szardíniák, melyek hatalmas méretűek voltak. Csak egy darab belőlük akkora volt, mint öt, vagy inkább tíz azokból az olcsó utánzatokból, melyet csúcsidős BKV-n való utazásaink közben olyan sokszor emlegetünk. Ebből kaptunk négyet, és dukált még melléjük egy szép vastag karaj barna kenyér, ami étkezés közben lassan felszívta mindazt, amit fel kellett, tökéletes ízharmóniát biztosítva.

Megtöltött bendővel értünk ki az itteni világítótoronyhoz, ami mellett volt a katedrális, mely érkezésünk tiszteletére halk harangszóval csatlakozott a hullámok habzó harmóniájához, jelezve közben az álmoskásan kint sétálgató tömegnek, hogy este kilenc óra van.

Már messzi távlatból is libabőrös lettem egy-két hullám nagyságától, valamint erejétől, ahogy a partvonal szikláinak nekicsapódtak. Az öböl túlsó részét meglátva pedig boldogan konstatáltam, hogy a szélturbinák sorai sebesen forgatva lapátjaikat termelik környezettudatosan a jövő(hét) energiáját.

Mialatt a sziklás part útvesztőjében követtem Fényeséket, elkezdtem megveregetni a vállamat, ugyanis nekem pont annyi eszem volt, hogy papucsban jöjjek ki ide. Igaz, hogy Fényesen is az volt, de az övé teljesen lefedi a lábfejének az elejét, és még a sarkára is ráerősíthető. Jó tanács mindenkinek: a papucs és a sziklás part annyira illik össze, mint szülinapi torta a temetéssel.

Naplementénk visszaszámlálása elérte a T-20 percet. Egyik részem elképesztően kíváncsi, másik felem viszont iszonyatosan retteg, hogy (most) mit hozhat majd ki belőlem a látvány. Amit már előre elmondhatok nektek az a következő: öltözzetek fel rendesen, mert határozottan hideg van, és nem tudom, hogy említettem-e már, de ne papucsban gyertek.

A mostani élményemet az előző naplementéhez képest talán úgy tudnám leírni, hogy amíg az első egy nagyon jó történet, ami hajnal kettőkor jut eszedbe, és reggel hétig megállás nélkül írtad, addig ez a második inkább a következő napra emlékeztet, amikor tisztább fejjel és sokkal nyugodtabban tekinted át hajnali alkotásodat.

Mivel (majdnem) mindenben őszinte vagyok az itt leírtakkal kapcsolatban – egypár titkom azért nekem is maradjon – ezért elárulhatom nektek, hogy most is könnyes lett a szemem, ahogy a Nap utolsó narancssárga sugarait elfojtotta az este sötétkék leple. Olyan volt, mint egy lassan lecsukódó szem, ami halkan közölte a világgal, hogy ő elment lefeküdni és nekünk is ugyanezt kéne tennünk, de persze a döntés a mienk.

Az előző alkalom szétszórtságával ellentétben most egymást átölelve néztük a lenyugvó égitestünket, de a vége előtt a többiek voltak olyan kedvesek, hogy kicsit egyedül hagyjanak a gondolataimmal, mikor a vörös korong már eltűnt a horizont alatt és csak pár csíknyi világosság maradt az égbolton. Ekkor engedtem utat a könnyeimnek, majd kicsit később én is elindultam a többiek után, hiszen a Delfin már csak fél óráig lesz nyitva.

Nem fogom nektek azt hazudni, hogy nem találtam gyengéden vonzónak a sziklákat lát-helyünk magaslatából lenézve. Még ki is álltam a szakadék szélére, mikor útitársaim csipkelődve javasolták, hogy: „Ha már akkora vagy mint Pán Péter, mehetnél Sohaországba is!”, de mint korábban oly sokszor, most se tettem meg. Szerencsémre a még meg nem tett utam ismeretlenje – ha nem is sokkal, de – mindig is jobban vonzott, mint a halál utáni ismeretlen. Plusz holnap lesz tíz napja, hogy együtt utazunk. Az előtt kiszállni olyan snassz…

Éjszakánkat nyugodt, csöndes beszélgetésekkel zártuk. Éjfélig még boldogítottuk egymást különböző történeteinkkel, de ahogy kezdett minket elnyomni a fáradtság, úgy lettünk egyre kevesebben és kevesebben, akár a lassan lepergő homokszemek az óra felső részében. Szerintem találó, hogy pont az új nap kezdetére döntöttük el, hogy csatlakozunk szelíden szuszogó szállástársainkhoz a matracok menedékébe.

Legutóbbi módosítás: 2021.02.26. @ 17:01 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 57 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.