Julika néni utoljára megsimogatta Csibészt, szemei megteltek könnyel és magában elbúcsúzott tőle. Tizenhat évig volt hűséges társa, mióta férje elhunyt, a fián kívül csak ő maradt neki. Hamar elhatározta, az udvar végében lévő rózsalugashoz temeti el, szeretett ott hűsölni. Addig is betakarta kedvenc pokrócába, amit már lyukasra rágott. Szekrényéből elővette fekete ruháit, nézte egy darabig őket és úgy döntött, még ha furcsának is tartják az emberek, ő bizony meggyászolja hű társát. Belekukkantott pénztárcájába, elég lesz-e a benne lévő, majd elindult a falu közepén lévő boltba. Útközben mindenkinek köszönt, ha ismerte az illetőt, ha nem, egyszerűen így szokta meg, így nevelték a szülei. A falu népe pedig azonnal kiszúrta a gyászruhát, így, aki a házában tartózkodott éppen, az is fél órán belül megtudta, hogy elhunyt Kovács Jenő, a Julika néni egyetlen fia. A falu nyelve azokban az időkben edződött, mikor még nem volt mobiltelefon. Villámgyors volt. Otthon csendesen kipakolta szatyrából a fél kiló kenyeret, a margarint és a liter tejet. Ekkor hirtelen ötletként eszébe jutott, kellene egy kis emléktábla is kőből. Szerencsére a falunak volt sírkövese, így nem kellett messze mennie a megrendeléshez. Pihent pár percet a konyhában, majd elindult. Ha haláleset történt náluk, a sírköves és a helyi pap az elsők között voltak, akik értesültek róla, most se érte váratlanul az iparost látogatása.
– Őszinte részvétem Julika néni – tessékelte be az ajtón. – Miben segíthetek?
– Szeretnék egy szép sírkövet rendelni.
– Rendben. Beszéljük meg a részleteket. Mikorra szeretné?
– Holnap reggelre.
– Holnap reggelre? De minek ilyen gyorsan? Ehhez több idő kell, tudja jól!
– Most csak egy egészen kicsit szeretnék, olyan hússzor harminc centis körülit. Azzal elkészül reggelre.
Antal, vagy ahogy mindenki hívta, Tóni arcán megjelent a csalódottság. Csodálkozott is, mert eddig nem tartotta fösvénynek Julikát, de aztán arra gondolt, biztosan csak átmeneti lesz a tábla, míg el nem készül a méltó sírkő fia sírjára.
– Mondja csak, kedves, mikor lesz kiharangoztatva? Már nagyon illendő lenne.
– Gondoltam rá én is, de szerintem az már túlzás lenne. Még a fekete ruhába se voltam biztos, felvegyem-e.
Tóni erre nem mert válaszolni, úgy megrökönyödött. A következő gondolata már az volt, hogy biztosan megbolondult az öreglány, a gyász elvette az eszét.
– De azért misét csak csináltat – nyögte ki hirtelen.
– Misét? Ne bolondozzon már velem. Ki hallott már ilyet?
– Ahogy gondolja, ahogy gondolja. Ne idegesítse fel magát, bőven elég most ez a tragédia is. Mondja drága, miben hunyt el?
– Hát…, úgy egyszerűen csak kimúlt. Lejárt az ideje, öreg volt már.
A sírköves éppen azon morfondírozott, hívja-e a körzeti orvost, aztán úgy döntött, jobb, ha nem avatkozik bele és minél előbb letudja ezt a munkát.
– Írjak valamit a kőre?
– Igen. Diktálom. Középre: Csibész, alatta kisebb betűkkel: Úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.
