Nehrer Gyorgy : Tíz és fél

Nyomtatás

Vegyes érzések dúlnak bennem, jelenleg fel tudnék robbanni dühömben, de közben a szívem is ellágyul. Miért ez a kettősség?

Betört a hidegfront a Kárpát-medencébe, és apám ilyenkor szinte menetrendszerűen a kórház sürgősségi osztályán köt ki. Éppen próbáltam visszaaludni a lábam lüktetési szünetében, amikor megszólalt a telefonom. Öltöztem és elindultam a kórházba. Fél hét lehetett mikor beértem a sürgősségire. A fotocellás ajtó mögött már feküdtek hárman. Nagyjából egyidős, nyolcvan és kilencven közötti férfiak. A női oldalon még senki. Aztán gyors kérdezősködés apámtól. Halk és rövid válaszok az oxigénmaszk mögül. Szokásos; fulladás, nehézlégzés, mellkasnyomás, tüdőembólia előjelei.  A kanül apám karjába már beépítve. Vízhajtót megkapta. Ágyról nem tud leszállni. Ez a helyzet az nem olyan, hogy kell egy kicsit pisilni, és majd visszatartjuk. Már szinte rosszul van, futkosok kacsáért, hátha hápog valahol egy. A váró még üres, az egészségügyi személyzet kedves. Semmi gond, és a kacsa is előkerült időben. Mellkasröntgenre a beteghordó feltolja apámat ágyastól az emeletre. Úgy látom, mintha a futószalagon lennének a betegek, megy itt minden pillanatok alatt. Röntgennél szinte nulla várakozás, aztán kocsival vissza a sürgősségire. Időközben a vízhajtó nagy gázt adhatott, mert egy egész kacsarajt  engedett  szabadjára apám. A váró: mintha varázsvesszővel vezényelt volna valaki, kilenc órára megtelt. Egy szabad szék sem maradt. A függönnyel elválasztott női részlegen már négyen feküdtek. Csupa idős asszony. Szóval a sürgősségire ki lehetne írni, hogy megtelt. Apámék mellé hoztak egy nyakcsigolyasérült fiatalembert. Gondolom balesetes volt. Meg egy munkahelyen stroke-ot kapott középkorú férfit, akinek a bal lába lebénult. Kétségbe volt esve, hogyan fog így dolgozni. Váltottam vele pár szót, nyugtatgattam, hogy rendbe hozzák, ne féljen. Ültem a váróban és beszélgettem a mellettem lévő hölggyel. Mi mást lehetne ilyenkor csinálni? Neki az édesanyját hozta be a mentő. Ha valaki nem akar a szomszédjával beszélgetni, az olvasgathatja a széksorral szemben lévő falra kifüggesztett, nagyjából egy négyzetméteres tájékoztató táblát. De csak óvatosan, mert attól, valószínű, hogy sokkot fog kapni. Kár, hogy nem fotóztam le, akkor teljesen autentikus lennék. Viszont van néhány sarkalatos pont, amit ha egyszer elolvas valaki, akkor tuti, hogy beleég a retinájába. Vizsgálati leletekre a várakozási idő: 3-5 óra! Leletek utáni konzultáció megszervezése: 1-3 óra. Az utolsó mondatban pedig: Ha ön vagy betegtársa állapota rosszabbra fordulna, akkor szóljon az egészségügyi személyzetnek. Nem teszem idézőjelbe, mert lehet, hogy nem pontos az idézet. Szerintem ez a mondat azért került ide a végére, mert aki a felette lévőket elolvassa, ha eddig nem volt eléggé beteg, akkor ettől biztos rosszul lesz. Átfutott az agyamon, hogy tételezzük fel a legrosszabb variációt. Gyors számolás: az pont 8 óra. Elhessegettem ezt a negatív gondolatot. Ilyen biztos nincs! Nem lehet! Ez képtelenség, csak azért írták ki, hogy ne türelmetlenkedjenek a betegek. A köszvényes lábam ettől, vagy mástól, teljes mértékben beledagadt a cipőmbe. Kikötöztem és félig kibújtam belőle, ha kacsát kellene keresnem apámnak, akkor tudjak menni gyorsan, mielőtt gond lesz. Dél felé járt az idő. Automatából vettem egy hideg teát meg egy hideg szendvicset. Miután tüzetesebben megvizsgáltam a zsemlyét, megállapítottam, hogy az olyan ráncos, mint az elefánt segge, és ráadásul egy jó termésű uborkaföld összes uborkája bele van szeletelve. Valószínű, hogy a gépsonkához alvállalkozóként Darth Vader vállalt bedolgozást a lézerkardjával. A szendvicsemre rá lehetett volna írni, hogy: „sonkát csak nyomokban tartalmaz”. Mindegy, úgysem ehetek húst a köszvény miatt. Szerintem ez direkt nekem készült. Megjegyzem, hogy uborkás szendvicsre hideg teát inni elég nagy őrültség. Jó ötletnek tűnt mindaddig, amíg a belső részeim el nem kezdtek csomót kötni egymásra. A szendvics után a görcsöket is leküzdöttem és ismét benéztem apámhoz. A magas, vékony, középkorú, szőke és csinos, valamint kedves nővérke, aki eddig is készségesen terelgette apám kacsáit a mellékhelyiségbe, megkérdezte apámat, hogy ebédelne-e?
– Jó ötlet – mondtam neki. – Lassan egy óra. De gond van, mert a papa a fogait otthon felejtette, amikor a mentő hajnalban behozta.
– Nem probléma, mert krumplipüré van darált sült hússal, csak nyelni kell.
Apámnak ízlett, de egy kevés krumplipürét meghagyott.
– Nem tetszik megenni a maradékot? – kérdezte tőlem a nővérke.
– Köszönöm, de nem hinném, hogy az uborkás szendvicsre meg a hideg teára kellene még egy tejes krumplipüré.
– Tessék csak letenni a tányért a mosdókagyló mellé, majd elrendezem.
Délután két óra felé járt, és gyors fejszámolást végeztem, hogy mióta vendégeskedünk itt. Éppen a hetedik óra felé közeledtünk. Kezdtem ideges lenni. De aztán a kórházfejlesztésre fordított milliárdokkal, valamint a „tízparancsolatos” miniszterrel, meg az egészségügyért amúgy is felelős egyénekkel és azok felmenőivel kapcsolatos tiszteletlen gondolataimat feledtette velem Illés bácsi.

Aki elunva a nejlonos ágyon való egésznapi fetrengést, úgy döntött, hogy ő bizony leszáll onnan a bekötött katéterével, és a fixre rögzített infúziójával együtt. Elkapta a karomat és fiatalos lendülettel felült.
– Hol voltál eddig fiam?
– Itt vagyok papa! – nem szabad leszállni az ágyról!
Megfogtam csontos vállait és óvatosan visszanyomtam az ágyra. A nővér valahol, egy másik betegnél tette a dolgát. Gyorsan végigszaladtam a függönyökkel elválasztott vizsgálón.”AMBULANCE” feliratos pólóban lévő, kigyúrt fiatalembernek szóltam, hogy Illés bácsinak mehetnékje van, és jó lenne valamit csinálni vele, mielőtt összetöri magát az öreg a kövön.
– Köszönöm, hogy szólt – és folytatta tovább egy betegnek a kezelését.
Azt láttam, hogy nem fogja abbahagyni a kezelést, ezért visszasiettem Illés bácsihoz, aki nem adta fel azon szándékát, hogy márpedig ő innen elmegy, ha a fene fenét eszik is. Nézem a karján a szalagot, 1929. Annyi idős, mint apám. Ismét belekapaszkodott a karomba és mosolygott rám. Szemeiben huncut zsiványság. Mutatja, hogy a lábait hogyan segítsem át az ágy korlátján. Bízik bennem, hogy én segítek neki innen megszökni. Megértem az öreget és baromira sajnálom, hogy ilyen helyzetben van. Segítenék, de nem tehetem. Apámmal sem tudok mit kezdeni, és jó lenne, ha már ő is megszabadulhatna innen, hiszen itt tízpercenként betolnak, vagy kitolnak valakit, és olyankor folyamatosan átrendezik az ágyakat. Próbált már valaki fekve pisilni úgy, hogy közben rángatják alatta az ágyat
– Illés bácsi, nem szabad!
Minden fondorlatát latba veti az öreg, hogy szabaduljon. Nem adja fel. Próbálok beszélgetni vele.
– Honnan jött, Illés bácsi?
– Sopronból – huncut szeme csillog és szorítja az ujjaimat. Látom és érzem a szándékot, hogy menni akar.
– Az szép hely – igyekszem a figyelmét elterelni.
– Jó meleg a víz a tóban – mondja.
– Milyen tóban? – kérdem az öreget.
– Ott, ahol a fenyőfa van. Hol voltál eddig Józsi fiam, és hol van a Marika?
– Itt vagyok papa, a Marika is mindjárt jön – füllentek az öregnek.
Közben érzem, hogy legörbül a szám és nagyon nehéz visszafognom az érzéseimet. Édesapám ott fekszik a másik ágyon. Ő legalább tudatánál van. Küzdök Illés bácsival, próbálom visszatenni az indulófélben lévő lábait az ágyra és finoman lenyomni a vállait, hogy maradjon nyugton. A karjában lévő kanült próbálja kiszerelni.
– Mit dolgozott Illés bácsi? – szeretném a figyelmét elterelni.
– Ott vannak a hálók meg a labdák. Mennek körbe. Kicsi tű meg a nagy tű. Nagyon gyorsan mennek, aztán a nagy tű elkapja a kicsi tűt. Huncut szemei csillognak az öregnek. Szorítja a kezemet. Megérkezett az ambulanciás fiatalember. Kinyitja a szekrényt, belenéz. Küzdök tovább az öreggel, nehogy leessen az ágyról. Közben pedig a szívem szakad meg.
– Így megy ez egész nap – mondja a kigyúrt ambulanciás, amúgy szimpatikus fiatalember. Ha lekötözzük a beteget, akkor mindenféle mocsoknak elmondanak bennünket. Látja, hogy mi van itt. Nem jut minden beteg mellé külön ápoló. Tízpercenként hozzák a mentők a következőt.
Injekciós tűbe felszív valamit, aztán belenyomja az infúzióba.
– Mindjárt jó lesz Illés bácsi! Nemsokára jönnek magáért, és mehet haza.
De nincs haza, mert Illés bácsit valamelyik intézetből hozták. Délelőtt bent volt nála munkásruhában a fia, két percre, aztán ment is. Valószínű, hogy munkahelyről jött el. Aztán megérkezett a magas szőke nővér. Hozott apámnak egy kacsát. Ketten küzdöttünk tovább Illés bácsival. A nyugtató nem hatott az öregre, hanem mintha még jobban felspannolta volna. Nővér elszaladt az ambulanciásért. A fiatalember jött is, viszonylag gyorsan, de itt a gyorsaság az teljesen más kategória. Hiszen, ha valakit kezelnek, akkor azt nem lehet csak úgy otthagyni. Újból benézett a szekrénybe, aztán még egy, nagyobb adag nyugtatót vett elő. A felét már belenyomta az infúzióba.
– Más már ilyenkor alszik – mondja a fiatalember.
Illés bácsinak meg sem kottyan, még a teljes adag sem. Sőt, egyre izgágább lett az öreg. Szerintem hozzászokott már a szervezete, mert nem ez lehetett az első adag, amit kapott az elmúlt években. Próbálom viccel elütni, amúgy egyáltalán nem vicces helyzetet.
– Illés bácsi, mit szív? Jó anyag lehet, hogy ekkora energia van benne.
– Adhatna nekünk is belőle – teszi hozzá az ápolónő. Az arcvonásai mintha teljesen átalakultak volna reggel óta. Fáradtnak meggyötörtnek látszik. Ránéz az órájára. Még három óra műszak végéig.
Megértő vagyok, de már kezdem a türelmemet elveszíteni, hiszen szeretném már apámat biztonságban tudni. Kopogok az orvosi rendelő ajtaján, és udvariasan mondom.
– Reggel félhét óta itt vagyok apámmal és most tizenhat óra harminc perc van. Mire számíthatunk? A doktornő széttárja a karjait.
– Nincs hely!
– Akkor most mi lesz? – kérdezem.
– Már intézkednek, mert nem csak az édesapjának nincs hely, hanem másoknak sincs.
– Csókolom, én nem protekciót kértem.
Rám néz a doktornő, de nem válaszol. Az ő szemei is fáradtak már. A közlendőm valójában nem is neki szólt. Minden tiszteletem az övéké, az egészségügyi személyzeté, szóval mindenkié, aki ezt a munkát, nem munkaként, hanem hivatásként végzi. Tovább téblábolok a váróban és néha benézek apámhoz.

Mit üzenek azoknak, akik erről a helyzetről tehetnek? Azt most nem mondanám el. Ránéztem a tájékoztató táblára és az órámra. Éppen tíz és fél órája vagyunk itt.