Deme Dávid : Aldó Napló, avagy kalandos spanyol gyalogtúrám három (másik) őrülttel I. rész (előzmények és az első nap)

A történet (főbb) szereplői: Fényes (A Vezér), Pöttöm (A Nő), Bendegúz (A Casanova) és szerény személyem (ebben a társaságban mindenki csak Aldónak hív)

 

– 151. Nap:

„…A lényeg a következő: Ha most nem mész el, soha nem is fogsz.”
A telefon túloldalán egy nagyon mély és még (talán) annál is bölcsebb hang ezekkel a szavakkal zárta le beszélgetésünket. Ajkaimat először csak a legyőzöttek mély sóhaja hagyta el, majd pár másodperc szünet után mégiscsak kiszedtem magamból azt a három szót, amit mindenképp szerettem volna közölni a vonal túlsó felével.
„Rendben van. Köszönöm.”
Ezt követően minden erőmet összeszedtem, hogy a lehető legmérgesebben nézzek az asztal túloldalán mosolygó barátomra. Ráadásul – mivel Fényesről van szó – nem is fültől fülig, hanem faltól falig ért a mosolya. Mondanom se kell, hogy nekem meg nem megy a gonoszan nézés.
„Ez nagyon aljas volt.” – vágtam hozzá morcosan.
„Akkor, hány jegyet foglalhatok?” – Tette fel nekem a kérdést, mintha meg se hallotta volna azt, amit mondtam.
„Tudod te azt nagyon jól!” – futott ki a számon gondolkodás nélkül a válasz, de ő még csak kontrázta.
„Nem, nem, Aldó, ez nem így megy. Nem akarom, hogy az utolsó pillanatban megijedj, ezért szeretném, ha te mondanád ki.”
„Jó, parancs, akkor foglalj le négy jegyet.”
A mondatom valahol a „foglalj” szó első szótagjánál járhatott, amikor már hallottam a kattintást a monitor mögül, és azt hiszem eljött az ideje annak, hogy elmagyarázzam, mégis mi folyik itt.

Épp most győztek meg arról, hogy majdnem fél év múlva júliusban fogjam magamat és 5-6 nap alatt legyalogoljam a spanyol El Camino gyalogút utolsó 120 kilométerét. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell hogy valljam, nem kellett sok győzködés, de erre a bizonyos telefonbeszélgetésre mindenképp szükségem volt. A vonal túlsó végén Fényesnek az a barátja volt, akivel tavaly a teljes, több mint hétszáz (megismétlem HÉTSZÁZ) kilométeres utat megtették. Körülbelül öt percig beszélgettünk, viszont az utolsó mondata volt az, ami tényleg mindent eldöntött. Csak pár hónapja kezdtük el szervezni ezt az egészet, de már így is csak négyen maradtunk, velem együtt. Helyesbítek: csak pár hónapja kezdte el Fényes szervezni ezt az egészet, és lehet, hogy volt valami megérzése, vagy időutazó és előre látta, hogy mi fog velem történni, de semmiképp sem hagyta, hogy nemet mondjak erre az útra. Emiatt pedig nemcsak a mai napig, de magabiztosan állíthatom, hogy életem végéig hálás leszek neki.
Ugyanis azalatt a 151 nap alatt az, amit megrendíthetetlennek véltem, összedőlt. Az, amit biztosnak tartottam, szétesett, és az, amit tervbe vettem, majdnem mind füstbe ment. Szerencsére csak azért majdnem, mert egy dolog biztos volt az összes megpróbáltatásom alatt: ha törik, ha szakad én júliusban Spanyolországban három barátommal igenis legyalogolom azt a százhúsz kilométert!
Mindezekről persze akkor még mit sem sejtve emeltem meg poharamat, melyhez csatlakozott három másik, valamint négy szó, amit a mai napig büszkén harsogok minden egyes koccintásnál:
„Örülök, hogy itt vagytok!”

0. Nap:

Ha valaha utazásra adod a fejed, fogadd meg a tanácsom, és az előtte való nap már ne akarj bemenni dolgozni. Az előző munkanapom olyan nyugodt és békés volt, mint egy altatódal. A mostani azonban kicsit hektikusabbra sikerült. Gondoltam magamban, hogy bejövök egy órával hamarabb, így korábban tudok végezni a dolgaimmal és előbb is szabadulhatok. Igen ám, de ezzel csak egy hatalmas nagy céltáblát tettem a hátamra és a mellkasomra a következő felirattal: „Gyere és tőlem kérj segítséget!” Így a képzeletbeli feliratomnak hála Murphy elintézte, hogy mindenki mindennel betaláljon. Hullafáradtan, két hátizsákkal – munka és túra – a nyakamban érkeztem meg végre Fényesékhez. Szerencsére nem ez volt az első alkalom, hogy kiélvezhettem vendégszeretetüket, de ez volt az első alkalom, amikor az iszogatás és az eszegetés közben nem videójátékokkal játszottunk, vagy filmeket néztünk, hanem táskákat és azok tartalmait ellenőriztük. Mikor mindezt végre meguntuk és úgy éreztük, hogy többet már nem tehetünk az ügy érdekében, olyan negyed 12 környékén ledőltünk aludni.

1. Nap:

Azt említettem, hogy hajnali fél háromra állítottunk magunknak ébresztőt? Nem? Hát engem is meglepett, de egy gyors zuhanyt követve már ismét önmagam voltam. Egy óra múlva pedig mindenki más is készen volt, és lelkesen bepattantunk egy közös barátunk kocsijába – akivel azt a bizonyos telefonbeszélgetést folytattam, mely visszatekintve egy örökkévalósággal ezelőttinek tűnik –, hogy megkezdjük utunkat a Liszt Ferenc repülőtér 2b termináljában. Jaj, bocsánat, 2b-t mondtam? Igazán az 2a akart lenni. Kérem, ne zavarja önöket, hogy a jegyükre is 2b van írva, csak fáradjanak át a folyosókon, ügyelve, nehogy rálépjenek az ott alvókra, akiknek vagy átszállásra kell várniuk, vagy törölték a járatukat, és ha szerencsések, akkor csak még nem, ha balszerencsések, akkor pedig egyáltalán nem kaptak hotelt. Persze reptéri kalandjaink ezzel még nem értek véget, hanem igazán, csak akkor kezdődtek.

Indítsunk annyival, hogy Fényes csont nélkül elintézte, hogy az utazótáskám kézipoggyászként felkerüljön a gépre, mindehhez pedig nem kellett mást tennie, csak a vállán viselnie, mintha az ő hátizsákja lenne. Azt mondjuk halkan megjegyezném, hogy az ő hátán nem csak egy 30 literes, de szerintem akár egy 40 literes túrazsák is bőven „kicsinek néz ki”. Ezt követően Bendegúzzal volt egy közös utunk, vissza a 2b terminálhoz, ugyanis a túlsúlycsekkeket természetesen ott kell befizetni. Mintha üzenni akarna nekem a reptér valamit ezzel a sok átszállásra váró, törölt járattal járt utazóval (Csak később tudtam meg, hogy mennyire igazam lesz). Ezt követte a security check, ahol szerencsére senki se halt bele abba, hogy levetették velem a cipőmet.
Fényes később is hozta a formáját, és az álldogáló pórnép helyett a reptéri szállítóbusz elejében utazta végig azt az 5 percet, amíg kijutottunk a géphez, mert természetesen ismerte a sofőrt. Előtte a kijutó kapunál még újra hátára kapta a hátizsákom, majd amikor az ellenőrzést végző személy ránézett, ő csak annyit mondott, hogy „kézipoggyász”, és az ügy már le is volt tudva.

Hogy velem mi a helyzet? Hiszen ez mégis csak az Aldó- és nem a Fényes Napló. Nos, én kaptam egy teljes egész sort, egy jegy áráért a repülőgépen. Ennek annyira megörültem, hogy az egyik széket meg is osztottam Bendegúzzal, akinek hátrébb szólt a jegye, így mind a négyen együtt utazhattunk. Csak a felszállást követve vettem észre mégis, mennyire kicsik vagyunk, miközben az ablakból fürkésztem a hangyaemberek városait és útjait. A közelben még egy kis pocsolyát is láttam. Azt hiszem Balatonnak, vagy minek nevezik? Talán egyszer, vagy kétszer meg is mártottam benne a talpamat.
Most innen a magasból pedig lassan tisztázódik is bennem, hogy már nincs visszaút… legalábbis ejtőernyőt sehol se látok… És még reggel 7 óra sincs, úgyhogy jó kis bulinak nézek elébe.
A gépen ugyan filmet nem vetítettek, de reklám az volt bőven. Nagyon erőltetett mosollyal körülbelül 20-30 percenként elhaladt mellettünk egy kiskocsi, tele minden földi jóval, melyet általában egy rövid – a kocsi tartalmát meghatározó – bejelentés előzött meg. Voltak rágcsák és üdítők, teljes reggelik az éhesebbeknek, sőt, még rászoruló gyerekeket támogató kaparó sorsjegyes kör is volt. A film hiányát egy percre sem bántam, ugyanis maga a kilátás, ami elém tárult, minden filmnél többet mutatott. Hatalmas hegységek apró homokdűnékként haladtak el alattam, teljes városok fértek el a tenyeremben, ha ügyesen tartottam az ablakhoz, a felhők pedig megszégyenítettek minden joghurt és tejszínhabreklámot.
Hős stewardessünk rappelőket megszégyenítő gyorsasággal bemondott sablonszövegét követően – kisebb rázkódással ugyan –, de sikeresen leszálltunk. (Kis belső titokként elárulom nektek, hogy ezt a mondatot nem mertem befejezni, egészen addig, amíg tényleg le nem szálltunk. Nem vagyok babonás, de jobb félni, mint megijedni, illetve ebben az esetben az utolsó pillanatban lezuhanni.) Rövid körözgetés után betolattunk a helyünkre – vagy ahogy Bendegúz megmondta: „Még szerencse, hogy Boeinggel jöttünk és nem Airbusszal.” – Így a rövid, kerekes utunkat követve már csak a spanyol reptéren kell túljutnunk, és kezdődhet a mókás vonatutunk a kiinduló városunkba, Sarriába.
Arra csak később jöttünk rá, hogy a nagy távú tömegközlekedésnek ezt a formáját választani hiba volt… nagyon nagy hiba.
Csomagjainkat rekordidő alatt felkaptuk, majd az információs pultnál egy rövid társalgást követve felpattantunk az első sárga buszra, ami a kicsit álmoskás hangnemű információs barátunk szerint rögtön oda is visz, ahova kell. Útközben derült ki számunkra, hogy ha közösen taxizunk, akkor olcsóbban megúsztuk volna, mely a magyar hiénaszempontokhoz képest kész felüdülésnek számít.

Egyszerű a terv, leszállunk a vasútnál, veszünk vonatjegyet, felugrunk a legközelebb induló vonatra, és késő délután, vagy legrosszabb esetben kora este megérkezünk gyalogtúránk kiindulópontjához. Igen ám, de a pénztáros és a vonatok másképpen gondolták. Pökhendi pénztárosunk ugyanis – bénán bujtatott kárörömmel – közölte velünk, hogy a vonatra, legközelebb szabad jegy a jövő héten (ismétlem a JÖVŐ HÉTEN) lesz Sarriába. Úgy látszik, hogy az állóhely fogalmát csak mi, mocskos kelet-európaiak ismerjük, de nem húztam fel magamat túlságosan, azt helyettem megtette Fényes. Szerencsére elég volt három betűt megemlítenem neki – Btk. –, és már nem is volt annyira nehéz elhúznunk őt a pénztár elől.
A turisztikai információnál már sokkal rendesebbek voltak. Az ott dolgozó idős hölgy precíz angolsággal elmondta nekünk, hogy hol van a buszállomás, és merre kell mennünk. Szóval gyalogolhattunk egy jó másfél kilométert, ugyanis a taxisok kijelentették, hogy ez a táv nekik túl közel van, és nem visznek el.
Az átlagos madridi gyalogosnak aznap egy egészen érdekes látványban volt része: Elől Fényes, alkalmanként hangosan magyarul káromkodva ment megállíthatatlanul, kezében telefonnal, ami mutatja az utat. Mögötte, körülbelül öt méteres távolságot tartva, mi hárman. Próbáltam vele beszélni, de csak rontottam a helyzeten, úgyhogy két mondat után visszavonulót fújtam. Előtte pedig teljesen mindegy, hogy ki volt, ha rendelkezett akár egy cseppnyi szürkeállománnyal is, akkor elállt az útjából. Szerencsére a gyalogosok többsége ezt meg is tette, és hithűen eljátszották nekünk a Vörös-tengert, pedig Fényes nem is hasonlított annyira Mózesre.

Jelenleg hűsítjük a melegtől és az idegtől füstölgő fejeinket a buszállomáson, miközben várjuk, hogy sorra kerüljünk a Lugoba induló buszok pénztáránál. Nem, nem írtam el a dolgokat. Madridból Sarriába nem megy busz, csak a tőle 30 km-re lévő Lugoba, ahonnét vagy egy újabb busszal, vagy – a sietősebbeknek – taxival juthatunk el Sarriába. Végül, miután meguntuk a méteres sorban állást, egy világítómellényes úriember érkezett segítségünkre, hogy az automatából tudjunk jegyet venni. Nagyon komolyan vette a munkáját, és ugyan még annyira se tudott angolul, mint a pökhendi pénztáros a vasútállomáson, de kedvességéből és segítőkészségéből adódóan sokkal jobban megértettük egymást.
Még nincs minden veszve, délután 4-kor indul a buszunk, este 10-re Lugoban vagyunk, ott meg csak találunk egy taxit… Remélem.

Apró érdekesség a spanyol buszjegyek árait illetve, az elővásárlást illetően: minél hamarabb veszed meg a jegyedet, annál olcsóbb, és ha az indulás előtt kívánod megváltani, akkor készülj fel rá, hogy egy kisebb vagyont kell kiperkálnod. Előre foglalni pedig se busz-, se vonatjegyet nem lehet, kivéve akkor, ha van spanyol személyi igazolványod. Érdemes előre érdeklődni.

Időközben megkajáltunk, és elkezdtünk tudakozódni, melynek eredményeképpen a következő tényekről tudlak titeket tájékoztatni:
– A szállást este fél 11-re, tehát 22:30-ra kell elfoglalnunk.
– Lugo továbbra is 30 kilométerre van Sarriától, és buszunk továbbra is este 10-re, tehát 22:00-re érkezik oda.
– A Lugo előtti megálló 8 km-rel közelebb van Sarriához, tehát hamarabb is érünk oda, ott fogunk leszállni, több időnk lesz taxit fogni. (Legalábbis ezt terveztük, de az csak később derült ki, hogy ez a busz ott nem áll meg.)
– Én ugyan már nem dohányzom, de Bendegúz és Pöttöm igen, és örömmel jelenthetem be, hogy megtaláltuk az egyetlen európai országot, csodás hazánkon kívül, ahol szintén csak trafikokban árulnak cigit.
– Végül az utolsó pont: van pattintós cigi! (Tudom, hogy ez a nem dohányzó olvasók számára nem mond sokat, de mint volt dohányosnak, nekem elhihetitek, hogy ez nagy szó!)

Megejtek pár szót Madridról is. Nem tudom, hogy csak látszatra, vagy ténylegesen is ilyen, de nagyon tiszta a város. Az autósok olyan szinten engedékenyek, hogy ha csak az út szélén állsz meg beszélgetni, akkor is szólnod kell nekik, hogy mehetnek tovább, mert addig várnak, amíg te át nem mész. Le a kalappal. A buszsofőrök pedig még akár a piros lámpánál is kinyitják az ajtót az elkésett utasoknak. Az állomáson lévő kajálda éttermi szintű ételeket kínál, és a helyi sör is finom.
Röviden, jó és szép ez a hely, már csak arra lennék kíváncsi, hogy mindig ilyen, vagy csak mi voltunk jókor jó helyen.

Miután feljutottunk a buszra és kényelmesen elfoglaltuk helyeinket, semmi más dolgunk nem volt, csak választani aközött, hogy a buszok fejtámláiba beépített képernyőkön keresztül filmeket, sorozatokat, esetleg a youtube-ot nézzük, vagy gyönyörködjünk az út nyújtotta szépségekben. Én otthon éppen eleget vagyok a képernyőhöz tapadva, ezért inkább az ablakot választottam, és döntésemet egyáltalán nem bántam meg, ugyanis így olyan dolgokat is láthattam, amit magyar honban soha. Például most haladtunk el egy lebontás alatt lévő stadion mellett.
Hihetetlen, hogy miket meg nem tudnak tenni egyes nyugati országokban…

A teljes utat nem lehet megtenni pihenő nélkül, ezért meg is álltunk egy buszpályaudvaron. A szépsége az egésznek az, hogy ezen az állomáson kívül – ameddig a szem ellát – nincs más, csak egy benzinkút és egy raktárépület. Mindezt félretéve bementünk az állomásra rendelni egy kávét, és egyben javítani is a spanyol tudásunkon. Ugyan még nem anyanyelvi szinten ejtem ki a „káfé kon lecse”-t, de legalább már megértik. Kortyolgatásaink közti kommunikációnk pont az itteni nyelv szépségeire és a megérthetőség akadályaira terelődött. Egy korábbi spanyol út alkalmával, Fényes egyik magyar útitársa jeges tejes kávét szeretett volna rendelni, amit sikerült olyan jól előadnia, hogy a barista a következőket hozta ki: kávé, tej, és három jégkocka egy külön pohárban, avagy ahogy a többiek elnevezték – miután képesek voltak abbahagyni a röhögést –, „jeges tejeskávé Ikea módra”. Közben a pihenőidőnk is letelt és szállhattunk is vissza a buszra – előtte szerencsére azért nekünk is sikerült befejezni a hahotázást –, és örömmel hallottuk a sofőrünk spanyol bejelentését, hogy a következő megálló nem más, mint Lugo – legalábbis nekünk ennek hangzott –, így már csak a szállást kell leellenőriznünk. Mondjuk ez egyben valami mást is jelentett, amire csak pár perccel később jöttem rá: a következő három órában nem lesz esélyem pisilni. Hát, ez van, kibírom… Legalábbis azt hiszem.

A szállással való kapcsolatfelvétel úgy nézett ki, hogy Fényes előkapta a telefonját, és megnyitotta rajta a Google fordítót, majd a mellette csak spanyolul tudó csajszival elkezdtek „társalogni”. Ami érdekes, hogy rekordidő alatt – szerintem tíz perc se volt – már telefonált is a csaj a szállásunkra. Lesz az ajtón egy telefonszám, amit hívni kell, ha valamiért bezárva találjuk, de mivel aznapi fekvőhelyünk a „Zajos Bár” nevet viseli, így erősen kételkedünk abban, hogy az ajtó zárva lenne.

Amikor biztossá vált, hogy a busz wifije csak tízperceként dob le, eldöntöttem, hogy megosztom eddigi feljegyzéseimet egyik magyar honban maradt barátommal, Bozonttal. Az első három sort elolvasta, majd a következő üzenetet küldte nekem, idézem: „Hallod Shakespeare… Énféle paraszt nyelven. Úgy gyorsabb és könnyebb.”
Kérésének eleget téve összedobtam a Lugoba tartó busz-utunk megkezdéséig elhangzottak és megtörténtek zanzásított verzióját, amire egy „Ez elolvasható hosszúságban volt.”-ot kaptam elismerésként.
Szerintem megvárom a nap végé,t és majd a teljes első napot fogom átküldeni a többieknek, akik kérték. Annyira sok érdekesség már csak nem történik… Ugye?

Gyors időjárás-jelentés: Este fél kilenc van, még másfél óra az úti célig, süt a nap, és 25 fok van. A hajam pedig pocsékul áll, de legalább még mindig tart… Köszi, Taft.

Amint megérkeztünk Lugoba, egy taxi lelkes keresésébe kezdtünk – a helyi járatos tervünket mind a kései óra, mind az időhiányra való tekintettel feladtuk –, kutatásunk szerencsére nem is tartott soká, mert a legelső sarkon várt minket egy szép fehér autó. Sajnos sofőrünk nem tudott nagyon jól angolul, franciául viszont igen. Mire jó az idegenlégió! Én konyhanyelven elcsacsogok a békalábak hazájának dialektusán, és vagyok annyira bátor (vagy hülye, nézőpont kérdése), hogy akkor is beszéljek, ha tudom, hogy nyelvtanilag szörnyű amit mondok. Ugyanis ha én általános iskolában megértettem kedvenc ukrán takarítónőnk, Zina néni tört magyarját, akkor mások is meg fogják érteni az én tört franciámat. Segítségemre pedig Pöttöm sietett, mert neki szerencsére egy kicsivel több a szóismerete, mint nekem. Igaz, a „reggel” szó francia megfelelője egyikünknek se jutott eszébe (csak a „déjeuner”, de az azt jelenti, hogy ebédel és azt is inkább Édith Piaf miatt, és nem a francia könyvem szépsége miatt tudom), de az biztos, hogy én ilyen későn meg nem nézem. A pontos idő ugyanis negyed tizenkettő. A taxisunk laza 50 euróért hozott el minket, gondoskodott arról, hogy minden rendben van, és az ajtót is nyitva találjuk. Váltottunk egy „aurevoir”-t sofőrünkkel, a nagyon kedves háziasszonytól kaptunk egy aranyos kulcstartót, és megkaptuk első spanyol pecsétünket is a zarándokkönyvünkbe. Ezzel igazoljuk, hogy tényleg végigjártuk az utat, minden szálláson, étteremben, kávézóban és kisboltban nyomnak pecsétet neked. Végül, egy igazán hosszú első nap után mentünk is aludni.

Takaró ilyenkor felesleges, így kaptunk párnát huzattal és paplannal. Már épp kezdtem volna lebegni álomvilág felé, miközben éreztem hát- és lábizmaim kellemes bizsergését, amikor nekikezdett a kórus. Tagjai: egy folyamatosan, kamionosokat és nyolcvan éve házas férjeket megszégyenítő erővel horkoló egyén – akiről később kiderült, hogy egy tinédzserkorú kiscsajszi volt –, illetve két másik észlény, akik alkalmanként elkezdték csattogtatni a nyelvüket, hátha arra abbamarad a horkolás, vagy legalábbis felébred a bűnös. A csattogtatókat előre kinevezem egész utunk Darwin-díj győzteseinek. Nem tudom, hogy mi volt hamarabb, én aludtam el, vagy a csattogás maradt abba, de nagyon jólesett, amikor végre sikerült.

 

Legutóbbi módosítás: 2021.01.01. @ 16:24 :: H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 59 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.