Még a háború első évében történt, hogy a bakák karácsony napján kimásztak a lövészárokból és megajándékozták egymást. Ez nem csupán a saját katonatársaikra értendő. Kimentek a „senki földjére”, és ott az ellenséges katonákkal barátkoztak, beszélgettek. Sőt! Volt egy eset, amikor még focimeccset is vívtak egymással. Ám az ünnepek elmúltával ismét nekiálltak tovább irtani egymást. János is részt vett egy ilyen barátságos kézfogósdin, és jó barátságot kötött az ellenség katonáival. Ezért volt mindig is bizakodó, hogy előbb-utóbb csak vége szakad a vérrontásnak. Ám hiába gondolkoztak sokan hasonlóképpen, még évekig húzódott a háború.
János sokszor gondolkozott azon, hogy megszökik, és elmegy valami olyan helyre, ami a világ végén van, és ahol nyugalomban tud élni. Ám mindig lemondott az ilyen terveiről, hiszen ilyen hely nem létezett akkor Európában. Távolabbi helyre, a teljes ismeretlenbe, meg nem igazán vágyódott, és az odajutás is kérdéses és bizonytalan volt. Éppen elég, vadabbnál vadabb történet terjedt, hogy a bakák dezertáltak, elszöktek és aztán valahol elfogták őket, és a hadbíróság a legtöbb esetben halálos ítéletet hozott.
Az áthelyezése után hamarosan közölték vele, hogy mit is jelent az, hogy haditudósító lesz. A frontvonalon kell majd fényképeket készítenie, és feletteseit tájékoztatni a kialakult helyzetekről, és a katonák moráljáról. Mert a vezérkar még mindig emlékezett a katonák „bratyizására”, és jobban féltek egy esetleges nem várt fegyverletételtől, mint egy nagyobb offenzívától. Minden eszközzel küzdöttek az ellen, hogy a frontokon nehogy még egyszer megismétlődhessen ehhez hasonló eset.
János pedig, mint amolyan mindenhírre-éhes riporter, járta a frontokat, és jelentett, ha esetleg olyan híreket hallott, avagy tapasztalt, hogy a katonák az ellenséges katonákkal keresnek kapcsolatot. Amolyan „eseteket” csokorba gyűjtő ember volt, de nem kém avagy hírszerző. Teljesen érdektelen és nem fontos feladatköre volt, amit az apja harcolt ki, hogy esetleg így nagyobb az esélye a túlélésre. Mert bármennyire is fura, az öreg Paulini nem szeretett volna hősi halottat csinálni a fiából. Már egyáltalán nem volt az a régi, „schneidig” katona, aki a k.u.k. feltétel nélküli kiszolgálója. Öreg napjaira feleslegesnek kezdte látni az egész háborút, és egyre világosabbá vált számára, hogy a monarchia napjai meg vannak számlálva.
1917 januárjában a legtöbb fronton állóháborúvá fagyott a front. Ez azt jelentette, hogy a lövészárkokból lövöldöztek elvétve egymásra. Rohamokra és nagyobb támadásokra nemigen került sor. A legtöbbször még az újságok is ilyen fejcímekkel jelentek meg: „A fronton a helyzet változatlan”. János már maga is alig emlékezett, mikor járt otthon Székesfehérváron utoljára. Mert noha lett volna alkalma pár napos szabadságokra menni, inkább bevállalt privát munkákat. Esküvőkre és más jelentősebb eseményekre járt fényképezni. Most is hasonló alkalom adódott, hogy szülővárosába mehessen. A Fekete Sasban került sor a jeles eseményre, és őt keresték meg a barátok ismerősök, hogy örökítse meg az esküvőt képekben is. Szabadságot kért, és kapott, így semmi akadálya sem volt annak, hogy ott lehessen. A családját csak az utolsó percben értesítette, hogy Székesfehérváron lesz. Az apja ki is fejtette nemtetszését, hogy nem a családi birtokra szállásoltatta be magát.
– Mi ez a viselkedés? – kérdezte tőle, miután találkoztak hosszú idő után.
– Nem akartam zavarogni édesapám. Tudja, csupán párnapos esemény, és az egész időm azzal fog eltelni, hogy dolgozzak a képeken. Nem tudtam volna nyugodtan berendezkedni otthon ezzel a sok holmival.
– Ez csak amolyan mentegetőzés fiam. A valódi ok egészen más, de nem firtatom. Ha akarod, majd elmondod. Anyád és a húgod szeretnének látni mindenképpen. Szakítsál ránk időt, hogy egy ebédre legalább gyere haza!
János miután berendezkedett a Fekete Sas egyik szobájában, számba vette a feladatait. Az esküvő kezdetéig volt még ideje, így egy kocsit fogadott, és ellátogatott a szülői házba. Nagy volt az öröm, de az üröm is, miután közölte, hogy mindössze pár nap áll rendelkezésére, ami nagyobb részt munkával fog eltelni. Ám megígérte, hogy mielőtt elutazik, még egyszer tiszteletét teszi.
– Nem lett volna jobb itthon berendezkedned? – kérdezte az anyja és a húga szinte egyszerre.
– Ha látnátok mennyi holmira és vegyszerre van szükségem, nem próbálnátok erről meggyőzni. Nem akartam itthon felesleges felfordulást rendezni.
Nem feszegették tovább a dolgokat. Megállapodtak, hogy az elutazása előtt felkeresi még őket.
Az esküvő jelentős eseménynek számított a városban. Nagy hacacárét rendeztek, mert a régi fogadalmi templomban volt a szertartás. A Fekete Sasba már csak azok mehettek, akik rajta voltak a meghívottak listáján. Jánosnak rengeteg feladata volt. A templomból egyenesen a Fekete Sasba hajtatott az egész felszereléssel. Biztonságba helyezte a már kész anyagot, hogy együtt hívja elő őket azokkal a képekkel, amit a lagziban fog készíteni. Minden a tervei szerint ment.
Valamikor este tíz után elnézést kérve visszavonult a szobájában berendezett laborba, és elkezdte a képeket laborálni. Hajnalban lett készen. Épp pirkadt, amikor az utolsó képet is felakasztotta a szárítókötélre. Nem érzett fáradtságot, és elkezdett pakolni, hogy ne ezzel kelljen majd az utolsó nap bajlódnia. Mikor összepakolta az eszközeit, már megvirradt. Lement megreggelizni, majd a kész képekkel, amiket egy nagy mappában gyűjtött össze, elindult a megrendelőihez. Nem győzték csodálni a munkáját, és azonnal meg is kapta a kialkudott honoráriumát. Megállapodtak arról is, ha a család további képeket szeretne, akkor értesítik róla. Ezután János visszatért a Fekete Sasba. Ebédidő volt már, és azon tanakodott magában, hogy elfogyasszon-e valami könnyű ebédet, és utána menjen el a szüleitől búcsút venni. Az idő is szorította, mert a késő délutáni vonattal szándékozott visszautazni a fővárosba, hogy az éjszakai vonattal utazzon onnan tovább. Végül is azt határozta, hogy az összes holmijával együtt kimegy az állomásra, és onnan megy ki a családi birtokra.
Ám egy nem várt esemény felfordította az egész tervét, de mondhatni az egész életét. A rakodás közben pár pillanatra ott hagyta a kameráját teljesen védtelen. Úgy gondolta, csak nem nyúl hozzá senki sem, nem történik baja, nem lopják el, mert elég nagy jószág, és csak úgy elsétálni vele szinte lehetetlen. Mire visszaért, a kamerának hűlt helyét találta. A fogadó alkalmazottai értetlenül álltak az eset előtt, hogyan történhetett ez meg. Azonnal értesítették a hatóságokat. János egy küldönc útján adott hírt a családjának, ne számítsanak rá.
A vizsgálódás a lopás ügyében, egészen szinte a háború végéig tartott. Semmi eredménye nem lett, mert sem a tolvajt, sem a kamerát nem sikerült megtalálni.
A helyi sajtó erről egy pár soros hírben adott tudósítást:
„Ellopott fényképező készülék
Paulini János honvédhadnagy följelentést tett a rendőrségen, hogy a Fekete Sas fogadó előcsarnokából valaki ellopta többszáz korona értékű fényképező gépét. A fotógráf masina tolvaját a rendőrség nagy erőkkel és sikerrel kecsegtetően keresi.”
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:40 :: Adminguru