Deme Dávid : Aldó Napló IV. rész

4. Nap:

Világéletemben későn fekvő és korán kelő ember voltam, így egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy hajnal négykor már megint tárva-nyitva voltak a szemeim. A visszaalvás sosem volt az erősségem, de ez a hajnali helyzet pont jól jött ki, ugyanis a feljegyzéseimet valamikor le kell ellenőrizni, melyre az elkövetkezendő órák éppen elegendő időt adtak.

A mai nap jelenti a legnagyobb kihívást az egész túránk tekintetében. Eddigi távjaink huszonkettő és huszonöt kilométer hosszúak voltak, a mai napra azonban kerek harminc kilométer a tervezett táv. Mindezt ugyanazon az „emelkedős, majd lejtős, majd ismételd, amíg tudod” típusú terepen, melyen eddig is haladtunk. Szerencsémre ez nem futóverseny, így a teljes nap rendelkezésemre fog állni a táv megtételére (Később majd rájövök, hogy mennyire fontos, és még inkább igaz volt ezen kijelentésem.)

Még Magyarországon megbeszéltük az aranyszabályokat erre az útra, melyek közül a legelső az volt, hogy „egészségügyi indokból visszafordulni nem szégyen és nem is vereség”. Mindezt azért említem pont most, mert négy fős csapatunkból a vezérünk a következő útszakaszra taxit vesz igénybe. Fényesnek a munkájából fakadóan van egy korábbi sérülése, ami már igazából tegnap is előjött, de akkor még meg tudta úgy oldani a dolgot, hogy a dög nehéz 70 literes utazótáskáját előre feladta az itt működő táska futárszolgálattal. Nagyon egyszerűen működik: csak kitöltesz egy borítékot a neveddel és a következő szállásod címével, beleteszel három eurót, ráerősíted a táskádra és mire te megérkezel, értékeid is garantáltan várni fognak rád (legalábbis az esetek többségében, de az a rész még odébb van). Ő tavaly a teljes gyalogutat megtette, táskával együtt, így szerintünk teljesen korrekt megoldás volt a futár használata, és a mostani szakaszt már nem akarta fájdalomcsillapítókkal teletömött állapotban végigjárni, ami szerintem érthető, hiszen mégiscsak a látványért jöttünk. A mai gyaloglásunk hossza is befolyásoló tényező volt, éppen ezért taxival előrement és bevásárolt nekünk.
A mai úti célunk: Arzua. A táv, mint ahogy azt említettem már: 30 km. A hangulatom pedig a totálisan jókedvű izgalom és a kezdődő rettegés keverékeként írható le.

Indulás előtt megreggeliztünk a szállásunkba beépített kis kávézóban. A rendelés igazán egyszerű volt. Bementünk, azonnal kérdezték tőlünk, hogy kérünk-e egy kávét, amire egy hangos igen volt a válasz. Aztán a „reggeli” szó elhangzásakor a pincér csajszi csak annyit kérdezett vissza, hogy pirítós megfelel-e. Az egyetértés itt is megvolt.

Én arra számítottam, hogy kapunk két kis szendvicskenyeret, meg egy leheletnyi vajat, de nem. Kihoztak nekünk egy akkora szelet kenyeret, ami nagyobb volt, mint a két tenyerem egybevéve a vastagsága pedig két ujjamat túlszárnyalta, majdnem elérve a harmadikat is. A kiegészítők: sok vaj és még több gyümölcsdzsem. Étkezés után fent összepakoltunk, pár percet ejtőztünk, aztán folytattuk zarándoklatunkat.Körülbelül 5 kilométert tehettünk meg, amikor ismét összefutottunk arkansasi ismerőseinkkel. Mikor leesett számunkra, hogy nem csak két szót fogunk egymással váltani, akkor eldöntöttük, hogy leülünk melléjük a kávézó teraszán, megiszunk egy-egy energiaitalt, hogy rendesen felpörögjünk, és amíg nem hatott, addig mindent kibeszélünk. Többek között arról esett szó, hogy jövőre a gyerekeik egy része Stevevel megcsinálja ugyanezt a teljes utat, míg a másik felük Jimmie-vel elmegy Japánba.
Ami Stevenek a képregény és a szuperhős filmek, az a fiának a manga és az anime, és mivel mindegyikben van egy kis jártasságom, ezért megígértem Jimmie-nek, hogy amint végeztem a mai napi túrámmal, átküldök neki egy rövid ismertetőt Akihabaráról, ami lényegében Tokió anime és elektronikai cikk negyede.
Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben a térdeimmel, amikor betámadtam a széket a teraszon, de nem adtam a ténynek túl sok jelentőséget, hiszen a fájdalom rögtön elmúlt, ha nem sétáltam vagy egyszerűen csak leültem. Csak akkor kezdett a fejem hátuljában szólni a vészcsengő, mikor továbbindultam a többiekkel. (Kár, hogy nem figyeltem fel rá már akkor.)

Elmagyarázom, hogy mi történt. A tünetek már a tegnapi nap végén kezdtek jelentkezni, de én elkönyveltem „fáradtság” címszó alatt, és még gyalogoltam is bent a városban egy bizonyos viaszos nyomda (pecsét) miatt. Igaz, még az ördög is elszégyellte volna magát olyan hosszúakat és cifrákat káromkodtam a hotelben lépcsőzés közben – egyedüli magyar csapat tagjaként megtehettem – de úgy voltam vele, hogy már majdnem három napja folyamatos gyaloglás alatt tartom a szervezetem, így az lenne a furcsa, ha nem fájna a lábam. Ráadásul, ahogy azt korábban is említettem, ha csak álltam, vagy ültem, akkor nem volt semmi baj, sőt, az emelkedő- vagy ereszkedő-mentes lassú séta se váltott ki fájdalmat. A mai nap távja volt azonban a leghosszabb, így gyorsított tempót kellett diktálnunk, hogy ne estére érkezzünk meg. Az e mellé díszítésnek szánt ereszkedő terep – mely normális körülmények között felüdülés lenne – pedig szabályosan a mozgás poklát testesítette meg.

Amíg odaértünk a kezdőponttól tizenhat kilométerre lévő Melidébe, addig minden egyes lépés megtételekor szúró fájdalmat éreztem. Mivel pedig én egy okos és értelmes ember vagyok (pontosabban, ezek után inkább alkalmazom a makacs és felelőtlen jelzőket) így négy órányi sétálás kellett ahhoz, hogy belássak egy nagyon egyszerű tényt: lassabb tempóra kell váltanom, különben búcsút inthetek annak, hogy a saját lábaimon fejezem be az utat.

Bendegúz időközben tökéletes útitárs volt. Először csak énekelgette azokat a magyar számokat, amiket mindenki hallgat(ott), csak nem vallja be, majd amikor sikerült még egy viaszpecsételős helyet találnunk, még a táskámat is vitte egy darabig, hátha ezzel eltereli a figyelmemet a térdemről. Persze negyed óra után rájöttünk, hogy nem a táskával van a baj, de még kellett egy kis idő, hogy eljussunk a „le kell lassítanom” következtetésre. A maradék 5-6 kilométernyi távolságot énekelve jártuk le Melidébe, ami annyit jelentett, hogy valamelyikünk elkezdett dalolni, ha pedig a másik csatlakozni tudott hozzá, akkor kötelező volt legalább a szám feléig hallatni a hangunkat.

A napi táv felének megtétele megérdemel egy kis jutalmat, így eldöntöttük, hogy itt fogunk megebédelni aztán én hátramaradok és a saját döcögős tempómmal jutok célba, mert Bendegúz menetsebességét senki se bírja tartani.
A turisztikai központban úgy néztek ránk, mintha piros-fehér-zöld festékpacák lennénk a Mona Lisán, amikor pedig el mertük követni azt a főbenjáró bűnt, hogy még segítséget is kértünk abban, hogy hol együnk, akkor végképp megállt a tudomány. Az ott dolgozó srác elmondása szerint, ugyanis a turisztikai központban ilyen javaslatokat nem tehetnek. (Javítsatok ki, ha tévedek, de nem pont ez lenne a központ lényege?) Annyit legalább elárult nekünk, hogy a helyi specialitás a polip és a városközpontban lehet kapni. Térképük sajna nem volt, ráadásul még az egyik viasznyomdám részét is sikerült lepattintania, amikor a pecsétet adta nekünk. Ez van.

Amikor végre sikerült beérnünk a város közepébe, egy lila löttyben fortyogó polipcsápokkal megtömött kondér mögül egy pali szólított le minket. Éppen akkor szedett ki egy közepes nagyságú tálba polipot, mellette ki volt helyezve táblára a 9,5 eurós ár, és még kóstolót is adott. Az egyetlen negatívum csak az volt, hogy leoroszozott minket, de mivel az elmúlt napokban voltunk már lengyelek és olaszok – csak magyarok nem –, így az orosz hasonlat már meg se kottyant.
A polip egészen finom volt, így tettem egy javaslatot a rendes nagyságú adag elfogyasztására, amit el is fogadtunk. A tál mérete egészen jó volt, bár az ár kicsit borsosnak látszott, de gondoltam, ha már itt vagyok, akkor mindent kipróbálok, amit csak meg lehet enni. Leülünk egy asztalhoz, jön is a pincér, de ahelyett, hogy felvenné a rendelésünket lerak elénk három különböző méretű tálat, mindegyiken rajta az árakkal a polip tekintetében. A közepesen – amit én az egyedüli méretnek gondoltam – ott csillogott szépen a 18 eurós ár, mellette a legnagyobbon ragyogó feljegyzés 28,5 eurót takart, míg a legkisebben feltüntetve láttam a 9,5 eurót, ami az egyedüli ár volt, melyet a hely étlapjain és külső menün láttunk. Nagyságuk tekintetében úgy tudnám őket leírni, hogy a legkisebben épp hogy csak elfér egy szendvicskenyér, a második szélessége felér a reggeli óriáspirítósunkhoz, talán kicsivel nagyobb, a legnagyobb pedig egy kispizzának a sütőlapja lehetne. (Látszik, hogy már éhes voltam.) Szóval azzal a lendülettel, ahogy ezt megláttuk és felfogtuk, egy elköszönés után már indultunk is a távozás mezejére. A kóstolónak hála legalább az ízével tisztában lehettem, és végre valahára megtudtam, milyen érzés az, amikor pofátlanul ki akar valaki használni, mert turistának nézel ki, és még úgy is viselkedsz. Ezek után Bendegúzt kértem meg, hogy válasszon inkább ő kajáldát nekünk. (Visszatekintve az volt annak a napnak, sőt, talán még az életemnek is egyik legjobb döntése)

A kiválasztott étterem a Chaplin névre hallgatott, és kérlek titeket, ha valaha Melidében jártok, akkor inkább ezt a helyett látogassátok meg. Helyileg a fő utcán van, az átverős polipostól nem messze, egy keresztény kőszobor után. A napi menüjük 10 euróba kerül, összetétele pedig a következő: egy leves – jelen esetben lencse –, egy főétel – tükörtojás, hasábburgonya és egy hamburger steak –, illetve az általunk választott ital, ami nekünk már a szokásossá vált vörösboros kólát jelentette, ami a „kalimocsó” névre hallgat.
Az étel isteni volt, a hangulat igazán kellemes, a tulaj pedig nemcsak jófej, de gondolatolvasó is. A kinti teraszon ettünk, és amikor bejöttem az étterembe, még megszólalni se jutott időm, már mondta is, hogy az alagsorba akarok menni – ugyanis a mosdó, amit kerestem tényleg ott volt –, ami egyszerre nyűgözött le és szomorított el. Szeretem a lépcsőket. Szeretem a lépcsőket. Szeretem a lépcsőket…

Annak a két, maximum három lánynak/hölgynek/nőnemű egyénnek (a mai világban fogalmam sincs milyen megszólítás az, amiért nem akarnak keresztre feszíteni egyesek), akik valamilyen csoda folytán olvasni fogják ezen feljegyzéseimet, most üzenem, hogy a következő leírást inkább hagyják ki, mert tipikus pasi duma következik.

Szóval kedves barátaim, gyűljetek körém és megosztom veletek, hogy az étken és a kiszolgáláson messzemenően túl a legjobb dolog ebben az étteremben az édes tündér pincércsajszi volt.
Mosolygós (és nem a megjátszós munkamosolyról beszélek, hanem tényleg élvezte azt amit csinál), kicsi és cuki (nálam fél fejjel alacsonyabb, ami nagy szó, olyan tipikus „zsebre tenném és mindenhova magammal vinném” típus), ott és pont annyira kerek/formás, ahol kell (az örömtől majdnem el is morzsoltam egy könnycseppet), a hangja dallamos és szép, az arca gyönyörű, sminket pedig alig látott. Ráadásul a hang és az arc számomra legfontosabb (ha tudom, akkor ez az első kettő, amire felfigyelek). A legszebbet pedig a végére hagytam: ragyogó, világoszöld szemek vékony barna körvonallal (elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem és ténylegesen elvesztem bennük).
Egy ilyen felvezetés után, már csak a poén kedvéért is el akartam hívni randizni, de mivel tudtam, hogy esélyem sincs, ezért gondoltam legalább megnevettetem egy kicsit.
Előkaptam az utunkon már oly sokszor használt Google fordítót és a következő két mondatot fordíttattam le vele: „Nem tudom, hogy merre van a szállásom. Hazaviszel?”
Egyedül maradtam hátra kifizetni a számlát, hiszen kajálás alatt nem rukkolok elő ilyesmivel, és miután végeztünk a piszkos anyagiakkal, csak odaadtam neki a telefonomat, rajta a fordító által kiadott eredménnyel.
Amint felnézett a telefonból én rögtön rákacsintottam, amitől ő elnevette magát, végigsimított kezével a vállamon, majd ugyanazzal a szép mosollyal és csillogó szemekkel közölte velem a nyilvánvalót: „Nagyon kedves vagy, de van barátom.” (Visszatekintve ezt leginkább a lottóhoz tudnám hasonlítani. Tudod, hogy nagyon kevés az esélyed, de megéri megjátszani a számaidat, mert sosem tudhatod mikor lesz szerencséd.) Ezzel a pasiknak szakaszunk végéhez is ért.

Szóval most, hogy mindenki visszatért az olvasáshoz, és együtt a teljes csapat, folytatom a történetem.
Vért izzadva ugyan, de beértem Arzuába, és nagy örömömre a szállás mellett találtam egy tökéletes sétálóbotot, mely már a korábbi órákban is nagyon hasznos lett volna, de örülök annak, hogy legalább az út hátralevő részében használhatom.
Ami igazán meglepő, hogy Bendegúz még nálam is később érkezett be, tehát képes volt egy Aldó-biztos úton fényképek készítése közben eltévedni. Ennek tiszteletére meg is tettük csapatunk rezidens kartográfusának.
A szállás ágyán elterülve örömmel konstatáltam, hogy koreai barátaink nemhogy ugyanarra a szállásra, de ugyanabba a szobába is sikeresen bekerültek ahol mi is voltunk. Így tegnapi ismerkedésünket ma este tovább folytathatjuk.

Mivel tegnap nagyon ízlett a szendvics, ezért a mai vacsoránkat ismételten két xxl nagyságú bagett alkotta, amit megtöltöttünk minden földi jóval. Sonka, szalámi, sajt, spanyol kolbász, avagy közismertebb nevén „csorizó” és egy kis sózott paradicsom, hogy egészségesebbnek tűnjünk. Ezt követte ikeás „kalimocsónk”, amit – ahogy a név is sejteti – magunk állítottunk össze, méghozzá tetrapackos vörösborból, ami – ellentétben a magyar műanyag palackos rokonával – egészen finom. Asztalhoz csalogattuk koreai barátainkat is, majd a kortyolgatások közt elkezdtünk beszélgetni az élet apróbb és nagyobb örömeiről.
Megkevertük, amit meg kellett keverni, aki pedig a szállás küszöbén túljutott, annak felajánlottunk egy pohárral. Többek között pár barcelonai is elfogadta, de rajtuk kívül más nem nagyon akart csevegni, így csak mi maradtunk érdekesebbnél érdekesebb történeteinkkel. Volt, akit megtámadtak az óriás hangyaszobrok az éjszaka kellős közepén, volt akit gyalogtúrája során farkaskölykök követtek, volt olyan, aki véletlenül kocsmatúrát nyert – és persze, hogy magyar volt az illető –, illetve egyéb, szépséges szereplések zanásított, vagy elképesztően részletes verzióját adtuk elő egymásnak. (Lehet tippelni, hogy az én előadásmódom a kettőből melyik csoportba tartozott.)

Az este végére, minden szép kaland és élmény megosztása után csak hárman maradtunk talpon: Hyung Sung, Pöttöm és szerény személyem. Elmosogattunk, elpakoltunk és megköszöntünk mindent egymásnak. A történeteket, az italokat, az ételeket, és nem utolsó sorban egymás társaságát. Végül egyszerre kívántunk jó éjt egymásnak és lassan elindultunk fekvőhelyeink felé.

Legutóbbi módosítás: 2021.01.22. @ 11:30 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 58 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.