Anyám negyvenkét éves volt, amikor elváltak, én pedig tizenhat, már javában kamasz, így reagáltam a dologra is, Korda György féle számot hallgatott, potyogtak a könnyei, megkérdeztem, „aput siratod?”, dühös voltam, mit sír, most már nyugalom van. Évekkel később, amikor én is éppen negyvenkét évesen elváltam, nem sírtam, semmi szeretet nem volt már bennem a férjem iránt. Eszembe jutottak anyu könnyei, akkor értettem meg valamennyire, mit jelenthetett neki egyedül maradni két gyerekkel jövedelem nélkül, míg együtt éltek nem dolgozott és nem volt semmilyen konkrét képzettsége sem. Jutka barátnőm apja segített elhelyezkedni, a debreceni cipőgyárban lett segédmunkás, nehéz fizikai munka, de hatalmas akarat volt benne, mindig sorolta, hány darab félkész cipőt munkált meg az árral, egy hegyes szerszámfélével, mindig többet, mint mások. Nem tudom mennyi lehetett a fizetése, de nekünk mindenre tellett, ki volt fizetve a rezsi időben, meg volt az új ruhánk, amikor szükség volt rá, tanultunk, én gimnáziumban, öcsém pedig konzervipari szakközépiskolában, Nagykőrösön, ott lakott kollégiumban, anyu gyakran járt meglátogatni, mindig elégedetlenül, szomorúan jött haza, öcsém nem tanult, a magatartásával is gondok voltak, ehhez jöttem én dettó.
Nagyon beosztó volt. A debreceni Tisza Cipőgyár nyelte el naponta, hol hajnalban, hol késő estig. Volt egy kis műanyag termosza, ebben vitte be a kávét, amelyet minden nap gondosan lefőzött a kotyogóban. Egyik alkalommal, délutános volt, egész délelőtt a konyhát takarította festés után, szépen odakészítette megtöltve a kotyogót a tűzhelyre, az hirtelen önálló életre kelve ugra-bugrált, majd felrobbant, a kávé zacc bepermetezte a frissen festett konyhát, mit mondjak, nem lett siker történet a konyhánk tisztasági festése. Az események időnként nagyon furcsán ismétlődnek az évek folyamán, mint például ez is, sok-sok év múlva a németországi lakásomban. Sógornőm felejtette az olajat a tűzön, elment zuhanyozni, a gyerekek hiába szóltak neki, füstöl valami, nem vette komolyan, Dénes Jánossal arra érkeztünk haza, a frissen rendbe rakott lakás falai koromfeketék, a sógornőm próbálja ezt a kulimászt lemosni a falról, nem sokat segített a helyzeten. Dénes János lett a második párom, és Németország majdnem a második hazám.
Anyu nagyon gondos volt otthon is, akkor már alpári mama nálunk lakott, mert tata meghalt gyomorrákban és ő nem maradhatott magára a faluban. Tata nagyon sokat szenvedett halála előtt, hatvanhárom éves volt, amikor elment, éppen, mint az öcsém. Egyszer kérdezte tőlem, „Marika, tata hány éves is volt?”, mondom neki, azt válaszolta, „éppen, mint én”, akkor már nagy beteg volt.
Alpári mamával aludtam egy szobában, késő este is matatott az ágyában, átkiáltottam anyunak, mama nem hagy aludni, ő pedig szólt, „anyukám, hagyja azt a lányt aludni, holnap iskola”, alpári mama morgott valamit és azután elcsendesedett. Nem volt külön szobám, de volt egy külön sarkom, a nagy szobából választottam le, könyvespolcokkal, ott volt az íróasztalom, szék és ennyi, a falat apró színes mozaik csempével díszítettem, ez még akkor is megvolt, amikor anyut a halott hordozók vitték ki a szobából.
Irén miatt váltak el. Apánk eladta a fancsikai kertet, vett egy házat Debrecen széle felé a Rigó utcában, amerre a zsibogó volt. Amikor a zsibogóba mentünk, néha őt is meglátogattuk. Anyu nagy zsibogóba járó volt, vitt mindent, amire nem volt már szükség, például kinőtt ruhákat és egyéb ilyesmit. Gyakran nekem is mennem kellett segíteni, mondanom sem kell utáltam a dolgot, leraktuk újságpapírra a holmit, ott ácsorogtunk mögötte, ő időnként elment szétnézni, és ha talált valami hasznosat, alkudozott majd megvette. Akkor volt jó, ha sikerült eladnunk a kiszállított holmikat.
A rigó utcai háznak szép nagy kertje volt és apu ott termelt különféle növényeket, időnként adott például zöldbabot, borsót vagy gyümölcsöt, nagyon büszke volt a saját termésre. Lett egy közös gyerekük Irénnel, Tibor, semmit nem éreztünk iránta, sem én, sem az öcsém, apunak valójában sohasem bocsájtottuk meg, hogy elhagyott bennünket.
Ekkoriban kezdtem cigarettázni, anyu fecskét szívott, néha munkást, így hát én is, nem volt pénzem, az ő dobozaiból csentem ki egy-egy szálat, persze mindig észrevette, nagyon haragudott és megtiltotta számtalanszor. Egyik alkalommal a barátnője, Eta néni beárult, akkor azt mondta, ha még egyszer előfordul, agyonüt, azzal zártam rövidre a dolgot, megígértem, előtte nem fogok dohányozni, de a háta mögött igen, még szörnyülködött egy darabig, hogy így meg úgy, szedjem magamat össze, mert ez az út sehová nem vezet, de lassan beletörődött én pedig betartottam az ígéretemet. Eta nénit végleg megutáltam, pedig még sokáig a családhoz tartozott, mint barát, én mindenesetre többé nem álltam szóba vele.
Volt idő, amikor albérlőink voltak, a kisszobában két egyetemista fiú, életemben kétszer akartak megerőszakolni, az egyik albérlőnk, majd pedig Eta néni férje, azt hiszem nem szenvedtem maradandó sérülést lelkileg, valójában a férfiakat sem utáltam meg, sőt, mindig szerettem, ha vannak körülöttem. Gyakran voltam szerelmes, voltak egy-két napos halálos szerelmeim is, de az első igazi és talán a lelkem mélyén soha nem múló szerelem gimnazista koromban ért utol, F. Laci személyében. Talán a legokosabb fiú volt az osztályunkban, a mai napon számtalan díjjal, kitüntetéssel, különböző nívós tagsággal rendelkezik a saját területén, intelligens, halk szavú, nyugalmas volt, egész életemben hasonló férfit kerestem, mondhatnám ilyen értelemben délibábot kergettem.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: P. Szabó Mária
