Egy hete tartott már a káosz városszerte. Hamarosan eljön az a nap, amikor mi már nem leszünk itt. Tehetetlenül álltam a konyhámban, és néztem, hogyan idegenek tolják ki a bútorokat. Mindegy, hiszen úgy sem lesz rá szükségem, de neki akkor miért kell? Egyre csak tűnődtem magamban a tárgyak fontosságán, amikor az ajtón belépett S. Nem tudtam mit keres itt, hiszen az közelgő meteor utáni bejelentéskor már szakítottunk és megyeztünk, hogy átszállíttatom a bútorait.. Kár, hogy csak ilyen későn derül ki, mindvégig milyen magányosak voltunk egymás mellett is. Talán lett volna esélyünk megtalálni azt, aki igazán fontosnak tart minket. Becsúszott az ajtón, miközben a két maroklegény a kanapét cipelte kifelé. S. arca furcsán ragyogott, mintha éteri derengést véltem volna felfedezni körülötte. Jól esett látni azért. Senki se kívánkozik egyedül lenni az utolsó napokon.
A levegőt gyorsan kapkodta, hevesen beszélt, mindenáron mutatni szeretett volna valamit. Először azt hittem a bútorok miatt jött, de valami egészen másról volt szó. Megragadta a kezem és elindultunk az embertömegen át a Tiltott Kerületbe.
Persze, hazudnék, ha azt mondanám nem vonzott mindig is ennek a helynek az atmoszférája, de sosem mertem belépni. Aki valaha is kitalált onnan, olyan különös történeteket mesélt, hogy végül mindenki őrültnek bélyegezte. A magány pedig nem kellemes társ, így ha ki is szabadulsz a kerületből, magadtól vágysz vissza. Ott legalább megértenek. Furcsa, hogy S.-nek is most jutott eszébe éppen ott csatangolni, de gondoltam, ha már a jövőnk odavész, legalább ezt a kíváncsiságot kielégíthetem előtte. Persze, magamnak sem mertem bevallani, hogy igazából abban reménykedtem, S. újra felfigyel rám, és majd megint együtt leszünk. Nem kérdeztem rá, hogy végül lett-e új barátnője. Én mindig olyannak hittem S-t, akinek folyton van valakije, nem az a típus volt aki sokáig magára lehet hagyni. Impozáns, magas férfi lágyan búgó hanggal akárkit a bűvkörébe vont. Engem legalábbis mindig.
Az út alatt egyetlenegyszer sem szóltunk egymáshoz, de ez régen sem volt másképp. Az elején élveztem, hogy valaki meghallgat és csak beszéltem, beszéltem, egészen addig, amíg elfogytak a szavak. Reakció nélkül kongtak a falak közt, ezért kértem, hogy kezdjünk el utazgatni. Menjünk el Wright szigetére vagy a tengerpartra. Európai körútra vagy Balira. Tökmindegy csak el innen. Végül, egyedül a helyi parkig jutottunk el, és én ott beszéltem tovább. Újra örömömet leltem a szavak áradatában, ő pedig végig kedvesen, helyesen bólogatott, ha pedig elakadtam néhány jól célzott hümmögéssel, olykor egy-egy szavas mondatokkal bátorított a folytatásra. Egész szófolyamokkal töltöttem fel a parkot, de egy idő után, ezek is elúsztak a végtelen semmiben. Reakciók nélkül, nem volt jelentősége, arról, amit beszélek. Ezt S. is tudta, de makacs ember lévén, továbbra sem akart belekapcsolódni a beszédem áramlatába. Így én addig beszéltem, amíg rá nem jöttem éppoly magányos vagyok, mint előtte. Csak most nem a fejemben cikáznak a gondolatok, hanem kimondom, de ugyanúgy egyoldalú a kommunikáció. Úgy éreztem belefulladok a saját szófolyamomba, és ha így lesz, senki se siet a megmentésemre. S. sem.
Az apokalipszis bejelentése előtt három nappal, felkelt, hogy lemenjen sétálni, megmarkolta az előre elkészített bőröndöt és mindketten tudtuk, sosem tér vissza. Három napig sírtam és azt kívántam bár belefulladna abba a patakba, amit folyóvá duzzasztottak a szavaim, majd miután kiderült, hogy amúgy is vége lesz a világunknak inkább sztoikus beletörődéssel várakoztam Én pedig ugyanúgy folyamatosan beszélek, csak már nem neki, hanem magamban, itt a fejemben mondom fel magamnak a dolgokat. Olyannyira jól megvagyok ezzel a helyzettel, hogy az sem tűnik fel, mennyi időnk van hátra.
Közben megérkeztünk a Tiltott Kerület első utcájához. Semmi sem jelezte, hogy ide tilos a belépés. Nem voltak hatalmas falak, sem kapu, de még egy vacak figyelmeztető tábla se intett a belépéstől. Pontosan ugyanolyannak nézett ki, mint a város többi része. Leszámítva azt, a tapinthatóan különös hangulatot, ami csak is ebből a pontból áradt. Sietve léptünk a kerület első utcájának kövére. S. mintha ismerte volna a járást, én csak követtem, nem szóltam hozzá, kényelmesebbnek véltem a fejemben forgatni a szavakat. A kerület éppen ugyanolyan századelős stílusban, sietve felépített bérházakból állt, mint amúgy egyébként minden máshol a városban, egyáltalán nem utalt semmi a hely másságára. Az utcák néha nyomasztóan szűken préselődtek össze, a boltok kirakata maszatos. Olyan lehangoltságot árasztott az egész környék ettől, hogy megértettem miért nem népszerű és talán miért lett tiltott. Bár tiltott csak a híre miatt lett. Érdekelt, vajon mindig ennyire lepusztult volt-e vagy csak azért mert már senki se akar idejönni és törődni a környékkel. Néhány alak sietve szelte át a járdákat, az arcukat gondosan eltakarva. Néha arra gyanakodtam, esetleg nincs is nekik. Kényelmetlenül éreztem magam, amiért arcátlanul magabiztosan sétáltam S. mellett. Mintha összetartoznánk. Egyre beljebb haladtunk, de ezt csakis a szűkösségből tudtam megmondani és abból, hogy valami egészen megmagyarázhatatlan légkör vett minket körbe. A levegőt mintha nehezebben vettem volna, nyomasztó érzések csíráztak a szívemben ugyanakkor nem féltem. Úgy éreztem, ez a városrész él, és velünk lüktet. Óriási betontüdejéből felszáll a por, álmos ablakokon keresztül figyeli a lakókat.
Végül kiértünk egy térre, végre kicsit felüdülhettem a klausztrofóbiás kanyargás után. A térre nyolc kis utca vezetett, mi átszeltük, majd a szemben lévőbe besurrantunk. A szép homlokzatú épület oldala szürke simaságán, félúton megbotlott a fény. Fölénk magasodott, mint egy gát. Továbbhaladtunk a sikátoron. Kezdett valami feltűnni. Ebben a kerületben rengeteg az alacsony ember, a legtöbbje alig ér magasabbra, mint a derekam, akik nagyobbak gyakran felhózott gallérrel és lehajtott fejjel járnak. S. végül megállt egy szórakozóhely előtt. Az egyenletesre simított vakolat néhol mállani kezdett és a sötétbarna ajtókeretről pergett a festék. Mintha egy hatvanas évekbeli talponálló presszóba készülnénk belépni. A nylonfüggöny már beszürkült, a hely nevét jelző betűk felrepedeztek, sok helyen lefoszlottak. Próbáltam elolvasni, de nem sikerült. A hely előtt egy átlagos ruházatú kisember állt, ismét egy alacsony növésű ember, milyen különös, gondoltam, de amint közelebb értünk, megdöbbenve vettem észre, hogy ez egy kisfiú. Szemüvege kissé lecsúszott, arca mélységes unalomról árulkodott. Tekintete áthatolt mindenen, rajtunk is, mintha a mögöttünk lévő falat bámulná. Egyszer sem nézett ránk, amíg S. a kódot kérte, amivel majd be tudunk menni a presszóba. Mindig a távolba meredt, üvegesen nézve a nagy semmit vagy azt a falat. Vajon ő tud a világ végéről? Mélázgattam, miközben S. a kódokkal küzdött.
Egyik kód sem működött, amit a fiú adott, én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Ekkor esett le, hogy akiket alacsonynak néztem, mind felnőttként viselkedő gyerek pusztán. A tenyerem izzadni kezdett, és megeresztettem néhány mély sóhajt. Továbbra sem akartam megtörni az S.-nek tett hallgatásomat. Eluntam magam addig megnéztem mi van a jobboldali falon lévő ajtó mögött. Ez a bejárat jóval kisebb méretű, keskeny, fehér kerettel, benne tejüveggel. Egy koszos körlépcső vezetett le a tátongó semmibe, dohos szag áradt lentről. Valami húzott lefele, már éppen leléptem volna az első lépcsőn, amikor S.nek sikerült működő kódot kérnie.
Beléptünk a presszóba. A helyiség tompa fényben úszott, a nehéz, poros levegő nyomta az ember tüdejét minden levegővételnél. Itt benn, csak felnőttek álltak, némelyik borospoharat szorongatott, mások nézelődtek. Ahogyan haladtunk előre, inkább valamiféle múzeumnak tűnt mint kocsmának. Elhagyott tárgyak, főleg gyerekeké, voltak vitrinbe zárva, kicsi cetlikkel előtte. De a cetlin hiába álltak betűk, mégsem tudtam elolvasni őket, olyan rossz volt a világítás. A feszültség egyre csak nőtt bennem, bevallom elkezdtem félni is, attól hogy itt fogok ragadni. Ezen a bizarr helyen ér majd a világvége. Különben is, abszurdnak találtam a Tiltott Kerületet, egyáltalán ki engedi ezeket a gyerekeket felnőttet játszani? Hol vannak a szüleik? A gazdátlan gyerekholmik zaklatottá tettek, S. ebből semmit sem vett észre, annyira húzott maga után. De a tömeg egyre szorosabbá fonódott körülöttem, szinte egyetlen masszává verődött össze. Közben kicsúszott a kezem S. markából. Tudom, kiáltanom kellett volna, de annyira kiszáradt a torkom, hogy képtelen voltam egyetlenegy szót is kinyögni, hiába akartam. A fal mellé húzódtam, ott próbáltam előre törni az utat, amikor is észrevettem, hogy az egyik fakazetta mozog.
Egy titkos ajtót találtam, gondolkodás nélkül átfordultam. Olyan légszomj tört rám, hogy hosszú percekig csak álltam a fal túloldalán, lehunyt szemekkel, hatalmasakat lélegezve. A levegőben régi könyvek illatát véltem kiérezni. Miután kinyitottam a szemem, egy csodálatos könyvtárban találtam magam. Régi 18. századi bútorok és hasonló korú könyvek álltak minden polcon. Az ajtó ebből a szögből átlátszó volt, látni lehetett a hömpölygő tömeget a túloldalán. Olyan ismerősnek hatott minden, mintha már jártam volna itt korábban. Egy kastély könyvtárára emlékezetett, ahol néhány éve jártam, de sosem volt időm visszamenni tüzetesebben megnézni. Mindig nagyon bánkódtam miatta. Az izgalmamat mintha átvette volna a környezetem. A tér megnyúlt, velem együtt lüktetett. Egy másik titkos ajtó vonzott, a láncra fűzött termek között. Dohos, poros csigalépcső volt, elindultam felfelé és éppen a bár mellett jöttem ki rajta.
Annyira örültem a felfedezésemnek, azon nyomban el akartam újságolni S.-nek, akit azóta sem találtam meg. Hiába járkáltam fel-alá a téren, de ő nem volt sehol. A pultnál még mindig ugyanaz az unott hétéves forma gyerek állt, nem akartam tőle kódokat kérni és végigjárni azokat a szörnyű termeket. Visszamentem ahhoz a fehérkeretes tejüveges ajtóhoz és lementem a lépcsőn. Ezúttal nem féltem, mert tudtam mi vár a végén. Meglepetésemre mégsem a könyvtárba, hanem egy hatalmas bálterembe kerültem. Nehéz aranydíszítések lepték be a falakat, aranyfüstös stukkók a mennyezeten, arany ablakkeret, aranyozott falikarok. Nagyméretű, franciás üvegablakok előtt súlyos, bordó színű függönyök lógtak. A bálterem felét egy hatalmas ágy terítette be, rajta ezüstszínű selyemlepedővel. A takaró félre volt hajtva, mintha csak engem hívna, hogy feküdjek bele. Engedtem a hívásnak, a lepedő selymesen simogatott mintha csak langyos vízben úsznék. Néha oda nem illő gondolatok csusszantak mellém, mint például, de nehéz lehet ezt beágyazni, vagy ugyan ki adott rám hirtelen pizsamát és később az a pizsama hogyan került le. Nem voltam álmos, de mégis magával ragadott valami bódító érzés. A falakban csobogni kezdett a víz, majd az ajtó kivágódott és egy hatalmas vízhullám terített be. De nem fájt, nem volt hideg, csak puha és simogató, akár egy férfi keze. Ölelt és csókolt minden porcikámat végigsimította. S.-t véltem felismerni benne, de ez nem az a kicsinyes S. volt, aki nem akart felvállalni és csak unalmában járt velem, és még a hülye bútorait is elszállítatta a világvége előtt, hanem egy sokkal kifinomultabb S.. Az, akibe beleszerettem jóval az apokalipszis előtt. S. igazi lelke és szenvedélye magával ragadott a hatalmas ágyban, a bálteremben. Időtlen élmény, alig voltak szavaim rá. Ugyanis hosszú idő után ekkor nem gondolkodtam, nem akartam szavakat formálni többé, sem pedig mindent megmagyarázni. A bezúduló tenger mindent kimosott belőlem, és csendességet hagyott maga után. Mintha az összes gondolatom folyama kicsorgott volna belőlem, elhozták rajta S.-t és végre kettesben lehettem vele, csak is vele.
Az összegyűrt lepedőn a saját ruhámban ébredtem, ott állt egy fiatal nő. Azt mondta már régóta vártak rám és be kell mutatnia valakit nekem. Egy tíz éves kislány lépett be, csodaszép hosszú hajjal és bájos arccal. Hatalmas zöld szemei csak úgy csillogtak a gázlámpák. Egy játék mackót szorongatott, ahhoz hasonlót, mint amit a folyosón lévő szűk, homályos, múzeumban véltem látni. A nő hátrébblépett és biztatóan előretolta a kislányt. Az pedig szégyellősen szólalt meg.
-
Te vagy az anyukám. – mondta és én a döbbenettől meg sem tudtam szólalni. de a kislány folytatta – már jártál itt, jóval korábban, akkor találkoztál apuval. De elmentél és nem jöttél vissza. Apu azt mondta, mindent megtesz, hogy visszahozzon, de, hogy ez egy másik világ, ide nem olyan könnyű a ki-be járkálás. Tudom, hogy nem emlékszel rám.
A kislány lehajtotta a fejét és az arcán végig gördült néhány könnycsepp. Nekem feldagadt a nyelvem, elszűkült a torkom és remegni kezdtem. Hirtelen emlékezni kezdtem. Hiszen én gyakran jártam a Tiltott Kerületbe, ott ismertem meg S.-t. Engem keresett végig. De akkor miért szakítottunk? Olyan zavaros volt minden, nem értettem mi történt, hogy felejthettem el, hogy van egy lányom? Egy gyönyörű kislány, akinek a nevére sem emlékszem. Szorosan magamhoz öleltem, és ez az ölelés végigmelengette a szívemet. Egy dologban reménykedtem már csak. S. megtalál minket, de ha nem sikerül, legalább jusson eszembe a lányom neve. Senki sem halhat meg névtelenül.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.22. @ 18:43 :: Vőneki Adrienn