„Éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük.” (Krúdy Gyula)
Kányádi Sándor: Lőrincze Lajos emlékére
porában is áldott kiért
és ezerszer áldott ki által
akár a szív fölött a vért
szembefeszült a másvilággal
meg akkor váltódott e nép
és küldetését akkor kapta
mikor a röggel az igék
magyarul hulltak a halottra
hazánkká akkor lett örökre
ez a sokszor ege-se-földje
töredékes nyelvünk-honunk
s a jövendőbe glóriával
léptünk a nyitott síron átal
mondván por és hamu vagyunk.
1844. november 13-án V. Ferdinánd – meghajolva a reformerek és a magyar nemzet több mint félévszázados követelése előtt –, szentesítette a II. törvénycikket, ezzel hivatalossá téve a magyar nyelvet hazánkban. A törvény megszületését joggal nevezhetjük a reformkor egyik legnagyobb győzelmének.
Nyelvünk fontosságára, ironikus módon, II. József hívta fel a figyelmet, amikor 1784-ben kiadta hírhedt nyelvrendeletét, amelyben kötelezővé tette a német nyelv használatát minden hivatalos ügyintézés során. A kalapos király (aki meg sem koronáztatta magát a magyar koronával) így rendelkezett: „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész monarchia, mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él…”
A rendek a magyar önállóság erősítését kívánták, és ezért követelték a magyar közigazgatás, és vezénylés nyelvét változtassák magyarra, természetesen azt sem feledték el, hogy ezzel saját hivatali elhelyezkedésüket is biztosítják. Más okokból csatlakoztak a reformértelmiségiek a tiltakozáshoz. Ők felsorakoztak Bessenyei György mondatai mögé, aki a magyar nyelvet a felvilágosodás, kultúra és a tudás terjesztésének eszközének látta; „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”
A két álláspontot figyelembe véve fogalmazta meg 1790-ben Decsy Sámuel a magyar-nyelvi nemzeti programot (Pannóniai Féniks). Ettől az évtől kezdve szinten minden országgyűlésen sikerül engedményeket kicsikarni az udvartól.
Érdemes végigkövetni ezeket az állomásokat:
1790-91: Fakultatív nyelv lett a felsőbb- és középiskolákban.
1792: A magyar rendes tantárgy lett az iskolákban.
1805: A királyhoz és az udvari kancelláriához latin-magyar nyelvű beadványokkal és felterjesztésekkel lehet fordulni. A törvényhatóságok és a helytartótanács levelezés történhet magyarul.
1827: a XI. törvénycikk rendelkezik a magyar nyelvművelő társaság megalapításáról, a később Akadémiáról. Ezen az országgyűlésen ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét, hatvanezer forintot a Tudós Társaságnak. Az egész országban megindult a gyűjtés.
1830: a VIII törvénycikk szabályozza, hogy a városi és vármegyei bíróságok előtt magyar nyelven folytatódjanak a perek, illetve kötelezik a közhivatalnokokat és ügyvédeket a nyelv ismeretére.
1836: a III. törvénycikk a magyar anyakönyvvezetés bevezetéséről szól.
1840: a VI. törvénycikk arról rendelkezik, hogy a királyi helytartótanács körleveleit, a tárnoki székek ítéletleveleit magyar nyelven szerkesszék.
Az 1844-es országgyűlés első botrányát a horvát képviselők latin felszólalása okozta, amire az alsóház egy határozatában tiltotta meg a latin nyelv használatát. Az uralkodó viszont hatálytalanította ezt, és három hétre felfüggesztette a munkát. A király és a parlament ötödszöri üzenetváltása után V. Ferdinánd kénytelen volt aláírni a hivatalos nyelvről szóló törvényjavaslatot. 1844. II. törvénycikk értelmében:
– Minden törvényt magyar nyelven alkotnak
– Az országgyűlés nyelve magyar
– Az ország teljes területén a hivatalok magyar nyelven kötelesek értekezni.
– Minden iskolában magyar nyelven történjen a tanítás
A törvényhozással párhuzamosan folyt a magyar nyelv átalakításának vitája is, a helyesírásról értekezők két táborra szakadtak, a szóelemző-etimologikus „jottisták” álltak szembe a kiejtés szerinti írásmód híveivel, az „ipszilonistákkal.”
Heves küzdelem bontakozott ki a Kazinczy Ferenc által vezetett nyelv és stílusújító neológusok és a közérthetőség védelmében fellépő ortológusok között. Ez utóbbiak vezetője Verseghy Ferenc és Kisfaludy Sándor volt. A vitából a neológusok kerültek ki győztesen, bár Kazinczy a következőket írta: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmint. A neológus így aztán rengeteg új szóval, képzővel, szavak el- és összevonásával, továbbá tükörfordításokkal gazdagították a nyelvet.
Természetesen egyre nagyobb érdeklődés kísérte a magyar nyelv eredetének kérdését is, ennek vitája ma is zajlik, különböző tudományos és áltudományos fórumokon.
National Geographic
https://ng.hu/kultura/2003/11/13/a_magyar_nyelv_hivatalossa_tetele/
Károlyi Amy: Szó-pihe
Szavakból van a párna
amire este fekszünk
fülünkbe súgják halkan
mit tettünk s mit nem tettünk
A fejünk belé süpped
sok zengő szó-pihébe
mondattá összerakni
nem tudjuk a sötétbe
Nemes Nagy Ágnes, a Nyíló gesztenye című versének kézirata:
Kodály Zoltán – míg élt – nem csupán a zene és zenepedagógia újjáteremtésén munkálkodott, kezdeményezője, élesztője volt jó ügyeknek. Ha életművének teljességét birtokolni szeretnénk, nemcsak zeneműveivel, a zenei neveléssel kapcsolatos írásaival kell számolnunk, hanem egyéb témákhoz kötődő munkáival is. Végigolvasva a Visszatekintés még életében elkészült két kötetét (Zeneműkiadó, 1964), amely összegyűjtött írásait és beszédeit, nyilatkozatait tartalmazza, valamint ugyancsak a Visszatekintés hátrahagyott írásokat, beszédeket, nyilatkozatokat magába foglaló harmadik kötetét (Zeneműkiadó, 1989), megállapíthatjuk, hogy alig adódhatott a magyar közéletnek olyan szelete, témája, amelyhez Kodály Zoltánnak ne lett volna szava, amelyhez jobbító szándékától vezetve ne tudott volna észrevételeket, sokszor bírálatokat, máskor javaslatot, kezdeményezést hozzáfőzni.
(http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1314/131411.pdf )
Az első indíttatást minden bizonnyal Galántán és a nagyszombati gimnáziumban továbbá immár megfelelő tudományos háttérrel az Eötvös-kollégiumban, mindenekelőtt Gombocz Zoltán professzortól kapta. A galántai és a Galánta környéki beszédmód hisz néhány év múlva Mátyusföldén és a Zobor-vidéken gyűjti a népdalokat korán felkelthette érdeklődését a nyelvjárások, a nyelvi jelenségek iránt. Majd a nagyszombati érseki gimnáziumban már latin épületfeliratok feldolgozásával pályadíjat nyer, aztán görögül tanul, Shakespeare-rel, Goethével, Schillerrel és másokkal ismerkedik. Horváth Cyrillnek a régi magyar irodalmat tárgyaló munkája korán kutatásra buzdítja, és érdekelni kezdi a népköltészet. Szabolcsi Bence a nagyszombati diákot bemutató szép dolgozatában (Szabolcsi 1957: 1520) arra utal, hogy a Kodály-zenét két vonás teszi sajátossá és ezek gyökerei a nagyszombati évekig nyúlnak vissza : a táj varázsa és a nyelv belső életével való szoros szellemi kapcsolat. Mindez a nyelv, az anyanyelv és a zenei anyanyelv felfedezését jelentette Kodály számára.
1900-ban iratkozik be a Zeneakadémiára és egyszerre az Eötvös-kollégium tagjaként a budapesti Bölcsészkar magyarnémet szakára. Ebben az időben a kiemelkedő képzettségű, több nyelvet ismerő és a modernséghez vonzódó Gombocz Zoltán volt rá a legnagyobb hatással. Ő maga írja A magyar kiejtés romlásáról című előadásában:
neki köszönhetem, hogy jobban megnyílt a fülem a nyelv bizonyos jelenségeire. (l. részletesebben Kodály 1941: 57 kk.). Egyébként Gombocz professzor volt a kollégiumban a magyar szakvezetője, s finnre, franciára, angolra tanította. Ilyenformán Kodály elsősorban Gombocz Zoltán nyomán kezdett foglalkozni nyelvünk zenei elemeivel (l. részletesebben Kodály 1941: 57 és kk.).
Kodály és anyanyelvünk
https://www.parlando.hu/Szathmari-Kodaly.html
TV1 – Álljunk meg egy szóra 1987
Szabó Lőrinc: A sokféle hazáról
Barázdái úgy kanyarogtak
életem körül távoli
gyűrűkben, mint egy óriás agy
fekete tekervényei;
feketén dolgozott köröttem,
hogy legyen arany és gyümölcs:
egyik hazám fekete volt: a
föld volt ő, a fekete föld.
A másik előttem s mögöttem
eltorlaszolta a halált
és ellenséggel és baráttal
az éltető jelenbe zárt,
megfoghatatlan és fehér volt
és átlátszó, mint az üveg:
második hazám az idő volt
és amit adott, a szerep.
És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba épitettem,
sorsa magába épitett.
S így, meghalva s újjászületve
gőgön és alázaton át
találtam meg végül az élő,
igazi, állati hazát:
a test az igazi közösség,
az idő piros földje ő,
piros húsunkban él az ország,
piros vérünkben a jövő. 1935
„Mi magyarok – ne szépítsük a dolgot – komolyan és mélyen még sohase szerettük a nyelvünket. Ha szerettük volna, sokkal jobban érdeklődünk iránta. Elfogadtuk készen, éltünk vele, mint a gyári áruval, mint a pénzzel. Csak hasznunk volt belőle. Érette nem tettünk semmit. Hiányzott belőlünk a fantázia, hogy egy szóba belevetítsük egész énünket, rajta keresztül – mint egy színes, bűvös üvegen – nézzük a világot, a mélyére tekintsünk, meglássuk benne korok rétegszerű lerakódását, nemzedékek keze munkáját, sok száz és ezer ember formáló lelkét. Szavainkat egyedül, elszigetelten, számkivetetten kaptuk kézbe. Nem voltunk kíváncsiak a rokonaikra, a családjaikra, a korukra, mint azokéra, akiket szeretünk. Nekem ennek az új szótárnak az átlapozása izgatóbb művészi élmény volt, mint egy regény. Két-három napig bujkáltam a szavak rengetegében. Azután gyönyörködtem külön-külön egy szó muzsikájában. Addig mondogattam magam előtt, addig zsongattam vele a figyelmem, amíg elvált a fogalomtól, amelyet jelent, szabadon, testtelenül, bátran önálló életre kelt, és ekkor kiszabadulva a szokott kapcsolatból – megnyilatkozott előttem rejtett, metafizikai és zenei értelme. Hipnotikus hatása van a szónak. A gyermeknek mindegyik szimbólum. Ami a felnőttnek eszköz, az neki varázsos játék. A művész, aki jobban ismeri a szó és a fogalom kapcsolatát, mint a gyakorlati ember, nagyon közeledik a gyermek szószemléletéhez. Amikor ír, meglazul ez a merev kapcsolat, és – a fantázia ellenőrzése mellett – minden lehetségessé válik. Itt kezdődik a szavak fölényes élete, a szavak kultúrája, a költészet.
Csakhogy mi sohase tudtunk felemelkedni, odáig, hogy érdektelenül -haszon nélkül – szeressük a nyelvet. Innen van, hogy legnagyobb költőinket máig sem értik. Személyes közlésnek, magánlevélnek tekintik a verseiket. Nem szürcsölik ki a szavaik ízét és mézét, a zenei és metafizikai tartalmát. Ha szomorú verset írsz, másnap megkérdezik: mi bajod, csak nem vagy beteg, csak nem mentél tönkre? Abban a barbár hitben élnek, hogy a tárgy minden. Nincsen önálló magyar szavalóstílusunk sem. Valaha – közvetlen a forradalom után -még szavaltak a színészeink, az ég bocsássa meg nekik, a Burgtheater hatása alatt, bécsies álpátosszal, hamis színfalhasogató lendülettel. Ma ennek a kornak a reakcióját éljük. Azt mondják, hogy nem szabad szavalni. Le kell tompítani a tónust, hagyni kell, hadd végezzék el munkájukat maguk a verssorok, hadd keltsenek bennünk intim és mély hatást, hadd vessenek a lélek tükrén egyre táguló hullámgyűrűket. Mennyire nincs igazuk. Hiszen szavalni annyi, mint kiformálni a betűket, a hangokat, magukat a szavakat. Pátoszt akarunk, szenvedélyt, erőt, nem a szavak statikáját, nem apollói nyugalmat, de dionüszoszi mámort. Hol a színész, aki elzúgja nekem kedvemre valóan, kigyulladt szemmel, a pátosz fojtogató fönségével a dúlt, a páratlan, a zivataros verset, A vén cigány-t vagy a Zalán futása kezdő wagneri szimfóniáját? Nincsen színész. Ha pedig lenne, nem akadna közönség, amely megértse, minthogy nem él a nyelve kultúrájában, amely a művészet, a lélek kultúrája.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nosza tűzzel-vassal népszerűsítsük a filológiát, és azután a kérdés rendbe jön. Csak rámutattam arra, mi jutott eszembe az első magyar szótár böngészgetése közben, s felelni próbáltam arra, mivel jár az, hogy a nyelvünk el van hanyagolva, és a közönségünknek teljesen idegen a filológia. Ezért nem tud megérteni emberi értékeket sem. Hogy ez hiba, arról – természetesen – nem lehet felvilágosítani, ezt ösztönösen, önmagától kell megsejtenie. Nem tartom véletlennek, hogy a francia nép, amely annyira kedveli a frázist és a formát – a szép, igaz frázist és a belső formát -, a legnagyobb művészeket adta a világnak, és az se merő véletlen, hogy a német nép, amely a föld két legnagyobb dolgát teremtette meg, a metafizikát és a zenét, egyúttal a filológia nemzete is.”
Részlet Kosztolányi Dezső: Nyelv és Lélek című írásából
Élet, 1914. március 22.
Örkény István: Bevégezetlen ragozás
Sokszor csak úgy magam elé nézek
Sokszor csak úgy magad elé nézel
Sokszor csak úgy maga elé néz
Sokszor csak úgy magunk elé nézünk – – –
„Mikor látják be íróink, hogy teljes fegyverzetű magyar író csak rendszeres kódexolvasó lehet? Az volt Arany János, az volt Móricz Zsigmond. De még Ady Endre és Kosztolányi is tudta, hogy a régiek buzgó és mindennapos forgatása nélkül magyar író nem áll a lábán.”
Kodály Zoltán, 1974, Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok, III, Budapest: Zeneműkiadó, 428 o.
Németh László: Az én katedrám
Tanulmányok
(részlet)
A múlt tavaszon egy délutánt töltöttem magyart tanító tanárok közt Debrecenben. A titkáruk olyan makacsul hívott, s én olyan hanyag voltam az elhárításban, hogy végül is illett elmennem. A várható társaság is vonzott, hiszen ha vannak kollégáim ebben a hazában, hát a tanárok, azok közt is elsősorban a magyart tanítók lehetnek; húsz-harminc ilyen kollégával az emlékeink (az én régibb s az ő újabb), tapasztalataink cserélgetni: megéri az utazást s a lazítást a magamra szabott tilalmon.
Az előadóteremben azonban nem húsz-harmincan, hanem mintegy háromszázan fogadtak, egy-kétszáz állítólag még kívül is rekedt; s ez többségében csakugyan tanár volt, hajdúsági. Most láttam, hogy az az értelmiségi réteg, amelyhez előadásom szólt („Mit tehet egy magyar tanár?”) milyen óriási hadsereggé válhat; rögtön számítgatni kezdtük: az általános iskola felső osztályaiban s a középiskolában hány ember is taníthat magyar irodalmat; tízezer vagy tán húszezer is?
Az előadás után, ahogy az már szokás, a kérdések következtek. Ezek közt volt kényelmetlen. Igaz-e, hogy én mint vásárhelyi tanár csak a jó diákokkal foglalkoztam? Vagy hogy mért ábrázoltam a regényeimben kizárólag eltorzult lelkű nőket? De a cédulák közt, amelyeket a mellettem álló ülésvezető kibontott s fölolvasott, volt termékenyebb. Nem lehetne-e, tudakolta a névtelen kérdező, a magyar múlt nagyjairól szóló tanulmányaimból egy irodalomtörténetfélét összeállítani s a közönség kezébe adni?
Ez a javaslat szöget ütött a fejembe. Munkáim kiadásában a tervek szerint lett volna egy kötet, amelyet három nagy tanulmányomnak, a Berzsenyinek, Széchenyinek, Kemény Zsigmondnak szántunk; nem lehetne-e ezek közé a reformáció koráról szóló kisesszéimtől a Tanú-beli Nyugat elődei-ig, tekintet nélkül, hogy mikor írtam őket, történeti rendben valamennyi irodalomtörténeti jellegű írásom odacsoportosítani? Az ötletet a sorozat szerkesztői előtt is felvetettem. Kiadói szempontból jónak tartották; s néhány perc sem telt bele, a sajkodi diófa alatt, ahol a munka folyt, a könyvcím is kipattant: „Az én katedrám” vágtam ki, s bár később kételyem támadt a címmel kapcsolatban, azóta is ezen a címen készítgetjük, s beszélünk róla.
A képzettársítást, mely ezt a kicsit kihívó címet feldobta, nem nehéz leleplezni. Az ötlet Debrecenből jött, s Debrecen volt a hely, ahol a világi becsvágy: katedrára ülni, felnőtt ifjúságot tanítani, negyvenesztendős korom körül, először s utoljára egy pályázatbeadás erejéig megkísértett. A debreceni tudományegyetemé az érdem, hogy ettől a professzorságtól, melyet az ifjúság gyűléseken támogatott, nemcsak a magyar irodalomtudományt, de engem is megmentett; néhány év múlva bizonyára csúnyábbat puffantam volna, ha egy irodalomtörténeti tanszéket kell kihúzni alólam. Így Gulyás Pál szomorú, ironikus verse „Professzor Németh Lászlónak” zárta le az esést s az esetet.
Amiért ez a cím később mégis meggondolandónak tűnt fel, nem a visszhangjába zárt, iróniával tompított pökhendiség volt, hanem írójuknak a tanterembeli helye; hisz ezek az írások, hallhatóan, nem a katedráról, hanem a tanulópadból szólnak; az irodalomtörténetet nem tanítom, hanem tanulom bennük, s a kötet épp arra lehet példa, hogy az élő irodalommal elfoglalt kritikus, a maga munkáin dolgozó író mint érzi szükségét, hogy irodalmunkat majd itt, majd ott, látszólag rendszertelenül, százados távolságokban megszíja, amíg mintegy tizenöt év alatt izgató kalandokból, érzéki részletekből összeáll egy irodalomtörténetféle, munkásságának pótolt alapja s támasztéka. Ha volt nekem katedrám, amelyről a magyar irodalmat olyanformán oktattam, ahogy professzorok szokták, hát a vásárhelyi óraadóság volt az; ott álltam szakmai tudásban, a részletek összefüggő felsorakoztatásában s nyilván szempontokban is a legmagasabban, s a sors kemény, de igazságos megtorlása, hogy épp ennek nem maradt egy jegyzetnyi nyoma sem.
Így „Az én katedrám”, ha a katedra szót tartani akarjuk, legföllebb arról a szellemi asztalosmunkáról szólhat, amellyel ez a levegőbe emelt katedra, lécbe léc, évek barkácsoló munkájából összeállt, hogy aztán senki belé ne üljön, s más katedrák: a Babitsé, Szabó Lőrincé, Szabó Dezsőé mellett hirdesse, mint alacsonyabb társuk, hogy a magyar ifjúságot ebben a században nem mindig azok tanították, akik tán taníthatták volna.
Németh László
Az én katedrám
Tanulmányok
Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
(pim.hu/object.d8f182da-fdfa-45ba-914f-2688ce822346.ivy )
Gulyás Pál: Professzor Németh Lászlónak
Nem kell minékünk egyetem,
a mi egyetemünk az esték,
a mi hazánk Ó-Debrecen,
hazánk az Ó-Egyetemesség.
Az országúton fut a pályánk,
akácok alabárdjai
őrködnek perceink halálán,
az új percet megváltani.
Mi minden pillanatban holtan
bukunk le s fölemelkedünk
minden pillanatban a porban
s a holdvilágtól ég kezünk.
Visszük a túlvilági lángot,
s hallgatjuk tört szívünk zaját,
visszük az épülő világot,
visszük Plátót, az Ideát.
Nem kell minékünk egyetem,
bennünk az esti üzenet forr,
minden fűszál nekünk terem,
mi a fűben vagyunk professzor.
Hallgatjuk a fűszálak csendjét,
s mindenki mindent ránk uszít,
szétzúzni a természet rendjét
s az éjt, a paracelzuszit.
Az országúton fut a pályánk,
a nagy természet szalagán
futunk a gondolat magányán,
ami katedránk a magány.
Utunknak nem lesz soha vége,
megyünk, amerre hív a Nap.
Gyalog vándorlunk fel az égbe,
hol a csillagok alszanak.
Ady Endre: Van-e magyar nyelv?
Van Budapest s úgy állítják, hogy van egy Magyarország is hozzá, de ez nem bizonyos s példának okáért én se tudtam meggyőződni róla. Van azután egy nyelv, mely liberálisan magyar nyelvnek neveztetik, de arról nevezetes, hogy ezt a nyelvet ki-kinek meg kell csinálnia. Van azután Budapesten egy másik magyar nyelv is: kérem az Istent, oltsa el mihamarabb életem mécsét, mert ha csak három évig fogok élni barangolva, száműzötten, idegenben, hiába jövök haza. Nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévő, értető szavainkat akkorra kiirtják s lopnom fog kelleni egy hatalmas tolvaj-nyelv miatt.
Egyébként szamárság, sőt akadémuskodás kerülni a dolgot s nem nevezni nevén a gyermeket, ha még olyan szívesen nem látható, kellemetlen fattyú is.
Ott kezdődik, hogy Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul. No, jó, Csokonai véletlenül tudott, de rajta kívül – akár Vörösmartyt, sőt Aranyt bámuljuk -, csinos játék volt minden költői nyelvészkedés.
Az ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, búja, különös és szép nyelv lent lakott. Azután fölszabadították, ha igaz, a jobbágyot és nem történt semmi s az íróság, a nyelv sorsa, azok kezébe és nyelvére került, akik e szerepüket is amolyan nobile officiumnak látták, mint például a táblabíróságot. Leromlott, kivénült, gőgős, zseniáliskodó osztály volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él s ma talán még kevesebbet kérhet és várhat tőle a magyar, az a bizonyos magyar géniusz.
Ott volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de ők nem ismerték a parasztot s azután jön a zsidó, akitől igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvből egy ál-magyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv. Még tán ilyen sincs, mert ezt az ilyen nyelvet is minden ember átdolgozza a maga számára, ha beszél vagy pláne ír. Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája egyenesen ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus állam-reformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv. Sem a némettől, sem a franciától, sem a nemzetiségi szomszédságoktól megrontott és kiváltságos, úri magyarság igaz nyelvet nem csinálhatott.
Megpróbáltuk, kurucék kezdték, Balassáék, Csokonai s jómagam is iparkodtam régi szavakat rálopni Erdélyből és Károlyi Gáspár magyartalan és mégis magyar bibliájából az újonnan jött fogalmakra. Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek pedig, melynek nyolc évtized óta minden hirhedt védője hóhéra volt, nem kellett volna megcsúfolódni.
Most már késő, én tudom, hogy öt szót is milyen bajos, elfogadtatva, komplikált lelkű, új lelkű, kultúrás magyarok lelkévé, sajátjává tenni. Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak.
Trattner és Károlyi egy 1839-es füzete és egy gyönyörű magyar szógyűjtemény juttatta mindezt az eszünkbe, de első tervbéli gondunkat, hogy mintaképpen leírjunk ide száz-kétszáz gyönyörű s külön magyar szót, elhessegettük. Furcsa és szophoklészi érzéseink voltak: az eldobott magyar nyelvet közös akarattal talán föltámaszthatnók, de ha föltámad máma, kikkel beszélhetnénk vele?
Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Figyelő
Kányádi Sándor: Apáczai
háttal áll arcát nem láthatjuk nem volt ideje megfordulni
hogy szoborba képbe örökíthessük villanófény s fotósok
ha lettek volna akik magyarázás közben vagy amint oly-
kor bátorítóan visszapillant az utána menőkre de hiába
mosolya amúgyis nyugalomra intette volna a buzgólko-
dókat megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének
fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt
követjük mint diákjai annakidején gyulafehérvárról
kolozsvárra jövet egyetlen batyunk botunk fegyverünk
az anyanyelv
1975
Bencze Imre, Sinkovits Imre – Édes ékes apanyelvünk
Karinthy Frigyes:Pesti nyelven
Hogy vagy, kedves kortársam Pesten, ezerkilencszáztizenhétben, remélem rosszul. Én köszönöm, százezer koronával még lehetne segíteni rajtam. Ha eleget libáztad már a mamuskákat itt a korzón, jere be egy fagyra a hangliba, dumálni, mint ahogy okos gyerekekhez illik.
Hogy ez itt mi a kezemben? Ez fiam, Madách szerkesztő úrtól „Az ember tragédiája” népszínmű, harminc felvonásban, nem tudom, hogy került hozzám, unalmamban bevettem az egészet, és most azon vagyok, nem lehetne-e mozit csinálni belőle, persze rendes dolgot, link alapon. Nem emlékszel rá, miről szól? Hát kérlek alássan, egy Ádám nevű pitiáner a főgyerek benne, akivel végig mindenféle pech történik. Ez először a Paradicsom lokálban van szerződve – csak röviden mondom el –, jön az angyal, hogy mindent lehet, de a tudás fája meg a bölcsesség fája fiatalra van állítva. Ádám nem bánná, de a mamuska murgázni kezd, hogy ő pont arra pali. Lucifer, aki szintén bukik rá, hogy minél nagyobb zrí legyen a dologból, bedumál nekik, hogy csak egyenek belőle.
Mármost csak hagyják magukat falhoz állítani, a tatát mamuskával együtt kiteszik a lokálból, mire kezdődik az egész világtörténelem.
Mégpedig szóba kerül, hogy az egyiptomi fáraók idején a népnek piramisokat kell építeni, amitől őrült murisak lesznek, de nem mernek hangosan murgálni, mert a zsarnokság minden lázadást fiatalra állít. Ellenben Pitiáner úr főzve van attól, hogy ezeket fel kellene szabadítani, választójogot kellene adni, hogy ne csak a tutista éljen jól. Meg is adja nekik, de pechje van, pár száz év múlva kiderül, hogy a nép nem egy okos gyerek, nem egy link fiú, mire Démoszthenész papa elhatározza, hogy vízbe hagyja az egész politikát, elköltözik vidékre.
Nahát, aztán rájön, hogy ez se volt egy link ötlet, fiam, mivelhogy nem érzi jól magát a mamuskák közt mint római tutista, most megint valami eszmére, valami hitre, valami élettartalomra volna palkó, valamiért, amiért az ember akár az életét is fiatalra állítaná, csak legyen valami, amibe hinni tudjon. Erre a szerkesztő úr bedől Pál apostolnak, elmegy Palesztinába, a lövészárokba, ahol a vitézséggel szemben tanúsított ellenséges magatartásért plecsnit is kap, de itt is pechje van, az emberek nem buknak a dumára, Ádámról el akarják kapcsolni a mamuskát, Évát.
Most megint attól lesz főzve, hogy nem érdemes az emberiségért se élni, se meghalni, hogy minden közügy fiatal, hogy joggal éppen olyan pitiáner az ember, mint jog nélkül, hogy a tömeget mindig, minden korban huszonnyolcra vették, ha murgázott, elküldték túróért, ha bajba volt, vízbe hagyták.
Szóval, én már nem tudom, miket dumál még, elég az hozzá, hogy mindenféle tudományokban kezd utazni, talán ott csinál valami haupttreffert. Közben nyugodtan folyik doktor Háború, mindenki front dienstes, nem lehet a szenvedések elől meglógni, Grey lefújja a békét, ellenben kenyér meg zsír fiatal.
Hát egyszerre csak hallja, hogy valahol éppen a Marseillaise megy, táblás házzal, az emberek kezdenek megint murizni, doktor Lajos király nagy gőzbe van, Danton főszerkesztő úr fiatalra állítja az egész régi rendet, papuska és mamuska őrülten murizik, hogy neki joga van az élethez, a kenyérhez – szóval doktor Egyenlőség. Az okos gyerekből egyszerre csupa szacsmáler lesz, beverik az ablakokat, mindenki élni kezd, az élet, az öröm és boldogság minden nagyszerű lehetősége, az egyéni szabadság örök eszméje kint van a vízből, doktor Szabadgondolatból link fiú lesz egyszerre, és tiszapista a legnagyobb gólemben van.
Tovább még nem olvastam, de mint okos gyerek, már most tutira veszem, hogy doktor Embernek most is pechje lesz, akár megcsinálja a forradalmat, akár nem – a forradalom éppúgy vízbe hagyja, mint doktor Abszolutizmus, akárhogy főzve van tőle, mivel hogy ő egy peches pitiáner, akiből sose lesz tutista, bis hundert Jahr.
Ennek következtében tehát mi ketten, kedves tata, örüljünk neki, hogy mi ketten okos gyerekek és link fiúk vagyunk, és hogyha Madách főszerkesztő úr erről a korról is megírta volna a maga nem tudom hányadik felvonását, doktor Világháborúról és doktor Békéről és doktor Világátalakulásról és doktor Forradalomról – ebben a felvonásban te, kedves tata, kedves kortársam Pesten, ezerkilencszáztizenhétben, bizonyosan nem te képviselnéd Ádámot és nem én képviselném Lucifert és Évát se képviselné az a mamuska ott, a korzón, a harmadik széken, az új hadicipőkben – hanem egészen más valaki, aki nem okos gyerek és nem link fiú és nem link mamuska.
(Pesti Napló 68/165 (1917. július 1.): 11)
Faludy György: Óda a magyar nyelvhez
Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm
sértett gőgömben értőm és kísértőm
te hangolás barangoló kalandom
te zengő és borongó hang a lanton
bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom
és soraimmal sorson túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.”
Nehéz nyelv a magyar – Brachfeld Siegfried
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: Adminguru
