Deme Dávid : Aldó Napló II. rész

2. Nap:

Reggel negyed hatkor már nyitva volt a szemem, de szerencsére a kipihentség nem állt annyira messze tőlem, mint amire számítottam. A reggeli zuhanyt követve pedig szabályosan tömve voltam energiával. Igaz, az is előferdülhet, hogy mindezt csak attól éreztem, hogy két percenként kellett benyomnom a vízindító gombot a tus alatt, és az elején mindig hideg víz jött.
Csomagjaink átnézése és vízkészleteink feltöltése után elindultunk Portomarine felé. A táv: 22 km. Merésznek hangzik, de szerencsére van rá egy teljes napunk, hogy megtegyük.

Sarria városa szabályosan szemkápráztató, ráadásul egy pulóverrel ellátva, a reggeli hűvös és ködös idő tökéletes táptalajt ad a mozgásra. Az utcák ragyogóan régimódiak, és a szépséget csak fokozza az utána következő erdős rész, ahol életem egyik leghangosabb és legboldogabb nevetésrohamát kaptam.
Elmagyarázom: Fényes nem kis ember, és ezen kijelentésem még finom volt és nőies. Aki kérdezi, annak csak úgy szoktam leírni, hogy egy két méter magas, háromajtós szekrényről van szó, a mosolya pedig Palpatine nagyurat is túlszárnyalja (Star Wars rajongók előnyben). Na most, képzeld el azt, hogy egy ilyen óriás hirtelen melléd kerül és úgy néz rád, mint ahogy te szoktál a reggelire. A mostani áldozat – bárcsak mondhatnám, hogy ez volt az első és egyedüli alkalom – egy kedves, cuki és nagyon alacsony venezuelai kislány. Ő a kis csoportjának legelején sétált, és nagyon belemerült a beszélgetésbe a barátnőjével. Hirtelen azt látta, hogy beszélgetőpartnere – fekete bőrszíne ellenére – teljesen elfehéredik pont attól a látványtól, ami mögötte van. Amint megfordult, premier plánba láthatta barátomat, és egy akkorát sikított, hogy az egész erdő és lakossága beleremegett. Ráadásul ne egy apró kis sikolyt képzeljetek el, hanem azokat az igazán hosszan tartó, tüdőt túlterhelő magas C-t, amit általában a horrorfilmekben szoktatok hallani. A tanári kar persze azonnal a helyszínen volt, majd amikor megbizonyosodtak arról, hogy Fényes nem kannibál, nyugodtan haladtak tovább. Én a csoport többi tagjával együtt pedig az elkövetkezendő 5-10 percben dőltem és gurultam a röhögéstől. Tehát az utunk jól kezdődött, aztán jöttek az emelkedők…

Azt elismerem, hogy őrültek vagyunk, de hülyék azért nem. Éppen ezért a túra előtt több helyen is gyakoroltunk. Az első ilyen megállónk a visegrádi kastély és az azt körülvevő „emelkedett rendszer” volt. Az a szépség is kellőképpen megizzasztott minket, viszont az első spanyol akadályunk se volt kutya, ezért elneveztük Visegrád 2.0-nak. (Ha tudtuk volna, hogy később még mi vár ránk, bár igaz, addigra már kezdtünk hozzászokni…)

Elárulok egy (nyilvánvaló) titkot az utunkról. Nem. Tudsz. Eltévedni. Nem viccelek. Vannak hülye-biztos utak, ahol pár száz méterenként látsz egy útbaigazító táblát, vagy egy jelet egy fán, és ennyi. Ez az út viszont Aldó-biztos! Ha az egyik útjelző kőnél vagy, akkor már látod is a következőt – még a ködben is – vagy csak és kizárólag az az egy útvonal van előtted, amin haladhatsz, és csak a következő elágazásnál vár téged a kedves kő a sárga nyíllal és a lehagyhatatlan kagylóval, ami a zarándokutunk jelképe.Ráadásul ez mindenhol megtalálható. Szóval, ha nem vagy totális agyhalott, és rajta tudsz maradni a betonúton, vagy az erdei ösvényen, akkor számodra is nyilvánvaló lesz gyalogutunk ezen titka. Nem. Tudsz. Eltévedni.

A reggelinket, egy tényleg pehelykönnyű, pompás bagettbe fektetett igazi spanyol sonkaszeletes szendvics és a kihagyhatatlan helyi kávé alkotta, amit a lépésmérők szerint körülbelül 9 kilométerre fogyaszthattunk el indulópontunktól. 11-ig ejtőztünk, megmozgattuk a lábainkat bakancs és zokni nélkül – minden pihenésnél ajánlom –, majd mivel kisütött a Nap, ezért leszereltem magamról a pulóvert, lecipzáraztam hosszú szárú nadrágom alját, végül pedig megmártóztam egy kád 50 faktoros napvédő krémben – bár ismerve a bőrömet a leégés kockázata így sem kizárt –, és újult erővel vágtam neki a többiekkel együtt a verőfényes napsütésben, tehenekkel és azok lepényeivel teleszórt, Lamborghini traktorokkal megfűszerezett utunknak.

A 100-as kilométerkő elérése előtt – az útjelző köveken rajta van, hogy mennyi van még hátra – találkoztunk, és végigbeszéltük az utat egy kedves arkansasi párral, akik a túrázó amerikai minden sztereotip pontját kipipálták. A feleség – Jimmie – tanárnő és Trónok Harca rajongó, a férj – Steve – pedig veterán katona és képregény – Marvel – rajongó. Gyermekeik kirepültek, és mivel látni akarták Európát, így eljöttek ide és már egy hónapja úton vannak. Kapcsolatuk persze nem tökéletes, ugyanis Jimmie kicsit sérelmezte, hogy Stevenek otthon van egy életnagyságú Rocket Racoon figurája, de szerintem ezen hozzáállásán sikerült gyorsan enyhítenünk, mikor elárultuk neki, hogy a mi egyik ismerősünk több mint 900 figurával és majdnem 800 könyvvel, illetve képregénnyel rendelkezik a Star Wars – régiek kedvéért Csillagok Háborúja – univerzumából.
Emellett még sok más témakör is rendelkezésünkre állt, és mivel már így is eleget fényképezgettünk, így ki is használtuk őket. Amikor észrevettem, hogy a többiek kicsit előrébb jutottak és már alig látom őket, akkor kedvesen elnézést kértem és angolosan távoztam. Később a tudomásomra is juttatták az útitársaim, hogy a beszélgetés nagy részét igazából én végeztem, de valamiért ezen egyikőnk se volt meglepve.

Végső célpontunk előtt körülbelül 5 km-re megálltunk zenét hallgatni és lábat nyújtóztatni egy Peter Rank nevű helyen (legalábbis az állomásokat igazoló pecsét szerint ez a becsületes neve). A helyzet lazaságát mutatta, hogy mellettünk a kertben volt egy hippi szakállas csávó, aki paradicsomsalátát készített jobbnál jobb alapanyagokból egy hatalmas fa árnyékában.
Nem akarok sztereotípiákat támogatni, de ugyanúgy ahogy a barátnőd se igazán éhes, ha elviszed vacsorázni, de azért a sült krumplidnak a felét megeszi előled, úgy Pöttöm is megkívánta a házi sajtot, mely eléggé befolyásoló alapanyaga volt a lombkorona alatti szakácsunknak. Mivel szépen pislogott rám, ezért odamentem és elactivitiztem Hippi Úrral, hogy „a szép hölgy megkóstolná a sajtot”. Ebből – az igazi kedvességet bebizonyítva – az lett, hogy mind a négyen kaptunk, de nemcsak sajtot, hanem kenyeret is mellé, mely kemény külsejével tökéletes kontrasztot adott a lágy tejterméknek.
„Ez Camino!” – harsogta Fényes, és én száz százalékban egyetértek vele.

Már nem volt messze a cél, amikor szembejött velünk egy kis falu, amiben van egy még kisebb söröző, ami azért különleges, mert itt van a világ legszebb vécéje. Furán hangzik, de tényleg így van. Félreértés ne essék, az átlagos éttermekben lévő toalettek is kellőképpen tiszták és szépek, de ezt a mellékhelyiséget – ami nem mellesleg egy kis kocsmában volt –, még otthonra is bőven elfogadnám.
Ezen kellemes kitérő után közli velem Fényes, hogy a szállásunk előtt még vár ránk „A Lépcső”. Na most, ha az én kétméteres háromajtós szekrény nagyságú barátom valamit úgy vezet be, hogy ezt még ő is megkönnyezte, majd közli, hogy kevés város van amit lebombázna, de ez – kifejezetten „A Lépcsővel” együtt – közéjük tartozik, akkor tudom, hogy egy valódi kihívásnak nézhetek elébe. Az meg csak természetes, hogy erről odaérkezésünk előtt 10 perccel szólt. No para.

Ötvenhét lépcsőfok – rövid, egyenes részleggel félbeszakítva a negyvenötödik foknál –, majd egy meredek emelkedő egészen a szálláshelyünkig. Közismertebb nevén: „A Lépcső”. Nekünk 22 km után nem számított annyira vészesnek, de gondoljatok csak abba bele, hogy ide, ha a teljes távot teszed meg, akkor több mint 700 – a hátsó sorban ülök kedvéért megismétlem, hogy ők is jól hallják: HÉTSZÁZ – kilométer megtétele után érkezel. Szerintem mindenki egyetért velem, ha azt mondom, hogy abban az esetben már kicsit más a fekvése a spanyol kancának. (Közben halkan megjegyzem, hogy nagyon szépek itt a spanyol lányok, kifejezetten azok, akik most mentek el mellettünk lóháton. Ugyanis ezt az utat gyalog, biciklivel és lóháton is megteheted, és ezek szerint itt az őrület minden fajtáját megleled.)

A szállásunk ugyanolyan, mint a tegnapi, csak annyi különbséggel, hogy az alvószoba egy „kicsit” nagyobb. Fogalmazzunk úgy, hogy ha négyszer annyian nem férünk itt el, mint az előzőben, akkor megeszem a teljes túrazsákom tartalmát.
Az ünnepi kupica pálinka – melyet magunk hoztunk, de nemcsak magunknak – elfogyasztása után az alábbi tervben állapodtunk meg: lábainkat bekenjük ipari mennyiségű sport/voltaren és egyéb fájdalom/gyulladáscsökkentő géllel, pihenünk egy keveset, majd ha lejárt a mosás – hiszen mégsem fogunk 12 napnyi ruhát magunkkal hurcolászni –, szépen bemegyünk a városba és megkóstoljuk a híres „Peregrino” (zarándok spanyolul) menüt. Majd meglátjuk, merre visz minket az este, ügyelve arra, hogy azért holnap is hasonló időben tudjunk megindulni a következő 25 kilométeres szakaszra.

A Peregrino menüt úgy képzeljétek el, hogy van három kategória – előétel, főétel, desszert – amin belül 3-3 fogás közül választhatsz, és jó étvágyat. Ahogy a régi népdal is tartja: „jászkunsági gyerek vagyok”, ami rám még igaz is, ezért életem velős részét képezte a halászlé készítés és fogyasztás. A szerencse pedig pont úgy hozta, hogy véletlenül a spanyol halászlevet sikerült kirendelnem a füstölt sajtos, lazacos, salátás előételem után. Ennek annyi eltérése van az eredetitől, hogy nem csípős, hanem vaj és fehérbor alapú, tenger gyümölcsei, illetve spagetti tészta van benne, és isteni finom. Desszertnek jégkrémtortát ettünk. Italok szempontjából pedig kaptunk egy La Fiesta, Coop-os kóla összetételhez hasonló, vörösboros kólát, de ha figyelembe vesszük, hogy a teljes kajáért csak fejenként 10 eurót fizettünk, akkor ne is nagyon számítsunk csodára. Ráadásul én még jól is laktam.

Nem tudom miért akart minket megkínozni Fényes, de kaja után teljes mértékben sikerrel járt, és még csak nem is kellett sokat tennie, egyszerűen csak bemutatta nekünk a helyi italkülönlegességet. Megkóstolását követve pedig pontosan tudom, hogy miért pont Spanyol, az a bizonyos Inkvizíció, és hogy valójában mit használtak a vallomások kicsikarására. Az ital neve „oruhó” vagy mi a fene (ez itt most nem szarkazmus, tényleg nem tudom és nem is akarom tudni ennek a borzasztó, hányingerkeltő pálinkát pocsékul utánozni próbáló lötty rendes nevét). Kezdjük azzal, hogy gyenge. Olyan szinten gyenge, hogy nagyapám ugyan csak borkészítéssel foglalkozott, de még ha borban is ilyen gyengét csinált volna, akkor egy hónap folyamatos zokogást követve, miután a falu összes lakójától személyesen és írásban – minimum három példányban – elnézést kért, az életének szeppukuval (japán rituális öngyilkosság) vetne véget kedvenc kocsmája előtt. A következő gond vele az, hogy nemcsak a szaga, de az íze is pontosan olyan, mintha tehénlepényen keresztül szűrték volna le. Sőt, helyesbítek, annak talán még az íze is jobb lehet – igaz, még nem kóstoltam, és nincs is terveim között –, és majdnem azonnal hányingert keltett bennem, miközben a spanyol pincér – akiről később kiderült, hogy román – folyamatosan dicsérte, ráadásul nem is rendes feles poharakban, hanem vizespoharakban szolgált fel belőle dupla adagot. Mi pedig voltunk elég őszinték, hogy nagyon visszafogottan közöltük vele a véleményünket, amin olyan szinten vérig sértődött, hogy kihozott nekünk még egy kört. Azt is a fűbe öntöttük és imádkoztunk, hogy legalább a növényzet ne haljon ott ki, vagy barnuljon be. A szégyen az egészben az, hogy kérdezősködött is tőlünk a pincér, hogy honnét jöttünk – így tudtuk meg az ő származását is –, és románként biztosan ismernie kell a pálinkát, tehát tudnia kellene, hogy annak van aromája, zamata és olyan utóíze, ami nem a friss tehénmaradék és a hányás keverékére emlékeztet.

Feszültségeink levezetése érdekében betértünk a helyi szupermarketbe, ahol azonnal áramszünet lett, amint Fényes átlépett a küszöbön. Vettünk gumicukrot, vizet a holnapi útra, aztán hazatértünk és nekiálltunk kanasztázni a hotel előtt. Lámpaoltás előtt még valahogy szereztünk egy gitárt, így Bendegúzzal felváltva tudtunk játszani, én pedig még énekeltem is mellé egy kicsit.

Alvás előtti utolsó soraimat egy teljesen elsötétített, hatalmas szobából írom, ismét egy emeletes ágy tetejéről. Alattam fekszik Fényes, mellettem Bendegúz, alatta Pöttöm, mögöttünk pedig egy teljes olasz tini cserkészcsoport, akik folyamatos dumálását Fényesnek sikerült teljesen elnémítania, mikor kikelt az ágyból, odament hozzájuk és egy határozott „Szilenció!” kiejtésével tudatta velük, hogy hangosak. Az egyedüli, aki ezek után még meg merészült mukkanni az én voltam, de csak azért, mert nem bírtam abbahagyni a röhögést. Pedig még egy párnát is rászorítottam az arcomra.
Mára viszont tényleg ennyi, mert holnap korán is kelünk és egyben szeretnék a horkoló kórus várható koncertje előtt eljutni álomföldre.

Legutóbbi módosítás: 2021.01.07. @ 18:50 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 46 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.