Deme Dávid : Őseink ezt sose hagynák!

Wikipédián a déli harangszó tekintetében az alábbi leírást találtam:

„A magyar és nyugati hagyomány szerint a déli harangszó (Pulsatio Meridiana) az 1456. július 22-én kivívott nándorfehérvári diadallal függ össze, amikor a középkori keresztény Magyar Királyság déli kapujának tartott végvárat Hunyadi János „védője a keresztnek, megrontója büszke tarnak” megvédte a muszlimok támadásától.

III. Kallixtusz és VI. Sándor pápai rendeletei voltak – az alapvetően a kereszténység védelmére felszólító – déli harangozás elrendelői. III. Kallixtusz egyik bullájában még a nándorfehérvári győzelem előtt, VI. Sándor pedig jóval később, Kallixtusz bullája alapján kiadott szentszéki rendeletében írta elő a déli harangozást.”

Szép történelmi emlék, de a modern világ korában már nincs szükség a kereszténység védelmére, vagy ha mégis, akkor sem a városi és falusi embereket mozgatják meg, hanem a rendőrséget, a katonaságot, és esetleg a katasztrófavédelmet. Mindezt csak fokozta, hogy már a legtöbb gyerek is értetlenül állt a harsogó harangozások előtt, pláne azután, hogy megtanultak számolni.

– Apa, apa! Ez nem tizenkettő volt! Az itteni Kvázimódó nem tud számolni?

Csak mosolyogtam a mellettem lévő kisfiú jogos kérdésétől, illetve apró reménysugárral is megtöltött a tudat, hogy a mai napig néznek Disney meséket a gyerekek, pedig az említett francia csoda se ma került a nagy-képernyőre.
Igazán már annak is örültem, hogy egyáltalán hallok valamit, ugyanis egy eléggé nagy tömeg gyűlt össze a főtéren, hogy tiszteletét tegye az utolsó déli harangszónak. Jól hallottátok, holnap már nem kongat a hit bástyája, hiába ér a Nap az égbolt tetejére. Mindezt csak fokozza, hogy drága törvényhozóink azt is elintézték, hogy a delet innentől kezdve a teljes csend fogja megjelölni.
Mindez persze nagy szelet kavart, de számomra az volt a legfurcsább, hogy maga az egyház mekkora vehemenciával tiltakozott. Tüntetések, ezer meg egy beszéd az írásom kezdetén felvázolt történelmi háttérről, a hit fontosságáról, a tradíciók elmosásáról, és még sorolhatnám. Az szúrt leginkább szemet a többségnek – köztük nekem is –, hogy amikor a vallási vezetők észrevették a beszédjeik és szervezkedéseik kudarcát, hirtelen taktikát váltottak, és csak egyetlen mondatot ismételgettek újra és újra.

„Őseink ezt sose hagynák!”

Ahogy sejtheted, Kedves Idegen, az a kevés támogatottság, amit eddig szereztek, majdnem mind eloszlott, és átcsapott gúnyűzésbe. Kitalálhatod, hogy a beszédek helyszínein és az internetes fórumokon milyen hangulat uralkodott…

„Ha tényleg annyira fontos nekik, jöjjenek ide, és győzzenek meg! Én várok!” – kiabálta egy beszéd után valaki.
„Mégis mit tesznek? Feltámadnak sírjaikból, és ránk támadnak, mert nem kongatunk erősen?” – írta névtelenként egy honlapon valaki.
„Ha elém jön a halott nagyapám, személyesen fogok harangot kongatni életem végéig! Sőt, még a családomból is mindenkit harangozónak nevelek, csak hogy hűek maradjunk a nevünkhöz!” – zárta a sort Harangozó Henrik felszólalása.

Szóval az ellenállás kudarca és lebőgése után nem maradt más hátra, mint bejelenteni az utolsó harangozás napját, aztán a kapitalizmus majd szépen végzi a dolgát. Falunapok, városi rendezvények, pólók, és egyéb ajándéktárgyak, mondhatni minden volt. Én a főváros egyik csöndesebb környéken élek, így a nagy nyüzsgést szerencsére elkerültem, de a lakótelep apraja nagyja kijött, hogy még egyszer utoljára hallja a déli harangszót.

Megvolt a kis összejövetel, ettem egy túlárazott, de egészen finom sajtos tejfölös lángost, és vettem otthonra egy zacskó gumicukrot, aztán nagyon nem is foglalkoztam a dologgal. A következő nap fel se tűnt volna, ahogy a temető melletti kis templomot is hangtalanul elhagyja a nap közepe, de volt egy bökkenő. A harang ugyan néma csendben hallgatott, de a körülötte nyugvók már aligha.

Az első híresztelések szerint földrengés áldozatává vált országunk, de mikor felkerültek a netre a videók az eléggé mozgékony élőholtakról – már aki túlélte velük a találkozást és fel tudta tölteni – na akkor tört ki az igazi pánik! Egyesek próbálták elbarikádozni a bejárati ajtókat, a horda áttörte a falakat. Azok, akik képesek voltak elbújni a panellakásokban egy idő után kifogytak az élelmiszerből, a lépcsőházakat pedig már rég elárasztották az őseink. Velünk ellentétben nekik bőven volt idejük várakozni. Igaz, a türelmetlenebbek áttörtek egy-két ajtót, ahol nem volt rács, vagy bika-zár.

Ezek után azt hinné az átlagpolgár, hogy jön a korábban említett rendőrség, katonaság – már ami még létezik belőle – és a katasztrófavédelem. Rossz hír: nekik is van családjuk, és inkább őket védték és védik, addig és ameddig csak tudják. A másik mentőöv, amiben egyesek reménykedtek, hogy kicsiny országunkban is van elég Walking Dead rajongó, akik pont ilyesmire vártak. Legtöbbünk úgy képzelte el, hogy az első tétlenséget igazoló jelek után azonnal megindulnak ezek a fanatikusok, csak előtte befejezik a választott fegyverük élezését. Talán két napig tartott a fellángolás. Mindent élőben közvetítettek fejükre, vagy vállukra helyezett kamerákon át, és a kezdetekben tényleg aprították is a volt/holt népet. Utána jött az igazán csúnya felismerés: ez nem film, se sorozat, ahol végtelen mennyiségű életerő és kitartás áll rendelkezésünkre. Ez itt a valóság, és a holtak egyszerűen túl sokan vannak. A hős megmentő eljátszása az én fejemben is megfordult, de amikor a csapatos erőfeszítések se hoztak sikert, úgy döntöttem, hogy inkább kényelmesen megvárom a dolgok befejezését, hátha külföldi segítséggel még életben maradhatok.

Ezen a meglátásomon egyetlen beszéd változtatott, amit maga a helyi érsek, bíboros, prímás, vagy akármi tartott és a létező összes kommunikációs eszközre eljutott. A lényege a következő volt: országunk elbukott. Egyetlen opció annak teljes elpusztítása.

Nem számít hány alkalommal kongatjuk meg a harangokat – sokakat vesztettük azon a napon, mikor szembesültünk ezzel –, az őseink nem fognak sose nyugovóra térni. Lényegében a teljes keresztény vallás elárulását követte el a vezető ezzel a beszéddel, de mivel úgysem tudott ebből élve kijutni, így jobbnak tartotta, ha az igazság napvilágra kerül. A magyar harcosok túlságosan kevésnek bizonyultak a kereszténység védelmére, ezért amikor a helyi egyházi vezetők az akkori Pápához fordultak segítségért – mivel a többi ország  jókívánságot és imát küldött, csak embereket nem – a Vatikáni Apostoli Könyvtár titkos levéltárának legmélyéről előkerült egy ősi tekercs. Ennek segítségével a földben nyugvó összes létező ősünket csatába hívhatjuk, ha készen állunk megfizetni érte.

Katonai vezetőink egy emberként törölhették le a verejtéket homlokukról, mikor a sikeres győzelmet követve felmenőink csak annyit kértek, hogy minden nap közepén hangos harangszóval adjunk nekik hálát. Ennek Nándorfehérvár óta eleget tettünk, egészen idáig. Generációk százai köszönhetik az első holtan hadba állóknak az életüket, így teljesen jogosan keltek ki sírjaikból, és álltak bosszút tiszteletlen utódaikon. Az egyház persze mindent eltitkolt, a másik oldal túlélőinek pedig nem hitt senki. Akik mégis folytatták a hadjáratot, és túlélték, már csak annyit jelentettek be, hogy a magyarok túl erősek.

Szerintem már nem tart soká, és hamarosan egy magányos gép fogja átszelni országunk határát. Rakománya egyetlen bomba lesz, és ezzel az egész ügyet lezártnak tekinthetjük. Pár év, esetleg évtized és csak az összeesküvés elméletek fognak emlékezni a hősi magyar zombikra, valamint a későbbi országos katasztrófára. Mindenki más el fogja könyvelni egyszerű mesének. Ettől függetlenül ugyanúgy kongatni fogják a harangokat, mert jobb félni, mint megijedni.

Én is ezért írtam le mindezt. Remélem, hogy valahol a világháló rejtett zugai közt megmarad az írásom, és ha valaha valaki újból be akarná tiltani a déli harangszót, akkor ez elég lesz ahhoz, hogy visszatartsa.

A legkomolyabban figyelmeztetek mindenkit: Hagyjátok meg a harangszót, mert őseink ezt tényleg sose hagynák!

Legutóbbi módosítás: 2020.04.03. @ 16:35 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Deme Dávid 47 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.