Horváth János : A szemek (2)

Nyomtatás

(2)

Ádám kitakarította a műtermet. Összeszedte a beszáradt festékeket, és felmosta a padlót. Nem szerette, ha minden a helyén van, de tudta, mit, hol keressen. A kívülálló rendetlenséget látott, ő pedig a káoszt, amelynek megvan a maga rendje. Éva nem írta meg, melyik vonattal jön. Azóta, hogy elváltak egymástól, kétszer is beszéltek telefonon. Legutóbb tegnap, amikor a lány az érkezését jelezte. Ádám majd kiugrott a bőréből, amikor meghallotta Éva hangját.
– Haló, Ádám, te vagy az? Ne haragudj, rosszul hallak, megállok valahol az út mentén.
Pár perc elteltével újra hívta a fiút. A háttérzaj megszűnt, és a lány hangja is tisztábban hallatszott.
– Jó, hogy hallom a hangod – mondta Ádám. – Istenem, ennyi idő után, újra itthon.
– Még nem tudom. A vonat holnap hajnalban indul. Ha felére Párizsba, hívlak újra. Nem lesz neked korán, hajnalban?
– Nem, dehogy, várom a hívást. Már nem bírok magammal. Ahogy megkaptam a leveledet, azonnal intézkedtem. Bevásároltam, kitakarítottam a műtermet.
– Dolgoztál valamit, legalább?
– Nem. Nem tudtam ecsetet venni a kezembe, amióta elmentél. Képtelen vagyok festeni.
– Miből élsz? Vannak eladásaid?
– Nem adtam el képet. Az örökségem nagy része még megvan. Ebből megélünk egy darabig.
– Ne rohanjunk annyira előre, Ádám. Mindent, szépen, sorjában. Megbeszélünk.
– Igen, persze. De itt fogsz lakni nálam?
– Egyelőre úgy néz ki. És megköszönöm, ha befogadsz.
– Tréfálsz velem? Ez volt minden vágyam.
– Hagyjuk most az érzelmeket, jó? Hajnalban hívlak. Nagyjából, holnap éjfél körül megy be a vonat a Nyugatiba. Ki tudsz jönni elém?
– Igen, természetesen. Ott leszek, várni foglak.
– Nincs sok csomagom. De ha lehet, hívjál taxit!
– Úgy lesz minden, ahogy akarod, kedvesem. Szeretlek.
– Én is szeretlek – mondta Éva, és Ádám úgy érezte, a lány meghatódott.

Egész éjjel Évára gondolt. Gyerekük lesz. Ezt a műtermet eladják, és lesz annyi pénzük, hogy vegyenek egy házat, valahol Budán, de vidékre is lemenne Évával. Azt nem is mondta a lánynak, hogy miután elment, több ajánlattal is megkeresték. Amikor az egyik galéria tulajdonosának megmutatta a szemeket, azonnal izgalomba jött.
– Elvisszük aukcióra – lelkesedett a galéria tulajdonos. – Te, Ádám! Ez szenzációs! Milliókat is megérhet.
– Ne álmodozz barátom! Nem ér az még tízezret sem. De különben sem adnám oda, semmi pénzért. Tudod, kinek a szemeit rajzoltam meg?
– Tudom, te gazember – nevetett Nagy úr, Ádám régi cimborája. Együtt végeztek a Képzőművészeti Főiskolán. Kálmán először becsüs lett, ebben látta az üzletet. Aztán a tőzsdén kisebb vagyont szerzett, és alapított egy galériát. Rendszeresen vásárolt Ádámtól, de az utóbbi hónapokban nem kapott semmit tőle. Úgy látszott, a fiúnak szerelmi bánata van, és ez egyáltalán nem inspirálta alkotásra.
– Nem tehetek róla, de nem megy a munka.
– Nincs semmi baj. Éva megjön, és te ismét a régi leszel – mondta Kálmán, és megveregette Ádám vállát.
– Van itthon valami italod? – kérdezte, mintha nem is lenne fontos.
– Megnézem a hűtőt. Mostanában nem ittam, tudod. Amióta Éva írt, hogy gyerekünk lesz, naphosszat csak ülök, é bámulok magam elé. Olyan hihetetlen. Fel kell készülnöm a változásokra.
Ádám kiment, hogy hozzon valami italt Kálmánnak. A jó magyar barackpálinkát szerette a férfi, egyáltalán nem volt sznob. A whiskyt is megitta, de nem rajongott érte, mint ahogy más italokért sem igazán. Észrevette a mappát Ádám asztalán. Egy papírlap sarka kilógott belőle. Óvatosan kihúzta a lapot, és előtűnt Ádám nagy műve, a szemek. Gyors mozdulattal feltekerte a képet, és a zsebébe tette.
– Hagyjad, nem fontos. Majd otthon iszom valamit – mondta Ádámnak. – Ne keresd. Holnap találkozunk. Délelőtt. Tudom, éjszaka kimész a pályaudvarra Éva elé. Na, minden jót – szólt megemelve a hangját, és kiment a műteremből.
– Nincs barack, de ezt találtam – mondta Kálmánnak, amikor visszajött a konyhából. A férfi már nem volt a műteremben. Hallotta, hogy motyog valamit, de nem volt fontos. Évára gondolt. Leült egy székre, kezében a fellelt Calvadossal.

Az egész napot várakozásban töltötte. Érezte, ahogy átjárja a boldogság minden porcikáját. Tízkor hívta Kálmán, hogy találkozzanak a Gongban. Megisznak egy kávét, és megtervezik a következő lépést.
– Tudod jól, hogy a szemek nem eladó. Ez az egyetlen képem, ami megmaradt a rombolásom után.
– Ez nem igaz. Két csendéletedet is el tudtam adni. Az a pár százezer csak a kezdet. Ezzel a rajzoddal milliókat kereshetnél.
– Tudom, hogy értesz hozzá, de akkor sem hiszem, hogy az a rajz ennyit érne.
– Nem kell hinned nekem. De ha rám bízod, kitűnő indulás lesz a gyereknek is. Az anyagi biztonság fontos.
– Nézd, én még azt sem tudom, Éva mit akar?
– Nem is beszéltetek róla?
– Említettem neki, de azt mondta, hogy mindent megbeszélünk. Egyelőre nálam fog lakni. Az anyjának nem is merte elmondani, hogy otthagyta Gábort.
– Megszökött tőle?
– Dehogy. Megbeszélték, hogy nem illenek össze, tévedés volt. Van ilyen, nem?
– Kérdezhetek valamit, Ádám?
– Persze.
– Miért vagy biztos benne, hogy tiéd a gyerek?
Ádámot váratlanul érte a kérdés. Nem is nagyon kapott levegőt, nem jött ki hang a torkán. Csak néhány perc múlva szólalt meg.
– Nem vagyok benne biztos, de hinni akarom, hogy Éva tudja, és ő engem nem csapna be soha.
– Amikor elment, akkor sem számítottál rá, hogy Gáborral fog lelépni, nem?
– De igen, de az más volt.
– Miben más? Összeveszett vele, és átgondolta dolgot. Rájött, hogy nincs veszve semmi, te tárt karokkal várod.
– Lehet. Ez is egy lehetséges változat. De az is, hogy tőlem vár gyereket, és viszonylag hamar megértette, mi vár rá Gábor mellett. Én hiszek neki. Tudod, hogy szeretem.
– Igen, tudom. Ne haragudj, nem akartalak megbántani. De a barátom vagy, és gondoltam helyesen teszem, ha elmondom neked, milyen, más lehetőségek is vannak.
– Nem haragszom, miért is haragudnék –mondta Ádám, de azért nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Kálmánnak igaza is lehet.

Budapest, 2019. augusztus