Fiskút, apai nagyanyám szülőfaluja. Ne keresd ezen a néven a térképen, mert azóta már Temesfűzkút a neve. Nem volt ez nagy település régebben sem, mint ahogy most sem az. Talán csak tízutcányi. A településen 1895-ben, már zömében románok, néhány család német, és talán ötven magyar lakott. Békében megfértek egymással. Beszélték egymás nyelvét, és ismerték egymás kultúráját. Katolikus, görögkatolikus és néhány görögkeleti ortodox élte itt a mindennapjait. Pajtás Pál, módos magyar gazdának számított a faluban. Moldáviából menekült románoknak gyakran adott munkát a földjein. Feleségével és két lányával boldogan éltek ebben a kicsiny faluban.
A major lomha épületei az út mellett lapultak. Béresostor durrant néha, de nem az ökrök hátán, hanem csak a levegőben, mert rendes béres nem veri a jószágot. Péter, Pál napján, vasárnap délután az emberek aztán elővették a kaszákat, és letekerték róluk a rongyot, igazgatták a nyeleket, hogy másnap már ne a szerszámmal kelljen bíbelődni. Hétfőn, amikor a nap vörös szeme hajnalban végigtekintett a búzamezőkön és lágy szellő zizegtette az érett kalászokat, a kaszások vezetője megemelte a kalapját.
—Isten nevében! — és a kaszák meglendültek a levegőben.
Az első kaszavágás az olyan, mint a szentlélek segítségül hívása. Pál tudta, hogy utána gyötrelmesen nehéz munka következik. Az utolsó vágás pedig Istennek szóló, dicsőítő ének lesz. A nap végére keresztekben állt a gabona, számolni kellett, hogy hány keresztet adott holdanként. A Nap fáradtan, és kivörösödött arccal zuhant az ágyába esténként, mintha ő is segített volna. Pedig csak forró tekintetével nézte és szárította a gabonát, hogy mielőbb zsákba kerülhessenek a szemek. Pál, az utolsó zsák búzát — helyi szokás szerint — a napszámos lányok nyakába szórta. Körbe körbe forgott az udvar közepén vállán a nehéz zsákkal. Az egyik perdülésnél mintha megbotlott volna. Elterült, és nem mozdult többé. Pál gazda felesége meg a két lánya, a temetést követő rokoni torzsalkodás, osztozkodás után, igencsak szegénysorba kerültek. Olyan szegénysorba, hogy a két lányt az anyjuk cselédnek adta. Így legalább nem halnak éhen — gondolta. A lányok már jól beszélték a magyar mellett a német és a román nyelvet is. Temesvárra, a közeli nagyvárosba kerültek egy jómódú magyar családhoz. Előbb csak a gyerekekre kellett felügyelniük, akiket németre, és románra tanították. Majd a házimunkát is ellátták a családnál. Aztán úgy adódott, hogy a gazdájuk szűkölködött kétkezi munkásokban, így a két lány a Temesvár környéki ültetvényre került a napszámosok közé. Mariskára és Juliskára kemény munka várt. Csülleng ültetvényeken dolgoztatták őket. A munka dandárja a levelek leszedésével kezdődött. Ilyenkor Temesváron, és a környező falvakban, valamint a munkásoktól is begyűjtötték, és hordókban tárolták a vizeletet. A levélszüret után, aztán hatalmas kádakba öntötték. A kádakban lévő vizeletben erjesztették a festő csülleng levelét. Az áztatás után, a kék festékkel nemcsak szövetet festettek, hanem a drága indigó importját is igyekeztek minimálisra csökkenteni. Jó üzletnek számított ez akkoriban. A rothadó növények, és az állott vizeletszag miatt, a csüllengeseket, és a kelmefestőket általában nem kedvelték, hanem nagy ívben elkerülték, mert a szag beleivódott a ruhákba, és talán még a bőrükbe is.
Gyerekkoromban, amikor a Felmayer, régi kékfestőgyár mellett elmentünk, akkor ugyanezt a „szagot” érezhettük, ami néha keveredett a piac kolbászsütőitől származó ínycsiklandó illatokkal. A sült kolbász, a ropogós és meleg házikenyér, meg a mustár savanykás illata még mindig az orromban van. Öregapám, párától gyöngyöző korsó sörrel öblítette le a kolbászt, majd végigsimította a bajuszát.
— A kölyköknek kérek két bambit!
Szóval, akkoriban, sötétkék színű víz folyt a gyár melletti nyitott malomcsatornában. Majd ez a szép kék színű víz keveredett a vágóhíd vértől vörös, bűzös vízével. A vágóhíd utáni nyitott csatornához gyakran kijártunk. Akkor ott még híre sem volt lakótelepnek, csak egy nagy rét terpeszkedett, fácánokkal meg nyulakkal, és a rétség tocsogóin katonás léptekkel járó gólyákkal. Annak idején nem érdekeltek bennünket sem a gólyák, sem a nyulak, csak a büdös vizű árok, amiből a Lakocsai bácsinak, a díszhalasnak szedtük az iszapból a csővájó férgeket (tubifexet) combig vízben állva. Egy maréknyit tíz forintért adtunk az öregnek. Aztán a nyár végére a tubifexért kapott pénzből vettünk egy világoskék „Pajtás” kerékpárt.
A történet sokévnyi ugrással folytatódik. A város műszaki osztályán dolgoztam, és keresgéltem egy tervdokumentációt a szekrényben. A kezembe akadt egy dosszié. Felmayer István székesfehérvári kékfestő gyárának a tervei. Órákig lapozgattam és tanulmányoztam a terveket, amiket akkoriban kézzel rajzoltak, de olyan precízséggel, hogy az szinte művészi alkotás volt. A tervekről eszembe jutott a nagymama meséje a Temesvár-környéki hatalmas csülleng földről, ahová dolgozni jártak.
Tettem egy ajánlatot a kollégáknak.
—Aki tudja mi az a csülleng, annak fizetek egy sört a Belvárosi Vendéglőben!
Mondanom sem kell, megmaradt a sör ára.
Ma, már nem termesztik a csüllenget, hanem szintetikus, és környezetszennyező anyagokkal kékítik a szövetet meg az indigót is.
Használnak még egyáltalán indigót?
Legutóbbi módosítás: 2023.06.05. @ 08:52 :: Adminguru
