„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” (Sebő Ferenc)
Kosztolányi Dezső: Magyar vagyok, minthogy magyarul írok…
Magyar vagyok, minthogy magyarul írok,
magyarul mondom ámuldozva: tej,
s magyarul mondom a halálos Áment.
Ha ingadozva hátradől e fej,
s az elomló test végső reszketéssel
a levegőbe rázza vézna öklét,
s egy mozdulattal és egy bús igével
egy lesz vele a rejtélyes öröklét.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünneplik január 22-én annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt.
A magyarságnak a 19. századig nem volt nemzeti himnusza. Az 1815-től Szatmárcsekén élő Kölcsey
Ferenc a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában írta hazafias költészetének legnagyobb remekét, a Hymnust. Először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurorájában jelent meg, a kéziraton még szereplő „Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot.
A Himnusz megzenésítésére 1844-ben került sor pályázat keretében, amelyet Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere nyert meg a zsűri ítélete szerint. A művet 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban, hivatalos állami ünnepségen 1848. augusztus 20-án csendült fel először. A 191 éves Himnuszt a közmegegyezés tette nemzeti imádságunkká, hivatalosan azonban csak az 1949. évi alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába.
A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette föl 1985-ben, majd a Hazafias Népfront fórumain hívta fel a figyelmet egy ilyen ünnep fontosságára. „Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is” – mondta a kezdeményező.
Azóta a magyarság idehaza, a határokon túl és szerte a világban megemlékezik január 22. alkalmával a magyar kulturális értékekről.
A Himnusz eredeti szövege (korabeli helyesírással)
|
Hymnus, a’ Magyar nép |
|
| İsten áld meg a’ Magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel,. Bal sors a’ kit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e’ nép A’ múltat ’s jövendőt! |
Hányszor zengett ajkain Ozman vad népének Verthadunk csonthalmain Győzedelmi ének? Hányszor támadt tennfiad Szép hazám kebledre, ’S lettél magzatod miatt, Magzatod hamvedre? |
| Őseinket felhozád Karpat szent bérczére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. ’S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának. |
Bújt az üldözött ’s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett ’s nem lelé Honját a’ hazában. Bérczre hág és völgybe száll, Bú ’s kétség mellette, Vérözön lábainál, ’S lángtenger felette. |
| Érttünk Kunság mezejin Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlőveszszejin Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad Török sánczára, ’S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. |
Vár állott, most kőhalom, Kedv ’s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. ’S ah, szabadság nem virúl A’ holtnak véréböl, Kinzó rabság könynye húll Árvánk hő szeméböl! |
| Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, ’S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló Mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd Töröktől rabigát Vállainkra vettünk. |
Szánd meg İsten a’ Magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kinjának. Bal sors a’ kit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödtte már e’ nép A’ múltat ’s jövendőt.! |
(Megjegyzés: dőlt betűvel megjelenítve: az eredeti kézirat sérülése miatt hiányzó szövegrészek)
Forrás: Wikipedia
„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvő és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyőjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.” (SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI IMRE HEÍRCEGHEZ)
„A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza.”
Pedig gyönyörű tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költők vigyáztak ez árva gyermek lépéseire, amíg járni tanult. Néha eldugdosták, mint a bujdosó kurucot vagy honvédet. Szőlőhegyek borházaiban, kollégiumok üres padlásain, a bedőlt pusztai kutak felett szárnyaló szél zúgásában élt. Tompa Mihály hallgatja a folyón mosó menyecskék felgyűrt ruhája felől a nép dalait. A Vahotték kertjében az árvalányhaj alatt meghúzódik. De lakott a gályákon is, evezőpadhoz láncolt prédikátorok bús lelkében. Bujdosott Caraffa elől a bányavárosokban, a Bükk rengetegében, a kék szemű, álmodozó regényíró reménységében, az Újépület celláiban… Az árva gyermek felnövekedett, megerősödött, királyfi lett belőle, mint a mesében. A legszebb ruhája van, egy nagy tehetségű irodalom hordja a kincstárába a bányák és fantáziák mélyéről az ékköveket, az új magyar szavakat, fogalmakat. És most újra a gazdagodás útján van. A háborúnak temérdek új szót, érzést, gondolatot köszönhet majd az irodalom. Eddig csak a salak, a halpénz, a békalencse vetődött fel a folyam felszínére. (Itt-ott úszik egy különös virág, a messziségben növekedő új nagy fának tavaszi virága.) Nem kell bántani drága, árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelvünket. Őt már senki se veheti el tőlünk. Amint a múltunk, a legsajátosabb nemzeti múltunk is a miénk marad, bármi történjék.
(Krúdy Gyula: Felhő, 1915)
A magyar kultúra napja – A Kultúra Lovagja címeket adtak át
A Kultúra Lovagja címeket adtak át január 18-án, szombaton, a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi gálán. A budapesti Honvéd Kulturális Központban nyolc országból érkezett 36 lovagot avattak.
„Olyan kiváló emberek kapják a Kultúra Lovagja elismerést, akik nemcsak az egyetemes és magyar kultúrát őrizték, ápolták évtizedeken keresztül, hanem rengeteget tettek a közösségünkért egy emberöltőn át, alázatos és következetes munkával” – mondta beszédében Fülöp Péter, az Emmi művészeti, közművelődési és közgyűjteményi ügyekért felelős helyettes államtitkára.
A magyar kultúra napja alkalmából immár 24. alkalommal megrendezett gála két fővédnöke Benkő Tibor honvédelmi miniszter és Fekete Péter, az Emmi kultúráért felelős államtitkára volt. Az utóbbi nevében megszólaló Fülöp Péter kiemelte: minél jobban ismerjük az egyetemes vagy a származásunk szerinti kultúrát, annál gazdagabban érezhetjük magunkat a kultúra adta és jelentette biztonságban.
A honvédelmi tárca vezetése nevében felszólaló Erdélyi Lajos, a HM humánpolitikáért felelős helyettes államtitkára hangsúlyozta: a közös kultúra lényegében egy nyelv, egy titkos szövetség szimbólumrendszere, amit csak mi értünk, ez az ember legértékesebb tulajdona. „A katonák is hozzájárultak a magyarság kulturális fejlődéséhez, a magyar kultúra napja gálát megálmodó és létrehozó két szervezetet, a Honvéd Kulturális Egyesületet és a Falvak Kultúrájáért Alapítványt is katonák alapították és jelenleg is vezetik. A katonakultúra és a katonák által képviselt művészeti tevékenység gyorsan és egyértelműen a közművelődés részévé válik” – fogalmazott Erdélyi Lajos.
A magyar kultúra napja gála 24 éves múltra visszatekintő esemény, amely az anyaországban, a Kárpát-medencében és a diaszpórában működő civil szervezetek együttműködésével valósul meg. A rendezvény keretében egy vajdasági, egy felvidéki és egy magyarországi ifjúsági közösség Örökség serleg elismerésben részesül. Az idei gála díszvendége Bácska volt.
A Kultúra Lovagja elismerést azok kapják, akik határon innen és túl, szűkebb vagy tágabb közösségükben önzetlenül, áldozatos munkával, magas színvonalon szolgálják a magyar kultúrát. A címre minden évben pályázat útján civil szervezetek és önkormányzatok állítanak jelölteket. Az elismertek oklevelet, kitűzőt és nyakdíszt kapnak, nevüket beírják a Kultúra Lovagjainak aranykönyvébe. Az avatás a történelmi díszőrség által őrzött Szent Korona másolatának jelenlétében történik.
A szombaton avatott lovag között van mások mellett Micsik Béla törökbecsei (Szerbia) hitoktató, népzenész, Joszif Bozsuk nagybocskói (Ukrajna) polgármester, Ulrich Moritz eislebeni (Németország) szinkrontolmács, Balázs Géza nyelvész, Benkő László zenész, Ember István MÁV-alkalmazott, Farkas Veronika révkomáromi (Szlovákia) művészettörténész, Léphaft Pál nagybecskereki (Szerbia) grafikus, Prokopp Mária művészettörténész, Radnainé Fogarasi Katalin , a Nemzeti Örökég Intézet főigazgatója, Tarics Péter külpolitikai újságíró és Vörös Árpád táncművész.
Gross Arnold: Művészek, tripla rézkarc nyomat, 1983
Gross Arnold Munkácsy-díjas grafikus, a mai magyar grafika egyik legegyénibb képviselője volt.
„Gross kiváló forma- és egyensúly érzéke, rafinált színkultúrája érvényesül a biztos, ám leheletkönnyű kézzel rézlemezre karcolt vonalakban éppúgy, mint a puhán egymásba omló szivárványos színekben. A teremtett világba szervesen illeszkedő, annak törvényeit tisztelő emberi tevékenység produktumait is átlényegítő harmónia árad e művekből. Ha kellő figyelemmel szemléljük e lapokat, lassanként oldódnak a napi gondok, bosszankodások során ránk rakódott feszültség, és talán mi is megtanuljuk derűsebben látni a világot.”
Dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész
Kokas Ignác: Ősz Ginza pusztán, 1985
Kokas Ignác 1926. március 4-én született a Fehér megyei Vál községben. Gyermekéveit szülőföldjén, a Váli-völgy közepén, Fejér megyében töltötte, talán innen származik különös természetszeretete, tiszteli a földet, a vizet, a fákat, a madarakat, az elhagyott épületeket és kőbányákat, szereti a napot, benne a természet erejét, tisztelettel tekint a küzdőkre, az életért harcolókra, a győzelemért megszenvedőkre.
„1973-tól 1986-ig alakrajzot és festést tanítottam a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. igen hosszú vívódás után mertem erre a feladatra vállalkozni. Döntésemet a felelősség nagysága és a kishitűségem nehezítette meg. Amikor átléptem a főiskola kapuján – a sok bizonytalanságtól kicsit imbolyogva -, két dolgomban azonban biztos voltam. Először is nem leszek professzor, aki kérlelhetetlen recepteket diktál. Másodszor szabadságot adok az ifjúságnak, mert ha nem szívük szerint rajzolnak és festenek, akkor mi vezérli őket? (…) Idekívánkozik az a mondandóm is, hogy birtokában voltam annak az adománynak, melynek segítségével ha már felismertem a tanítványokban szunnyadó lehetőségeket. (…) De sok mindent kéne még elmondani! Én minden nap reggel nyolc órától este nyolcig megtalálható voltam a tanári szobámban, amit műteremként is használtam, itt festettem magam is, ha engedtek. Mert bizony sűrűn kopogtak az ajtómon (…) És ahogy teltek az évek, egyre többen kopogtak. Nem csak az én növendékeim, de szinte az egész országból jöttek fiatalok. Jöttek, akik felvételizni akartak, de azok is, akiket nem vettek fel a főiskolára: Most hogyan tovább mester? így lettem én sokaknak Atyja, mert bíztak bennem. Valamit mindig kaptak tőlem.”
Nádihegedűvel a Sebő-Halmos táncház
Halmos Béla 1946 június 4-én Szombathelyen született. 1970-ben szerzett építészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. Zenei tanulmányait komolyzenével kezdte, hegedülni és brácsázni tanult, 1969-ig játszott amatőr együttesekben. 1969-től előbb a Sebő-Halmos duó, majd a Sebő együttes alapító tagjaként az énekelt versek és a népzene előadóművészeként szerepelt itthon, szinte minden európai országban, valamint Amerikában, Kanadában, Kubában, Japánban.
„Mi csináltuk az első Szentendrei Teátrumot, Vujicsics írta a zenéjét. Nyakig benne voltam a komolyzenében. Akkor már Pesten laktunk, de a kétszobás lakásban kilencen, úgyhogy beköltöztem a Bercsényi utcai kollégiumba, majd negyedikben Feri is bejött. Közben próbálkoztam a Ki Mit Tud-on klasszikus gitár darabbal, Feri meg az énekelt József Attila versekkel, de azt nem tudták hova tenni. Kiestünk. Az első „József Attilás” formációban hárman voltunk: Sebő Feri, Gyenes Kati és én, két gitár, fuvola, három ének. Negyedik végén, ’69-ben, szerveztek egy nemzetközi diáktábort Aquincumban. Ott voltak jugoszlávok, bolgárok, lengyelek, németek és mi, magyarok. A tábortűz és borok mellett esténként énekelgettünk. A bolgárok és a szerbek nyomták a népzenéjüket, mi pedig Bartók és Kodály országából talán az Akácos utat, meg a Horgosi csárdát dünnyögtük el közösen. Mi József Attilát énekeltünk ott is, ami már valami volt, de kaptunk egy löketet, hogy itt vagyunk a Kánaán közepén, és nem tudunk mulatni a saját anyagunkra. Ez volt nyár elején. Aztán amikor egy hosszú hétvégén összejöttünk, kitaláltuk, hogy a népdalos könyvekből a dalok alá teszünk egy-két akkordot, hátha kedvet kapnak hozzá a hallgatók.
Én hazamentem Gyulára, ebéd után fogtam a Magyar Nemzetet, kiültem a budiba, és megláttam, hogy a Magyar Televízió Repülj Páva címen népdalversenyt hirdet. Ezt az oldalt nem használtam el. A kivagyiság bennem volt. Beadtam két nevezést: egyet magamért, egyet a Halmos-Sebő duóért. Én népdalokkal indultam, közösen pedig Duna-mentivel, amiben volt bolgár, román, szlovák, szerb, cigány, osztrák jódlival és még dalmát is. A nemzetiségi blokkal kiestünk. Sebő meg is sértődött, de én eljutottam a döntőig, csak az ünneplésnél nem szólítottak ki, ezért én is, úgyhogy a fogadásra nem mentem el. Akkor már bennünk volt a kisördög, hogy kéne eredeti népzenét találnunk, mert ami a daloskönyvekben van, az egy kiherélt változat. Felhívtam Kósa László sógoromat, aki mondta, hogy hallott Martin Györgyről, aki néptánckutató, és nagyon jó fej, keressük meg, hátha segít, és hozzátette, hogy van Martinnak egy fia, az is gitározik. Ő volt Éri Péter a mai Muzsikásból, aki olyan őrülten nézett ki, mint Mick Jagger. Felmentünk, és öt perc múlva ott hasaltunk a szőnyegen, a gyimesi Zerkula János prímást hallgattuk, és megtaláltuk a helyes utat. Martin elvitt minket Tímár Sándorhoz a Bartók táncegyüttesbe, és elindult a táncház: Sebő Feri lett a kontrás, Péter a bőgős, én meg a prímás.
(…)
Az idő kitermelt minket, megfelelő távolságból összeszőve a szálakat. Én csak akkor kezdtem el népzenét hegedülni, amikor meghallottam a Székit és a Méhkeréki Románt, Kovács Tibi bácsit élőben. Addig nem hegedültem, mert nem tudtam, hogy ilyen zene van. Addig brácsáztam.”
Forrás: Huszti Zoltán
Mi minden múlik azon, hová születtél?
otvenentul.hu
Karácsonyi pásztortánc
Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja
„A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, akiben nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta? Valóban, Liszt műveiben találunk olyan ritmusképleteket, félretolt hangsúlyokat, „zenei magyartalanságokat”, amiket csak a nyelv nem tudása magyaráz. Viszont magyar író, kivált versíró sem juthat el mestersége csúcsáig zeneismeretek nélkül. Arany verselő fölénye zeneismeretéből ered, sokat köszönhet annak Kisfaludy Sándor is. Talán még a próza numerusa is zenei törvényeknek engedelmeskedik, s a szónok sem lehet el kiművelt zenei érzék nélkül.
Nyelvünk zenei sajátságait még igen kevéssé vizsgálták, s így még alig tudatosak. Kétségtelen, hogy az idegen nyelvek tanulása, különösen zsenge korban, nagy veszélyt jelent rájuk. Ennek a veszélynek éppen legműveltebbjeink tudnak a legkevésbé ellenállni, idegen és magyar nyelvtudásukat ritkán tudják egyensúlyban tartani. A mérleg majd mindig az idegen nyelvek felé billen. Művelt rétegünk stílusban sem tud a feltoluló idegen minták szolgai fordításától szabadulni, kiejtése is tele van idegen nyelvek hangfoszlányaival.
Pettenkofer szerint szenny mindaz az anyag, ami nincs helyén. A magyar kiejtés megtisztítása a rátapadt idegen elemektől egyik legégetőbb feladata volna minden rendű iskolánknak. Valószínű, hogy a nyelv zenei elemeinek tudatossá tételét nagyban segítené a zene alapfogalmainak behatóbb és gyakorlatibb tanítása.” (Kodály Zoltán, Magyarság a zenében)
Kubinyi Anna: In Memoriam Kőrösi Csoma Sándor
Kubinyi Anna (Makó, 1949. február 10. – Budapest, 2015. március 27.) Kossuth-díjas magyar gobelintervező, textilművész.
Kubinyi Anna: GONDOLATOK
Lelki Őshazám Székelyföld- 2011
Most jöttem meg ismét Székelyföldről, idén már harmadszorra! / Hála Istennek/ Először áprilisban a velem készülő Szerelmes Földrajz portré-sorozat stábjával végigforgattuk Csiksomlyót, Máréfalvát, Csomakőröst és Zágont.
Az én szerelmes földrajzom ez…
Csíksomlyón Babba Mária, a csodálatos, hozzá zarándokló tömegek Pünkösdi búcsújárása, a szent hegy, az ősi kápolnák, az erőt próbáló meredek stációút.. Máréfalván a sok-sok, még álló vagy éppen az enyészetnek már magát megadó, fenséges székely kapu, a székelység csodálatos ősi szimbólumai, örök mementók.. Zágonban a többszáz éves Mikes-tölgyek, melyeket csak négy-öt ember ölel át, századokat átkötő hatalmas tanúfák. És Csomakőrös, imádott Csomám szülőfaluja, ahol a kis református templomkában , az ősi falak között állíthattam fel néhány napra az öt négyzetméteres „hódolati textilemet”, az Im Memoriam Kőrösi Csoma Sándor. Ezután én ott maradva áthajtottam Kovásznára, aholis meghívottja voltam a Gazda József által szervezett Csoma-napok és konferencia színhelyére. Hát ez a néhány nap is megérdemelne egy külön fejezetet!
Kovászna, kis városka a történelmi Magyarország szélén, amolyan kis végvár, Csomakőrös csak néhány kilométerre van tőle. Itt szervezi az előbb említett történelem tanár, székely ember, immáron két évtizede a mára már nemzetközivé fejlődő Csoma-emléknapokat, előadásokkal és Csoma szellemében és emlékezetére rendezett kortárs művészeti kiállítással. 20-25 meghívott előadót vendégül látva az ínséges időkben is oly híres székely vendéglátással. Az előadások nagyon érdekesek és tanulságosak, rangos előadókkal, Csoma-kutatókkal, nyelvészekkel, történészekkel. Ja, és buddhistákkal, akik szintén mélyen tisztelik alkotását. És ezt a szervezők minden évben könyvbe foglalják! Kicsi, de milyen erős tartó erők ezek, hogy ne vesszen feledésbe az óriás székely-magyar életáldozata!!! Mert a zsenije fennmarad , a megalkotott angol-tibeti szótár és a fantasztikus munkával és egyedülálló minőségi fokon lefordított tibeti őskönyvek, szent könyvek, tudományos, filozófiai és orvosi könyvek—beírták nevét örökre a világ történetébe, de ami nekünk magyaroknak és székelyeknek fontos, sose feledjük, hogy az a mély meggyőződés indította és vezette olyan messzeségbe, hogy bebizonyítsa, hogy mi” Attila népe vagyunk” és őseink, a hunok „nagy kultusznemzetként onnan ereszkedtek alá, -Belső Ázsiából. Ezeket a gondolatokat a távol-keleti népek tényként kezelik és tisztelik, élükön a Nobel-díjas, nagy indiai költő, gondolkodó Rabindranath Tagore, aki Magyarországon járva mindig elmondta, hogy meggyőződése, hogy az ő és a mi bölcsőnk együtt ringott Ázsiában… Csoma is ezért a meggyőződésért adta életáldozatát, az igazságot kereste ott, kizárólag váratlan halála miatt híúsult meg törekvése. A befejező napon egy csodálatos koszorúzási ünnepséget rendeztek a drága, jó kovásznaiak és csomakőrösiek, nagyszabású, szép istentisztelettel és prédikációval és ahol végül Csoma emlékezetét hordozó emléktextilt is áldással indították identitást hirdető vándorútjára. Nagyon érdekes volt, hogy még Darjeelingből is jött előadó, magának Őszentsége a Dalai Lámának munkatársa Choegyal Tenzin. Az emlékháznál kopjafa avatás és kitüntetés volt, az idén a fantasztikus ember és történész, Egyed Ákos /bácsi/ kapott Kőrösi Csoma Díjat! Isten áldja meg őt is!
Második jelenésem, az elmaradhatatlan, immár tizedik /!/ Pünkösdi búcsújárásom Csíksomlyón. erről már sokan és sokszor írtak, beszéltek, én is csak szuper-szuper lativuszokban tudok róla beszélni, de leginkább imádom átélni!! Az az igazság, hogy olyan magasságokba korbácsolódnak ott az érzelmek, a lelkek, /legalábbis az enyém/ hogy ha beszél róla az ember, vagy netán még le is írja, szinte csak lelkendező közhellyé silányulhat. Képtelenség megfelelően kifejezni azt, ami OTT történik! Kérem szépen, tessék átélni!
Harmadik csodajáró utam alig néhány nappal a pünkösdi, Csíksomlyói Szűzanya által megáldottan való hazatérés után történt, szintén júniusban.
A Bálványosi Művésztelepre hívtak meg az ottaniak. Olyan nehezen indultam neki, mivel előtte nem sokkal jöttem meg a pünkösdi búcsúból és sok a tennivaló, stb. Nem utolsó sorban mégiscsak 850 kilométer, hiába, no, hatalmas ez a történelmi Magyarország! És milyen gyönyörű! Aztán péntek reggel elhatároztam, hogy mégis visszamegyek, nem bántom meg őket azzal, hogy elfogadtam, majd lemondom a meghívást..
Háááát, de jól tettem!!!!
Annyira csodálatos volt, hogy még mindig lebegek! Bálványos egy csodagyönyörű helye a világnak! Isten és az Anyatermészet mindent odatett, amit csak lehet!
A legkülönbözőbb formákban domborodó, zöld hegyek, dombok, hatalmas,/ még ki nem írtott!/ erdőségek, a medvékkel, kiknek friss lábnyomait a reggeli sétáknál még láttuk.. A kénes barlangok, mofetták, fortyogó kis tócsák, zubogó medencék, gyönyörű fenyők, tölgyek, füstölgő talaj, buffogó lápok, hátul a zöldnél zöldebb hegyek mögött fátyol-kéken rajzolódik a Kárpátok csodálatos vonulata.. az egész egy elvarázsolt hely, minden részletével! A Föld alatt szunnyadó, de állandó jelzést adó Természeti Erő, és fenn, kívül a gyönyörű táj, domborzat, egyedülálló vegetáció, a gyógyforrások tömkelege, a várrom, a legendákkal és történelemmel – igazi Szakrális Hely…. !!!
És a fantasztikus emberek, megint!!! A Grand Hotel Bálványosba voltunk beszállásolva. Hegedűs Ferenc nevű székely üzletember / de a nagyon jó fajtából/ elhatározta tavaly, hogy a tulajdonát képező szállodába meghív erdélyi és most már magyarországi művészeket, egy-két hétig vendégül látja őket, és ők, mi, pedig otthagyunk egy alkotásunkat, amit vagy ott készítünk, vagy hozunk magunkkal.. Létrehoz a munkákból egy kortárs Kárpát-medencei gyűjteményt. Milyen nagyszerű gondolat! Milyen nagyszerű ember!
Az ott-dolgozáshoz biztosított mindenféle dolgot, a festőknek vásznat, papírt, festékeket, keretezőt, a szobrászoknak mindenféle szerszámot, gépeket, faragnivaló anyagot. A vendéglátás fejedelmi, reggeli-ebéd-vacsora, persze székely pálinkával és finom borokkal, „kerti” sütögetések, legelegánsabb borvacsora Kaló Imre, különös egri borász-gondolkodó /vagy gondolkodó borász?/J pincéjéből és személyes felkonferálásával, ami több volt annál, mint borbemutató. Éneklések, buszos kirándulás a környékbeli ősi helyekre- pl.a gelencei templomba, ahol a leggyönyörűbb Szt.László legendás freskótöredékek vannak.
Szóval olyan tömény élménybomba, hogy az ember felrepül a világűrbe!! J
A drága emberekről nem is beszélve! Ott Ábelek és Mózsik ülnek az asztalnál és mesélik döbbenetes életüket! / Itt személy szerint is lebontva, külön fejezetbe írhatnám Vinczeffy Laci különös festményeit, Édesapja történetét, melyet filmen is láthattunk 2009. Vízkeresztkor a Duna tv-ben. Márton Árpád, vagyis Marci legendás, bús-vidám történeteit fiatal koráról, a nagy gyaloglásokról, a felvételiről és a Csau éráról is.. A Kosztándi házaspár életútját, Jakobovits házaspár életútját, Petkes József különös alakját, Bóér Klára kétségbeesésből fakadt gyönyörű vers-üzeneteit, a fiatalabbak-szobrászok, festők, fotóművészek életeit, Petrovics István király és püspök szobrait szerte a környéken, Balási Csaba és Nagy Lajos különös fotóit, de utóbbi fantasztikus, finom székely hangsúlyokkal nagy tehetséggel előadott vicceiről. aminek következtében harsány nevetésünktől amitől bizony zengett a Bálványos, a Kárpátok, de talán még a Hargita fenyő is meglebbentek- mosolyogva… Felsorolásom egyáltalán nem teljes, csak ahogy hirtelen jöttek az emlékek.
Persze ott is akadnak kevésbé drágák, sőt egyenesen ördögiek, de mégis azt mondom, főhajtás mindazoknak, akik -így vagy úgy- végigélték ott, nemcsak az utóbbi 90 évet, hanem a megelőző legalább ezret, vagyis ezerötszázat- Attila és Csaba királyfi után…
Szóval megjöttem az én kis Magyarországomra, elszorult szívvel és torokkal, de mindig, újra és újra megerősödve, és megerősödve a szeretetben irántuk!
Mély főhajtás minden szülőföldjét védelmező, szerető, érte halni volt képes, ápoló és gyarapító, fejlesztő és felemelő székely és magyar embernek, aki egy kivételesen tragikus történelmi csapás áldozataként és szenvedőjeként büszkén tudja őrizni ősi hitét és identitását!
Isten áldja meg és jutalmazza meg Mindegyikőjüket!
És köszönöm, hogy -persze Isten segedelmével- hitet adtak nekem!
Kubinyi Anna
- július 2.-án
(Forrás: http://annakubinyi.blogspot.com/p/gondolatok.html)
Legutóbbi módosítás: 2020.01.22. @ 13:26 :: H.Pulai Éva
