Deme Dávid : Aldó Napló V. rész

5. Nap:

Ma is bőven hat óra előtt tártam fel a szemeimet, de nem zavart. Sokkal jobban örültem annak, hogy saját magamtól és nem külső hatások – horkolás, viháncolás… stb. – miatt ébredtem, mert a kipihentség mindennél többet ér. (Főleg a jelenlegi állapotunkban.)

Sajnos a mosás veszedelmei elől a külföldi tartózkodás se óvott meg. Ezalatt azt értem, hogy búcsút inthetek az egyik túra zoknimnak, mert a mosás alatt megszökött. Remek támaszt nyújtottál a lábamnak spanyol sétáink alatt. Hiányozni fogsz.

Indulásunk előtt még megittunk egy kávét a hotelban, amit egy mosolygós, informatikusnak tanuló – jelenleg nyári munkát végző – diáklány hozott ki nekünk. Általában visszafogottságok nélkül viccelődünk az emberekkel, de ebben az esetben óvatosságra intettük magunkat. Az indok igen egyszerű, pincérünk pólóján az alábbi felirat díszelgett: „Written and directed by Quentin Tarantino” (tehát Írta és rendezte Quentin Tarantino). Ugyanis ha valaki ilyen pólót visel és te átlépsz vele egy bizonyos határt, akkor nem állhat távol tőle az, hogy előkap egy katanát és levágja a kávéscsészét tartó kezed, amiből ezt követően a Rendező Úrtól már jól megszokott – bár biológiailag lehetetlen – laza nyolcvan liter vér fröccsen és lövell ki.

Tegnap, csak egy pillanatra (pontosabban csak egy pohár kalimocsóra) csatlakozott hozzánk egy srác, akiről nem is írtam volna részletesebben, de reggel újból találkoztunk és egészen jót beszélgettünk. Ő egy puerto ricó-i utazó, aki a Christian névre hallgat. Ezt a bemutatkozást én kicsit furcsállottam, ugyanis a neve az angol szóhasználatban egyet jelent a keresztény kifejezésünkkel. Emiatt az első gondolatom ez volt: „de furcsa, hogy a neve helyett először a vallását árulta el”. Pár másodpercet követően éreztem, hogy elkezdett hatni a kávé, és csak én vagyok lökött. Krisztián barátunk rendezőnek tanult – a múlt idő azért indokolt, mert pont ebben az évben fejezte be tanulmányait – és elmondása szerint éppen ennek a gyalogútnak a látványa és az élménydús környezete a legmegfelelőbb arra, hogy tökéletesítse rendezői tudását. Jelenleg éppen másfél órába próbálja besűríteni azt az életet meghatározó mennyiségű kalandot, amit itt átélünk. Kicsit szkeptikusan néztem rá, majd bevillant, hogy én is ugyanezt akarom tenni, csak másik megközelítésből… ez van.

Ha lehetőségetek adódik rá, mindenképp kóstoljátok meg a tisztán csak spanyol narancsból facsart narancslevet. Nincs az a rostos verzió – legyen az 100% vagy akár 200% – ami ezt az ízélményt vissza tudná adni. A finnyásabbak viszont inkább maradjanak a bolti verzióknál, mert előferdülhet, hogy kukacot találsz benne, vagy beleszáll egy muslica. Az ügyesebbek ezeket rezzenéstelen arccal kihalásszák, míg a bátrabbak csak örülnek az extra fehérjeforrásnak.

Újdonságként éltem meg – bár igazán számíthattam volna rá –, hogy mindenkinek más és más marad meg az általunk megjárt városok felépítéséből és látványából. Én ilyen szempontból teljesen átlagos, mondhatni szürke egérnek számítok, mert nekem csak az épületek szépsége, (külön kiemelve a templomokat és hivatali épületeket) illetve az utcák kövezete és a régi lakóépületei ragadnak meg. Pöttöm tekintetében ez a négyszáz méterenként elhelyezett szelektív hulladékgyűjtőkre esik, aminek többször kifejezett örömét és támogatását nyilvánította ki. Az indok a családjára és a neveltetésére vezethető vissza, ugyanis náluk a szelektív hulladékgyűjtés már fanatikus szinteket ér el, emiatt pedig nagyon tudja értékelni, ha önkormányzati szinten veszi ezt valaki annyira komolyan, mint ő és családja.
Tájékoztatásul közlöm, hogy itt nem csak a szokásos négyes felosztásról van szó, (üveg, fém műanyag és minden más) hanem ezek alfajait is külön veszik. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a tejfölös meg tejes dobozokat még el is mossák, hogy a szemét ne büdösödjön. Az összes alfajt magába foglaló szelektív hulladékgyűjtő lista, amit Pöttömék alkalmaznak a következőképp néz ki: visszaváltható üveg, nem visszaváltható üveg, papír, műanyag, mágnesezhető fém, nem mágnesezhető fém, elemek, lebomló/szerves (közismertebb nevén komposzt), éghető és kommunális. Ezeken felül még van lejárt vegyszer illetve lejárt gyógyszer, amit csak azért nem szednek, mert az kifejezetten a gyógyszertárakra vonatkozik.

Leírhatatlanul szép az itteni táj. Félreértés ne essék, az otthoni látvány se rossz, de ahhoz már hozzá vagyok szokva. Ez új, szerintem dúsabb lombügyileg, kicsit hegyesebb és völgyesebb, néhol pedig csak dombosabb tájügyileg és sokkal több benne a hátizsákosan sétáló őrült. Véleményem szerint jó dolog itt lenni, Fényes szerint meg az a jó, hogy nem Magyarországon vagyunk. Azt hiszen bőségesen kiegyezhetünk abban, hogy valamilyen szinten mindkettőnknek igaza van, és abban mindketten mindenképp egyetérthetünk, hogy lazítani és pihenni nagyon is jó dolog.

Azt már eleve tudtam, hogy a spanyolok „kicsit” lazábban kezelik a nyitvatartási időt – a sziesztát még bele se számítva –, de a azzal nem számoltam, hogy emiatt a mai napra tervezett főzést is el kell, hogy halasszuk a következő napra. Ma vasárnap van és ilyenkor csak két dolog van nyitva: kávézók és a szállás, ráadásul a szállás is csak délután. Ez nem vicc, még a gyógyszertárak is lehúzott redőnnyel fogadtak minket úti célunkon, amit kifejezetten sérelmeznék, ha nem állna rendelkezésre a már korábban említett ipari mennyiségű Voltaren gél, sportkrém és még három levélnyi Kataflan.

Mai helyünk még érkezésünkkor is zárva volt, ezért felhívtuk a megadott telefonszámot, ahol közölték velünk, hogy „csak öt perc” és ott vannak. Mivel tisztában voltunk vele, hogy ez egy „spanyol öt perc”, így elkezdtünk homlokodra írvát játszani. Ennek a játéknak – aminek az okostelefonos verzióját használtuk – az a lényege, hogy a kategória kiválasztása után a homlokodhoz emeled a telefont, és a képernyőn megjelenő szót a veled szembeülőnek kell körülírnia. A cél, hogy az időkorlát alatt minél többet tudjatok kitalálni. A végére annyira belejöttünk, hogy szabályosan szomorúan fogadtuk a szállásadónkat, mire végre megérkezett.

Mondhatni szállodai határokat súrolt mostani otthonunk, és örömmel konstatáltam, hogy csak az első emeletre kell felmenni, ráadásul még lift is van. Túlhajtott térdeim köszönik neked a jó foglalást Fényes.
A netre való csatlakozást követve mindenki megküldte a képeket közeli és távoli hozzátartozóinak és barátainak, egyesek még videó hívásokat is megejtettek, majd elkezdtünk babrálni a tévével – igen itt még az is van – kezdve azzal, hogy minden spanyol opciót áttettünk magyarra és angolra, majd kicsit halkabbra vettük, és megvolt a tökéletes háttérzaj. Angol filmek spanyol reklámokkal és magyar felirattal.

Sajnos a zoknim után megvan az út második áldozata is. Sok megpróbáltatást követve a papucsom is megadta magát és elszakadt. Ez mondjuk annyira nem meglepő, hiszen csak egy egyszerű strandpapucsot hoztam az útra, amit folyamatosan nyúztam hosszú gyaloglásaink után minden olyan percben, amikor nem a túrabakancsomban voltam. Örülök neki, hogy körülbelül három évig és öt túranapig hűségesen szolgált. A Bud Spencer filmek után szabadon: „Kár érte, kiváló ügynök volt.”

Koreai barátaink ismét csatlakoztak hozzánk a kései ebédünknél. Lehet, hogy csak balszerencsénk volt, de a mostani kulináris élmények nem voltak a legjobbnak mondhatóak. Kezdjük azzal, hogy az első hely, amit kinéztünk csak steaket árult. Ez azért gond, mert holnap érünk be a végcélba és ott is steakkel kívánjuk megünnepelni sikerünket. Miután nemleges választ kaptunk az „Ehetünk valami mást?” kérdésre, kénytelenek voltunk továbbállni.
A szállásunkkal szemben lévő étterem már egy fokkal jobb volt, ugyanis itt már kettő menüből választhattunk, de mivel mi telhetetlenek vagyunk, ezért tovább bandukoltunk. Sétánk azonban nem nyúlt túl hosszúra, ugyanis egy öt, talán tíz percnyi gyaloglás után Fényes rámutatott a legközelebbi étteremnek kinéző helyre és kijelentette, hogy most itt eszünk. Mondanom se kell, hogy egyből mindenkit meggyőzött.

Az egyetlen hat fős szabad hely csak egy külön ajtóval elzárt részlegben volt, ami később csak fejfájást okozott a számunkra. Néztük az árakat és végül a csapat egyik fele bolognai spagettit, a másik hamburgert rendelt. Én a tésztások táborát erősítettem, és mivel előételként volt felsorolva kiválasztott étkünk, ezért mást is rendelni akartunk volna mellé, de a pincér szólt, hogy nagy adagot fognak nekünk hozni, mást rendelni felesleges.
Szerintem más elképzelésünk van a laktató adagok tekintetében. Félreértés ne essék, nem vagyok bélpoklos, (bár ezzel egy páran vitatkoznának) de ha három negyedét oltotta az éhségemnek ez a felhozatal, akkor sokat mondok. Kaját követte a kávé, majd közöltük Hyun Sunggal, hogy mi fizetünk mindent, még az ő ebédjüket is, amit lelkesen próbált elutasítani, persze sikertelenül. Cserébe abban maradtunk, hogy esti iszogatásunk pénzügyi támogatását ő oldja meg, amit eleve csak egy gyenge estének terveztünk, hiszen holnap hajnalban indulunk az El Camino utolsó állomása felé, Santiago de Compostela-ba. A korai kelés ellenére azonban egy olyan ember sincs a Földön, aki ekkora spanyol melegben nemet tudna mondani egy jó hideg sörnek, pláne ha vakációzni van.

Bendegúzzal még egy kicsikét sétálgattunk és nézelődtünk a városban, hátha találunk valami vagy valaki érdekeset, de az emberek többsége nem osztotta a tervünket és egy pár kései ebédlő/korai vacsorázó egyént leszámítva majdnem teljesen üresek voltak az utcák.

Körülbelül öt óra lehetett, mire visszaértünk a szállásra, ahol csatlakoztunk Fényeshez és Pöttömhöz egy kellemes sziesztára. „Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak” és ha O Pedrousoban vagy, akkor szerintem mindenki tudja kiknek a példáját követtük.

Ébredezésünket este hét óra környékén kezdhettük meg, ami pont jó volt, mert Hyung Sung az érkezésének időpontját este hét és nyolc óra közé állította be. Fényes barátunk sajna még ebben a melegben is megfázott, a Neocitrán pedig sajna nem segített sokat, így csak abban bíztam, hogy a koreai gyógyszer, amit külföldi kebelbarátainktól kapott, hatni fog. Még az ebédnél látták el, amikor első tüsszentését meghallották, ő pedig jó magyar módjára csak egyetlen kérdést tett fel a Mátrixot idéző piros és kék tabletták láttán: „Erre ihatok alkoholt?” Olyan büszke voltam rá.

A háttérben duruzsoló spanyol tévében közben igen érdekes dolgok mentek. Egyik pillanatban még egy D kategóriás Cápa filmutánzatot vetítettek, majd amikor legközelebb odapillantottam – hangsúlyozom, hogy ugyanarról a csatornáról van szó – már egy pasit mutattak, aki egy lecsúszott akció filmszínészt játszik a filmben és éppen egy csapatnyi óriáspóktól menekül, akiknek nyál helyett láva csordogál ki a szájukból, tudnak tüzet okádni és a földrengések következtében megnyílt föld legmélyebb bugyraiból másztak elő. Igen, esküszöm nektek, hogy tényleg ezt láttam, mert még ha akarnék, se tudnék ekkora marhaságot kitalálni. Mondanom se kell, hogy az egészet végignéztem.

A spanyolok komolyabban veszik a vasárnapi boltzárat, mint a legtöbb itthoni, magukat erősen kereszténynek valló politikus. Olyan szinten nincs nyitva semmi a kávézókon és az éttermeken kívül, hogy a google szerint a legközelebbi nyitva levő bolt laza 13 kilométerre van tőlünk. Fényes megnyugtatott minket, hogy ő biztosan nem állít meg, menjünk nyugodtan, sőt akár taxizhatunk is, de azt ő biztosan ki nem fizeti. Érthető módon a bevásárlást kihagytuk.

A koreai barátaink elmeséltek egy pár érdekes dolgot a hazájuk bulizási szokásairól. A magyar nézetet már gondolom, hogy mindenki ismeri: bemegyünk a törzshelyünkre és addig iszunk ameddig májunk és pénztárcánk engedi.
A koreaiak ezzel szemben teljesen másképp működnek. Alapjáraton véve mindent rendeléssel oldanak meg. Ez olyan szintre fejlődött, hogy még ha otthon főznek is, akkor is gyorsabb telefonon megrendelni az alapanyagokat öt-tíz perccel hazaérkezésük előtt, és a futár majdnem, hogy velük együtt érkezik meg az ajtajukhoz. Az alkoholfogyasztás pedig úgy néz ki náluk, hogy munka után beülnek egy helyre, rendelnek valami könnyű és egyben húst tartalmazó ételt, megisznak 1-2 italt, majd mennek is a következő helyre, ahol ugyanezt lejátsszák annyi különbséggel, hogy itt már másféle hússal rendelik az ételt. Általában a csirke-marha-sertés hármast cserélgetik. Az éjszakai italozás pedig azzal telik, hogy négy vagy inkább öt ilyen vendéglátói egységet meglátogatnak. Ettől az elbeszéléstől felbuzdulva eldöntöttük, hogy ma este mi is ugyanezt tesszük. Igaz, öt helyett csak három helyen voltunk, de az egész élményt figyelembe véve mindenki nagyon jól érezte magát.
Sörrel indítottunk, aztán egyesek – Fényes – átváltottak kólára, míg mások – Pöttöm és Én – gin tonikkal folytatták. Ráadásul Fényes az este folyamán egy félkarú rablót is betámadott, és mivel a „szűz kéz szerencsét hoz”, így azonnal nyert is az egy eurós tétjéből több mint négy eurót. Mindez annyira meglepte, hogy Bendegúznak kellett figyelmeztetnie arra, hogy nyert. Közben felváltva oktattuk egymást koreaiul és magyarul, az eredményeken pedig jókat kacagtunk. Emellett beszélgettünk még a különböző kultúrák működéséről, kifejezetten a japán gyökerekkel rendelkező senpai-kohai (avagy senior, tehát tapasztalt és junior, tehát kezdő) kapcsolatokról, ami Koreában is működik, illetve ennek magyar megfelelőjéről, a tegezésről és a magázásról.
Amikor a harmadik helyen mindenki elfogyasztotta az italát, szépen elköszöntünk egymástól, aztán hazamentünk, lezuhanyoztunk, összepakoltuk a cuccainkat és lelkiekben felkészültünk a holnap hajnali kelésre, ami háromnegyed négyre volt kihirdetve. Az éjjeli lámpa fényénél még gyorsan befejeztem feljegyzéseimet, miközben Fényes felvázolta a potenciális lehetőségeinket a holnapi nap tekintetében. Mindezt azért tette, mert gyalogutunk holnap hivatalosan is befejeződik, de az élményhalmaz, ami ez az út, egészen július 28-áig nem ér véget.
Elalvás előtt még rápillantottam a messengerre, ahol Hyun Sung üzenete várt rám, melyben jó éjszakát kívánt mindenkinek. Én megköszöntem nekik a közös estét, és emlékeztettem őket a korábban megbeszéltekre. Ők ketten ugyanis később indulnak, mint mi, de ha gyorsabb a tempójuk – ami nem kizárt, hiszen négy fős csapatunkból három „lesérült” –, és utolérnek minket, akkor akár közösen reggelizhetünk is. Ha minden kötél szakad, és mégsem futnánk össze, akkor sincs veszve semmi, mert az út befejező pontján, a katedrálisnál biztosan találkozunk, és csinálunk egy csomó közös képet.

Most már majdnem egy óra, tehát van közel három óránk arra, hogy elaludjunk és kipihenjük magunkat, aztán holnap jön a végső hajrá. Az úti táv: 20 kilométer, a célpont pedig Santiago de Compostela, és azon belül is a katedrális. Röviden és tömören kifejezve: „Buen Camino!”

Legutóbbi módosítás: 2021.01.30. @ 16:42 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Deme Dávid 59 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.