Deme Dávid : Aldó Napló III. rész

3. Nap:

Van egy olyan érzésem, hogy a zuhanyzókat valaki egyre kisebb és kisebb időtartamra állítja be. Tudom, hogy ez kicsit paranoiásan hangzik, de ugyanaz a reggeli zuhanyom az első helyen lazán belefért három lenyomásba, a mostaninál viszont legalább hatszor kellett megindítanom azt a vízcsurdogálást, ami az első két másodpercben jéghideg, aztán olyan forró, hogy a bőrt és a húst is leégeti rólad egészen a csontodig (közismertebb nevén a női zuhanyzások átlag vízhőmérséklete).
Táskáink összepakolva, szállásunk szépen és tisztán hátrahagyva, úti célunk kijelölve: Palace de Rei. A táv: 25 kilométer, ha pedig valami érdekes történne, úgyis tudjátok, hogy leírom…

Valamikor utána kell néznem annak, hogy mégis hogyan lehet állatokat – kifejezetten kutyákat – eljuttatni erre az útra. Abban kétségem sincs, hogy ez lehetséges, mert már a tizedik oda-vissza körét futja mellettünk egy aranyos kutyus. Csak rohan egy darabig előre, majd visszafut a gazdájához, és ezt ismételgeti. A fajtáját meg ne kérdezzétek, mert csak a klasszikus hármassal – német juhász, husky és bernáthegyi – vagyok tisztában, a csivava pedig nem kutya. (Később Fényes tájékoztatott arról, hogy Border Collie volt. Édes, otthonra is elfogadnék egyet, ha kertes házban laknék.)

Útközben az egyik fára pont fejmagasságban elhelyeztek egy kis kék plüssmókust. Ezzel megoldódott a rejtély, hogy miért hallottam az előttem haladó zarándokokból meglepett és boldog hangokat. Tökéletesen leírja az utat megtevők mentalitását az, hogy a plüsshöz senki nem nyúlt hozzá, amit igazolt az időjárás-általi leharcolt állapota. Szerencsére mosolyának erejét és kék szemeinek csillogását még az elemek se tudták tompítani. Bendegúzzal csináltunk vele egy-egy közös képet és már haladtunk is tovább.

Reggelink a szokásos sonkás sajtos bagett volt – azóta megtanultam, hogy a helyi dialektus szerint a „bokadijjosz” névre hallgat – egy jó erős reggeli kávé támogatásával. Ételeink elfogyasztása közben megcsapott minket valami iszonyat szörnyű szag és egy pillanatra meg is ijedtünk, hogy valami őrült kirendelt egy kört abból a tegnapi pocsék piából, de szerencsére csak a helyi tehenek könnyítettek magukon és azt éreztük. Mentségünkre legyen szólva, nagyon hasonló a szaguk…

A következő kis faluig, Bendegúzzal erőltetett menetbe kezdtünk. Ezt úgy képzeljétek el, hogy előkaptuk fülhallgatóinkat, ő benyomta Britney Spearstől a Toxicot, én elindítottam valami hasonlóan vállalhatatlan számot, amit az egyik japán animében hallottam, és csak mentünk és mentünk, ameddig el nem értük a kérdéses kis falut. Itt ismét beültünk egy kávéra, újratöltöttük kulacsainkat, kicsit megszellőztettük a lábainkat és újult erővel folytattuk utunkat.

Sétakedvünket feldobta az a tény, hogy utunk felén már túl voltunk, ráadásul a maradék csak lejtők lefele és nem felfele vezet. Miután Fényesék is utolértek minket, a füleseket eltettük és felváltva játszottunk le zenéket a telefonjainkról. Észre se vettük, de a gyors ütemek miatt a mi sétatempónk is felerősödött, ami számomra kicsit kihívásosabbá tette az írást. Ja igen, ezt még nem is említettem: örülök, hogy a telefonomnak van jegyzet funkciója, mert ha ezt papírral és ceruzával kellene csinálnom, akkor nincs az az Isten, aki el tudná olvasni a firkálmányaimat. Még én sem.

Valamiért utunk alatt idéztem egyet George Carlintól, amely annyira megtetszett a társaságnak, hogy Fényes kérésére ezen bejegyzést pirosan, kiemelten, és duplán aláhúzva kell feljegyeznem (remélem beéritek egyszer aláhúzottan és feketével):
„A vallás olyan, mint egy pénisz. Nem baj, ha van neked, sőt még büszke is lehetsz rá, de kérlek, hogy társaságban ne vedd elő minden indok nélkül és az Isten szerelmére, ne akard lenyomni a gyerekeink torkán!”
Szeretünk George.

Az amerikaiak már nemcsak zarándokként, de állomásvezetőként is bejutottak a Camino világába. Ezt igazolta mostani gyors megállónk is, melyre egy ’Free hugs’ (Ingyen ölelések) felirat hívta fel a figyelmünket. Odajött hozzánk Nick, az oklahomai misszionárius egy nagy tál hideg nektarinnal, megölelt minket, majd kedvesen elbeszélgettünk a cukorbomba elfogyasztása közben. Ráadásul egy vacsorameghívást is kaptunk tőle, ha legközelebb erre járunk. Kulacs újratöltve, pecsét beszerezve így már csak egy szó van hátra: Előre!

Azért el kell ismernem, hogy egymás után ilyen távokat gyalogolni nem könnyű dolog, és rendesen fárasztja a szervezetet. Amellett, hogy a karomat megkapta a Nap – pedig esküszöm, hogy tényleg beáztattam naptejben még reggel – még az elmémre is kihat a terhelés, olyan szinten, hogy először csak Bendegúzzal, majd amikor Fényes csatlakozott hozzánk, hárman együtt énekeltük a „Tavaszi szél vizet áraszt” örök magyar klasszikust. Majd tökéletesen tönkretettük ezt az idilli képet azzal, hogy átváltottunk a „Tedd fel a kezedet én más vagyok” kezdetű számra. Szerencsére az már nem ment kánonban.

A szállásra való megérkezésünk és lepakolásunk után elmentünk bevásárolni. Lényegében egy hatalmas szendvics alapanyagait szedtük össze: bagett, vaj, hús – a sajtot meg még útközben szereztünk egy kedves spanyol tejesasszonytól, aki az ablakából árulta a házi tejterméket –, majd felmentünk ledőlni. Ekkor közölte velünk Fényes, hogy ebben a városban van egy különleges pecsét a zarándokútlevelünkhöz, ami nem tinta alapú, hanem valódi viasszal készül. Érdeklődésünket ezzel felkeltette, de abban megállapodtunk, hogy előtte megvacsorázunk, mert a szemeink lassan már nem kopogtattak, hanem szabályosan becsöngettek az éhségtől. Étkünknek persze részét képezte a folyékony kenyér és a pálinka is, a kettőből az ütősebbeket kóstolóként fel is ajánlottunk a mellettünk vacsorázó kedves ázsiai párnak, akikkel ezen tettünk eredményeképp nagyon szoros barátságot kötöttünk. Mikor meséltünk nekik viaszpecsétes elképzeléseinkről, csillogó szemekkel bejelentették, hogy csatlakoznak hozzánk. Séta közben előadtam utunk legnagyobb slágereit – egy hét múlva van szabad hely a vonaton, halálra rémült kislány, szilenció! – ráadásul sikerült olyan jól időzítenem a dolgokat, hogy az egyik történetem pont az ajtó előtt ért a csúcspontjához, így elmondhattam újdonsült keleti barátainknak, hogy a többit majd a pecsét beszerzése után megtudják.
A viaszpecsétesről kiderült, hogy temesvári származású, tud magyarul, és van családja Kecskeméten és Szegeden is. Ennek örömére beszereztük pecsétjeinket, hazafelé menet a történeteim befejezése után a kisboltban vettünk egy raklapnyi alkoholt, és a szállásra visszatérve elkezdtünk barátkozni. Ráadásul az arkansasi ismerőseink is befutottak pont ugyanerre a szállásra, aminek örömére az egész estét végigbeszélgettük.

Dél-Koreából honosak új barátaink, a férfi „angol” neve Ray, amit azért használ, mert egyeseknek nehezére esik kiejteni a rendes nevét: Hyun Sung. Korábban rajztanár volt, de jelenleg egy étterem tulajdonosa, aki alkalmanként besegít a szakácsoknak – amilyen jól főz, nem is csodálkozom –, és nagyon jól tartja magát. A kinézete alapján bőven harminc alattinak, maximum harmincnak tartottuk, de az este folyamán kiderült róla, hogy harmincnégy éves. Szép kor. A barátnője – Summer – pedig az étterem vezetője. Nem hiszem, hogy magyarországi életem során bármikor lehetőségem lenne egy asztalnál ülni és beszélgetni egy koreai étterem-tulajdonossal, miközben a barátaimmal és egy arkansasi veteránnal rabló römizek, itt pedig már a harmadik nap sikerült összehoznom. Csak ismételni tudom azt, amit Fényes mondott: „Ez Camino!”

A kommunikáció főleg angol nyelven folyt, és a következő történet megértéséhez elárulok egy apróságot magamról. Nekem nincs magyar akcentusom, amikor angolul beszélek, hanem egy idő után felveszem beszélgetőpartnerem akcentusát. Ennek a furcsaságnak a „kaméleon effektus” nevet adtam. A repülőút előtt egy angol társasággal volt szerencsém megismerkedni, így amikor először futottam össze Jimmie-vel és Stevevel a beszédem egy angol félvérhez hasonlított, legalábbis az ő elmondásuk szerint. A sétánk alatti diskurzusunk végére viszont már kezdtem kicsikét déliesebben beszélni, hála az ő erős akcentusuknak. A mostani találkozónkra pedig, ez annyira mélyen gyökeret vert bennem, hogy amikor Jimmie-t felhívta az édesanyja és kérdezte, hogy éppen kivel van, akkor ő csak a kezembe nyomta a telefont, nekem pedig oly hitelesre sikeredett a délies köszöntésem, hogy a kedves mama azt hitte, hogy a lánya itt Spanyolországban is amerikaiakkal futott össze.

Az idő tényleg repül, ha jó társaságban van az ember. Mire észbe kaptunk, már csak a mi magyar-koreai-amerikai hármasunk volt lent a konyha/társalgó teremben és telefonjaink kijelzője szerint volt hat kerek percünk arra, hogy összepakoljunk, felhozzuk az alagsorban száradó ruháinkat – amíg mi viaszozni voltunk, addig Fényes és Pöttöm kimosott – fölérjünk ágyainkhoz és lefeküdjünk aludni.
Szerencsére ez mind sikerült is, és amikor álomra hajtottam a fejem, csak egy gondolat motoszkált benne a pihenésem megkezdése előtt: remélem teljes mértékben meg tudtam örökíteni feljegyzéseimben azt a csodás hangulatot, amit ma este volt szerencsém átélni.

Legutóbbi módosítás: 2021.01.16. @ 09:39 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 58 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.