Bojtor Iván : A LÁDA

Ülök itt a széken és bámulok magam elé. December huszonharmadika van. Holnap Karácsony. Már vagy három órája, hogy két kitömött szatyorral a kezemben beügyetlenkedtem a kertkapun, és megláttam a frissen hullott hóban a bejárati ajtóig vezető lábnyomokat és keréknyomokat.   Idebent, a nappali közepén, a fal mellé tolt étkezőasztal helyén, egy két méter magas faláda éktelenkedett. ( Mit vettek ezek, már megint a tudtom nélkül? Atomerőművet?)

Jöttömre feleségem és a két lányom előszaladtak, és várakozó mosollyal arcukon bámultak rám, mintha tőlem várták volna a választ arra a kérdésre, hogy mi lehet a dobozban? Letettem magam mellé a szatyrokat és körbejártam a ládát, valamiféle táppontot, címkét vagy feliratot keresve. És akkor megláttam a feladó nevét. (Úristen! Úristen!! Még jó, hogy nem nyitották ki! Úristen…)

– Mennyetek innen egy kicsit! – mondtam.

Megpróbáltam közömbös arcot vágni, de nem sikerülhetett, mert minden kérdés nélkül szétrebbentek.

Lehúztam az átázott cipőmet, a fogasra akasztottam a kabátomat, majd megmelegítettem a reggel főzött kávé maradékát és leroskadtam ide ebbe a székbe.

Kísért a múlt!

 

A térkép persze…

Eltévedtem. A szűk ösvény egyre meredekebb lett. A bakancs feltörte a sarkam, a nehéz hátizsák, amit a ball vállamon cipeltem – hogy a jobb kezemmel kapaszkodhassak a sziklákba vagy a fűcsomókba – mind jobban belevágott a vállizmomba. Az egyik kanyarulat után… megtorpantam. Egy szakadék tátongott előttem. Elővettem a távcsövet és lassan végig pásztáztam az előttem meredező hegyeket.

– A barlangot keresi? – szólalt meg valaki közvetlenül mögöttem. Az ijedségtől majdnem lezuhantam.

Egy ősz hajú, karvalyképű öregember ült a sziklafal árnyékában. mintha csak rám várt volna.

– Igen, azt – bólogattam.

– Az nem ezen az oldalon van, hanem ott a szakadékon túl a másik hegyen. Azon, amelyik teljesen csupasz. Látja? Nem nő rajta semmi.

– Elkísérne oda?

– Nem. Azt aztán: nem – csóválta a fejét.

– És ha megfizetem?

– Akkor sem.

– Én azért megpróbálom.

– Ne tegye!

– Miért?

– Mert onnan még nem jött vissza senki.

– Én visszajövök.

– Egy fenét! Mind azt hitte magáról, hogy majd ő! – legyintett. – De, ne hallgasson rám! Menjen csak! Egy beképzelt majommal több vagy kevesebb van ezen a világon? Kit érdekel?

– Én csak a tudományos megfigyelés miatt…

– Hát persze! Csak az miatt! A pénz, meg a hírnév, meg a dicsőség az nem is érdekel senkit. Tudom én. Csak a tudomány miatt! Ne nézzen már hülyének!

– Ha eddig eljöttem, legalább látni szeretném őket.

– Sötétedik. Döntsön! Vagy velem tart a faluba – tudok egy rövidebb utat, mint amelyiken feljött –, vagy itt döglik meg. Nekem mindegy – mondta és ott hagyott.

– Várjon! Azt hiszem inkább mégis magával tartok – indultam utána.

 

Az, az ösvény melyen az öreg lefelé vezetett, tényleg rövidebb volt. Néhány meredekebb helyen még lépcsőket is véstek a sziklába. Mellette itt-ott korhadó kereszt tákolmányok álltak. Mikor elhaladtunk mellettük az öreg mindig jelentőségteljesen rám vigyorodott.

Már feltűntek a falu házai mikor végre megszólalt, megkérdezte:

– Kitől hallott róluk?

– Egy könyvben olvastam.

– Ki írta?

– Valami… Adolpho Suares. Ha jól emlékszem.

– Sejtettem! Hogy száradt volna le a keze mikor megszületett!

– Talán ismeri?

– Hát persze. A fiam.

– Miért haragszik rá, ennyire?

– Mert ránk szabadította a sok okoskodó hülyét. Az olyanokat, mint maga –morogta.

A falu (falu?) öt lapostetejű, fehérre meszelt vályogházból állt. Kukoricaföld ölelte körbe. A legelső kunyhóba tértünk be. A külsejével ellentétben, odabent teljesen modern berendezést láttam, ami valamiféle titkot sejtető anyagi jólétről árulkodott.

A ház belsejéből egy töpörödött anyóka iparkodott elő. Rám meredt.

– Ez meg ki? – förmedt az öregre.

– Az ösvényen találtam.

– Minek hoztad ide? Hagytad volna ott, mint a többit! – sziszegte.

(Eszembe villant a korhadó keresztek sora.)

– Olvasta a drágalátos fiad könyvét.

– Milyen könyvet? Kiét? A fiamét? – tágult ki a szeme és lágyult el a hangja. – Adolphino könyvet írt?

De azok a szemek azon nyomban résnyire szűkültek, amikor az öreg felé fordult:

– Ezt eddig, miért nem mondtad? Te tudtad és nekem nem is szóltál? Te! Te…

– Dehogy tudtam! Tőle hallottam! – mentegetőzött az öreg. – Hagyd már abba!

Az asszony egész más hangon felém fordult:

– Jaj, hát mit írt az a fiú?

Elnyökögtem mindent, ami hirtelen Suares könyvéből eszembe jutott. Az asszony ámuldozva hallgatta, az öregnek meg időnként ökölbeszorult a keze.

Asztalhoz ültünk, ettünk valamit (Meg nem mondom, mit.). Miután befejeztük, az asszony áttelepedett a tévé elé egy karosszékbe – valami szappanopera ment –, az öreg meg valahonnan előkapott egy üveget és teletöltötte a vizespoharamat valamiféle büdös szesszel. Csak ültünk, hallgattunk és iszogattunk.

A tévé váratlanul elhallgatott, a képernyőn csak csíkok futottak fel-le. Az asszony felhördült:

­– Na, tessék! Kezdődik megint. Kijöttek! Én miért nem nézhetek végig egyetlen műsort se? Hányszor kértem már, hogy mi is költözzünk be a városba? De, neked beszélhet az ember. Nehogy azt mond, hogy ebből élünk! Hát élet ez?

Felugrott, rácsapott a távirányítóra, és kivonult.

Az öreg legyintett egyet, és így szólt:

– Na, jöjjön! Keresünk magának valami helyet éjszakára.

 A szomszéd épület felé tartottunk.

Elővett egy kulcsot és kinyitotta az ajtót.

– Most mit néz? Ez a ház is az enyém. Meg a másik három is. Mikor a többiek beköltöztek a városba, megvettem mindet. Így aztán enyém lett az egész falu, meg a földek is mind, egészen a határig. Balra van egy szoba. Na, jó éjszakát!

 

Még alig derengett, mikor éktelen rikácsolásra riadtam.

– Ne! A kakast ne! Azt se. Azt a tyúkot se, az a legjobb tojó. Jaj, ne azt! Az a kedvencem, mert…

– Nem ééérdekel!! – üvöltötte túl az öreg az asszony hangját, majd mikor az végre váratlanul elhallgatott, hozzátette: – Majd veszel helyette másikat.

Kisvártatva megjelent a szoba ajtajában, kezében egy lábainál összekötözött tyúkkal.

– Jöjjön! Felviszem.

Hogy az a tyúk mire kellett, azt máig sem tudom, mikor visszafelé jöttünk már nem volt nála, később pedig elfelejtettem rákérdezni.

Magamra rángattam a ruhámat, felkaptam a hátizsákot és siettem utána, de megállított, végigmért:

– A bakancsa az jó lesz. A csomagját azt hagyja itt, úgy sincs benne semmi használható. Ami kell azt én már összepakoltam.

Visszavittem a hátizsákot a házba, de azt a kis tenyérnyi videokamerát, amit az út előtt vettem (akkoriban még szenzációnak számított), azt kikaptam belőle és belesüllyesztettem a nadrágom zsebébe.

Az első ház előtt, amelyikben laktak, négy nagy teletömött szatyor várt ránk az ajtóban. Gondolom furcsa képet vághattam, mert gúnyosan elvigyorodott:

– Ne ijedjen meg! Nehezek, de úgyis lassan megyünk. Útközben sok dolgunk lesz.

Hát… Nehezek voltak!

 

A sötétben botorkáltunk visszafelé. Én haladtam elől. Az utat, csak az ösvény mellé még délelőtt kirakott „valamik” gyenge fénye jelezte. Mikor az egyik mellet elhaladtunk, éreztem, hogy az öreg megütögette a vállam. Megfordultam. Láttam, hogy levette a gázálarcát. Követtem a példáját. Az orromat erős savszag csapta meg. Azt láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam, amit mondott. Ja, a füldugók! Kiszedtem azokat a gumivackokat a fülemből. A zaj, ami addig halk ciripelésnek tűnt, azon nyomban vijjogó szirénázássá változott, de legalább megértettem, amit az öreg mondott.

– Ne féljen! Ez már nem veszélyes – krákogta.

Nem győzött meg!

Lezuhanyoztam. A szemem néha káprázott, csillogó pontok ugráltak előtte, a vörös színt néha zöldnek láttam, a kéket meg sárgának.

Kitámolyogtam a fürdőszobából az asztalhoz, és leroskadtam egy székbe.

Az öreg felkapta a fejét:

– A ruháját remélem kidobta. A műanyag zsákba? Le is ragasztotta? Jó! Majd elvisszük a szemétdombra.

Én csak bólogattam.

Az asszony váratlanul mellém telepedett.

– Meséljen még Adolphino könyvéről! – kért, de az öreg ráripakodott:

– Nem látod, hogy még nincs magánál?

A nő elsomfordált a tévé elé, az öreg meg neki látott az evésnek, közben mondta a magáét:

– A szeme az holnapra rendbe jön. Talán a savszag is elmúlik az orrából… Hallja még a szirénát? Igen? Gondoltam. Az már csak a fejében szól… Az eltart még egy darabig… Aztán hetek múlva, amikor már azt hiszi, hogy vége van, akkor majd álmában megszólal. Maga meg majd kiugrik az ágyból…

– Miért mutatta meg őket? – kérdeztem.

– Hogy ne jöjjön vissza! Meg, hogy ne beszéljen róluk senkinek!

Az asztal alól elővarázsolt egy üveget, töltött (csak) magának és folytatta:

– Itt voltak ezek már régen is. Ki tudja mióta? Már az indiánok is tudtak róluk. A városi múzeumban van egy nagy kőszobor kiállítva, képzelje, azt írták eléje: „Denevéristen”. Érti? – nevetett. – „Denevéristen!”

– Tényleg hasonlítanak a denevérekre! – szóltam közbe.

– Persze. Hát, még ha tudná mennyire? Azt hiszi mindent látott? Téved. Én fiatalkoromban voltam bent… Úgy ám! Bent a barlangban. Ott lógtak a mennyezeten, mintha odacsavarozták volna őket. Ha nagyon hideg a tél, leállnak, vagy inkább elalszanak, mint a denevérek. Adolphino méregette is, hogy hány foknál. Amikor kirajzanak, sokszor összeütköznek és egyik-másik lezuhan. Ha szerencsénk van, akkor darabokra törnek. Abból van a pénz, abból van itt minden. Mit gondolt, miből? A kukoricából?

Újra teletöltötte a poharát, és csak mondta, mondta:

– Összeszedtük a darabokat és eladtuk. Az oroszoknak meg a kínaiaknak azt mondtuk, hogy egy furcsa amerikai repülő roncsaiból valók, amelyik itt zuhant le a hegyekben. Az amerikaiaknak meg azt, hogy a határ túloldalán zuhant le egy orosz gép, egy olyan, amilyet még soha sem láttunk, annak a darabjai. Meg hogy a katonaság műszerekkel kutatott át mindent, de azt a valamit véletlenül nem vették észre. Még azt is megígértük, hogy körül nézünk majd azon a helyen hátha maradt még ott még hasonló. Fizettek rendesen. Nem is reklamált senki sem.

A nyelve már időnként el-elakadt.

– Erről jut eszembe! Maga kinek dolgozik? Az amerikaiaknak vagy az oroszoknak?

– Senkinek.

– Jaj, ne szórakozzon már velem! Megmondhatja nyugodtan. A kínaiaknak? A németeknek? A franciáknak?

– Mondom, hogy senkinek! – erősködtem.

– Á! Nem meri megmondani. Akkor tudja mit? Hazudjon valamit! Mondja azt, hogy… hogy mondjuk: az argentinoknak!

– Jó! Az argentinoknak – hagytam rá.

– Na, ugye! Én sejtettem! – nevetett és iszogatott tovább.

A nő mind gyakrabban fordult felénk, egyszer csak felugrott a székből, felkapta az üveget az asztalról és tüntetőleg elsétált vele.

Az öreg egy ideig összeráncolt homlokkal nézett utána, majd folytatta:

– Rendben ment itt minden, amíg Adolpho el nem kezdte emlegetni a tudományos fejlődést, meg az emberiség javát… De ezt hagyjuk! Késő van már. Fáradt vagyok. Feküdjünk le! Átkísérem.

Sokáig aludtam. Egyszer hajnal felé megébredtem: füst szagot éreztem, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Talán csak begyújtottak valami kazánt vagy tűzhelyt, gondoltam, és a másik oldalamra fordultam.

– Tee!! Te! Te, idióta vénember! Hagyod abba, de rögtön! Ti meg mit bámultok? Nektek is elment az eszetek?

A ház előtt az a rozsdás teherautó állt, amelyik három napja felhozott a városból; tőle vagy tíz méterre egy máglya lángolt. Két ismeretlen férfi, egy égimeszelő meg egy kis gömböc, magamban el is neveztem őket Don Quijoténak, meg Sancho Panzának, a kocsi platójáról papírdobozokat cipeltek a tűz mellé. Ott az öreg egy nagy konyhakéssel bontogatta azokat, majd tartalmukat – könyveket – sorra megtépdeste és a tűzbe dobálta. Az asszony kétségbe esve futkározott az ismeretlenek és a férje között, a kezüket rángatta, lökdöste őket, de azok némán rezzenetlenül folytatták.

Rögtön rájöttem, hogy mi is történik?

Összeszedegettem a cuccaimat. Közben eszembe jutott a videokamera, amit előző este a másik házban, a fürdőszobában kiraktam a polcra, mielőtt még lezuhanyoztam volna. Átmentem. Odabent, a nagy étkezőasztalnál a teherautó sofőrje ült, és unottan bámult egy üres kávéscsészét. Szótlanul biccentett mikor elmentem mellette.

A felvételen persze – mint ahogy arra számítottam is – nem volt más, csak össze-visszaugrándozó vörös, meg fekete csíkok, no, meg valamiféle bugyborékolás és sistergés.

A sofőr felajánlotta, hogy bevisz a városba. El akartam búcsúzni, de egyiket se láttam: se az öreget, se az asszonyt. Áthajtottunk a gomolygó fekete füstön, de a sofőr váratlanul nagyot fékezett. Sancho és Don Quijote felkapaszkodtak a platóra. Kihajtottunk a műútra. A vezetőfülke hátsó ablaka hiányzott így hallottam, hogy mögöttem miről beszélnek:

– Csak egy példány hiányzik. Az biztos Adolphonál van.

Arra gondoltam, hogy tévednek. Megtapogattam a hátizsákomnak azt a zsebét, amelyikben a könyvet rejtegettem. Már nem volt benne. Tehát szándékosan mondták annyira hangosan, hogy megértsem.

Csak mentünk, mentünk. Közben eszembe jutott, hogy még biztosan került néhány köteles példány a nemzeti könyvtárba is, de persze azokat úgysem olvassa el senki sem. Azon is gondolkodtam, hogy Suares miért adott olyan semmitmondó címet a könyvének? A barlang? Talán tudat alatt rettegett attól, hogy valaki majd elolvassa és…

A sofőr törte meg a csendet:

– Aztán nehogy eljárjon a szája! Mert az öreg magának is küld egyet belőlük csomagban, karácsonyra, mint annak az argentinnak, annak aki…

Nem tudta befejezni, mert egy kéz benyúlt a hátsó ablakon és meglökte a vállát. Elhallgatott…

 

Két évvel ezelőtt megírtam ezt a történetet egy novellában. Persze amennyire a téma engedte, eltorzítottam, megpróbáltam felismerhetetlenné tenni az eredetit, a valóságot. A helyszint áthelyeztem Délkelet-Ázsiába, a kambodzsai-thaiföldi határvidékre, belekevertem néhány drogcsempészt, meg néhány rovott múltú szép hölgyet. Egy gyengén közepes írásmű kerekedett belőle, melyről amint készlett, már tudtam, hogy úgy sem fogják kiadni, ezért feltettem a netre. Száz százalékig biztos voltan benne, hogy…

És tessék!

Most mit kezdjek ezzel a rohadt ládával? Mit? Ki mondja meg nekem?

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.12.03. @ 17:59 :: Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 96 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”