Csülleng

Fiskút,  apai nagyanyám szülőfaluja. Ne keresd  ezen a néven a térképen, mert azóta már Temesfűzkút a neve. Nem volt ez nagy település régebben sem, mint ahogy most sem az. Talán csak tízutcányi. A településen 1895-ben, már zömében románok, néhány család német, és talán ötven magyar lakott. Békében megfértek egymással. Beszélték egymás nyelvét, és ismerték egymás kultúráját. Katolikus, görögkatolikus és néhány görögkeleti ortodox élte itt a mindennapjait. Pajtás Pál, módos magyar gazdának számított a faluban. Moldáviából menekült románoknak gyakran adott  munkát a földjein. Feleségével és két lányával boldogan éltek ebben a kicsiny faluban.

A major lomha épületei az út mellett lapultak. Béresostor durrant néha, de nem az ökrök hátán, hanem csak a levegőben, mert rendes béres nem veri a jószágot. Péter, Pál napján, vasárnap délután az emberek aztán elővették a kaszákat, és letekerték róluk a rongyot, igazgatták a nyeleket, hogy másnap már ne a szerszámmal kelljen bíbelődni. Hétfőn, amikor a nap vörös szeme hajnalban végigtekintett a búzamezőkön és lágy szellő zizegtette az érett kalászokat, a kaszások vezetője megemelte a kalapját.
—Isten nevében! — és a kaszák meglendültek a levegőben.
Az első kaszavágás az olyan, mint a szentlélek segítségül hívása. Pál tudta, hogy utána gyötrelmesen nehéz munka következik. Az utolsó vágás pedig Istennek szóló, dicsőítő ének lesz. A nap végére keresztekben állt a gabona, számolni kellett, hogy hány keresztet adott holdanként. A Nap fáradtan, és kivörösödött arccal zuhant az ágyába esténként, mintha ő is segített volna. Pedig csak forró tekintetével nézte és szárította a gabonát, hogy mielőbb zsákba kerülhessenek a szemek. Pál, az utolsó zsák búzát — helyi szokás szerint — a napszámos lányok nyakába szórta. Körbe körbe forgott az udvar közepén vállán a nehéz zsákkal. Az egyik perdülésnél mintha megbotlott volna. Elterült, és nem mozdult többé. Pál gazda felesége meg a két lánya, a temetést követő rokoni torzsalkodás, osztozkodás után, igencsak szegénysorba kerültek. Olyan szegénysorba, hogy a két lányt az anyjuk cselédnek adta. Így legalább nem halnak éhen — gondolta. A lányok már jól beszélték a magyar mellett a német és a román nyelvet is. Temesvárra, a közeli nagyvárosba kerültek egy jómódú magyar családhoz. Előbb csak a gyerekekre kellett  felügyelniük, akiket németre, és  románra tanították. Majd a házimunkát is ellátták a családnál.  Aztán úgy adódott, hogy a gazdájuk szűkölködött kétkezi munkásokban, így a két lány a Temesvár környéki ültetvényre került a napszámosok közé. Mariskára és Juliskára kemény munka várt. Csülleng ültetvényeken dolgoztatták őket. A munka dandárja a levelek leszedésével kezdődött. Ilyenkor Temesváron, és a környező falvakban, valamint a munkásoktól is begyűjtötték, és hordókban tárolták a vizeletet. A levélszüret után, aztán hatalmas kádakba öntötték. A kádakban lévő vizeletben erjesztették a festő csülleng levelét. Az áztatás után, a kék festékkel nemcsak szövetet festettek, hanem a drága indigó importját is igyekeztek minimálisra csökkenteni. Jó üzletnek számított ez akkoriban. A rothadó növények, és az állott vizeletszag miatt, a csüllengeseket, és a  kelmefestőket általában nem kedvelték, hanem nagy ívben elkerülték, mert a szag beleivódott a ruhákba, és talán még a bőrükbe is.
Gyerekkoromban, amikor a  Felmayer, régi kékfestőgyár mellett  elmentünk, akkor ugyanezt a „szagot” érezhettük, ami néha keveredett a piac kolbászsütőitől származó ínycsiklandó illatokkal. A sült kolbász, a ropogós és meleg házikenyér, meg a mustár savanykás illata még mindig az orromban van. Öregapám, párától gyöngyöző korsó sörrel öblítette le a kolbászt, majd végigsimította a bajuszát.
— A kölyköknek kérek két bambit!
Szóval, akkoriban, sötétkék színű víz folyt a gyár melletti nyitott malomcsatornában. Majd ez a szép kék színű víz keveredett a vágóhíd vértől vörös, bűzös vízével. A vágóhíd utáni nyitott csatornához gyakran kijártunk. Akkor ott még híre sem volt lakótelepnek, csak egy nagy rét terpeszkedett, fácánokkal meg nyulakkal, és a rétség tocsogóin katonás léptekkel járó gólyákkal. Annak idején nem érdekeltek bennünket sem a gólyák, sem a nyulak, csak a büdös vizű árok, amiből a Lakocsai bácsinak, a díszhalasnak szedtük az iszapból a csővájó férgeket (tubifexet) combig  vízben állva. Egy maréknyit tíz forintért adtunk az öregnek.  Aztán a nyár végére a tubifexért kapott pénzből vettünk egy világoskék “Pajtás” kerékpárt.

A történet sokévnyi ugrással folytatódik. A város műszaki osztályán dolgoztam,  és keresgéltem egy tervdokumentációt a szekrényben. A kezembe akadt egy dosszié. Felmayer István székesfehérvári kékfestő gyárának a tervei. Órákig lapozgattam és tanulmányoztam  a terveket, amiket akkoriban kézzel rajzoltak, de olyan precízséggel, hogy az szinte művészi alkotás volt. A tervekről eszembe jutott a nagymama meséje a Temesvár-környéki hatalmas csülleng földről, ahová dolgozni jártak.
Tettem egy ajánlatot a kollégáknak.
—Aki tudja mi az a csülleng, annak fizetek egy sört a Belvárosi Vendéglőben!
Mondanom sem kell, megmaradt a sör ára.

Ma, már nem termesztik a csüllenget, hanem szintetikus, és környezetszennyező anyagokkal kékítik a szövetet meg az indigót is.

Használnak még egyáltalán indigót?

 

521látogató,2mai

Szerző Nehrer György 6 írás
1953 Írok! Néha magam alatt vagyok, néha a fellegekben járok. Néha azt hiszem, hogy megváltoztatható a világ. Aztán rájövök, hogy mégsem, mert egyre gonoszabb, és egyre körmönfontabb emberek jönnek messiásként. Rend, és értékrend? Olyan már régóta nincs. Amíg tudok, addig adok. A többit meg elveszik. Még szilárdan állok a lábamon, mint a házak, amiket építettem. A végén törmelék, rom és töltés lesz mindenből.

6 Komment

      • Janó! Köszönöm a figyelmedet, és a véleményedet. Jól látod! Nyomokat hagy az emberben, ha sok Fekete Istvánt olvas. Nem a sokak által ismert állatos és ifjúsági regényeket,( bár azok is mind remekművek) hanem ezek mellett háttérbe szorult kisregényei és novelláskötetei legalább annyira kiváló írásművek. Fekete mellett még valószínű, hogy van egy kis Herczeg Ferenc, Vass Albert, Jókai, Rejtő Jenő stb. beütés is, amik akarva akaratlanul visszaköszönnek az írásaimban. Annak örülök, ha ezt észreveszi valaki, mert akkor legalább látom, hogy figyelmesen olvas, nem csak lájkol 🙂
        Barátsággal: Gyuri

Hagyj üzenetet