Dícséretes változás 1/2

Rutinos mozdulattal emeltem az ellenőr felé a tízes gyűjtőjegyet. Köszöntem is mosolyogva, miszerint: “jó napot kívánok”, és a szemébe néztem. Ő is ezt tette. A jegyre rá sem nézett. Jobban belegondolva, azt hiszem: ránézés esetén sem vehette volna észre, hogy nem érvényes. Ahhoz közelről meg kell skubizni. Két hete ugyanazt a jegyet mutogatom minden BKV beléptető ellenőrnek. Láthatóan másik öt használatlan van mögötte. Ügyesen tartom, úgy, hogy lássa: ez a közepe. No meg aztán, olyan ártatlan fejem van. A jól fésült fizura, frissen borotvált arc és a szolid konfekcióöltöny okán abszolút egyértelmű, hogy én vagyok a legtisztességesebb és szabálykövetőbb ember a világon.

Az igazat megvallva, spórolok. Nagyon spórolok, mert ki tudja, mit hoz a holnap. A pénztárcámban árválkodó kilenc darab DM-törzsvásárlói matrica a legnagyobb értékem. Nekem! Nekem, akinek olyan végzettsége, tapasztalata és életbölcsessége van, hogy az mesébe illő. Az önéletrajzom, amivel hosszú-hosszú hetek, vagyis inkább hónapok óta házalok, némi túlzással hosszabb, mint a Háború és Béke. Csak a tanfolyamok és egyéb szakképzettségek rovat négy oldal. Ehhez képest nem kellek sehova. Ötvenöt helyre adtam be az önéletrajzot, csak megjegyzem: a munkakereső honlapon elhelyezettre egy találat se jött három hónap alatt. Még erre az interjúra bemegyek, és aztán helló. Irány a Duna. Nem, nem én leszek a dunai hajós! Egyszerűen beleugrok, és a DM matricák meg eláznak. Bluttyogok majd felfelé a víz alól. – Blutty-blutty-blutty – mondom majd, és akkor pánikba esem, hogy mégse kívánnék meghótt ember lenni, ami a felpuffadt, vízi hullaság első lépése; miután egy óriási borzasztó, valamint rettenetes pechszéria kellős közepén vagyok, biztos jön majd a vízimentő, és simán kiment. A simára borotvált arcom meg kipattogzik a büdös víztől, és nem csak csóri leszek, hanem randa is. Aztán rám terhelik a mentés számláját, és megbírságolnak valami ürüggyel. Engedély nélküli, öngyilkolási kísérlet, például ötvenezer – saccolom. Az sok. Inkább mégse. Inkább vegetálok. Próbálom lerázni magamról a rám telepedő, indaként fojtogató bizonytalanságot, de kapaszkodik. Vékony, szívós szúrós kacsokkal kapaszkodik belém, és csak úgy repkednek miatta a negatív gondolatok. – Válság van – lihegi szörcsögve, levegőért fuldokolva az egyik fekete gondolat. – Igenis, Vader nagyúr – suttogom neki félőn (nem régóta beszélek magamban, csak valamiért úgy érzem, a sötét erők parancsnokának illik válaszolni, különben levágja a kezemet lézerkarddal, vagy kiszorítja belőlem a levegőt). A nagyúr nem tágít. – Jönnek a fiatalok! Elveszik a helyeket és feleannyit kérnek, mint te – kárörvendi a fülembe forrón. Beleizzadok, és le kell, hogy üljek. Öt megálló metróval.

A helyzet az, hogy Kafka már nem abszurd. A számlám abszurd. Nem létező szám van rajta! Ez a szám a mínusz nulla! Mert a bank éhesen vár a pénzére, amire vagy hatféle jogcímen tart rendszeresen igényt. Minden nap jönnek az SMS-ek, hogy a megbízás nem teljesült. Nem teljesült. Nem teljesült. Ezzel álmodok. A bank színeibe öltözött, szuper csinos bombázó ül az ölemben és megcirógatja az arcomat. Összeborzolja a hajamat játékosan, és belecsókol a nyakamba. Kezei illetlenül simogatják a combomat, aztán egyszer csak felpattan. Az arca átalakul, hatalmas fogai nőnek, melyekről vér csepeg. Szemei vörösen izzani kezdenek, aztán pattognak ruhájáról a gombok. A ruha alatti lény nem ember már, hanem vérfarkas. – Nem teljesült! – vonyítja és a mellkasomba mar.
– Nyugati pályaudvar – hallom. Felpattanok. – Ide jöttem – villan be, és törtetek ki az ajtón. Szörnyű… Még ma felbontom a tizenkét éve fizetett életbiztosításomat, és jóllakatom a fenevadat – döntöm el, és igyekszem felfelé a lépcsőn. Három nő mögé bújok az ellenőrök elől, és a jegyemet mutatva slisszolok ki az ellenőrzést megúszva. Verítékben fürdök.

Nem sikerült. Ez az interjú sem sikerült. Tuti. Már megint megígérték, hogy visszahívnak, és azt is hallottam, hogy a fő főnök szerint szimpatikus és felettébb tisztességes vagyok, valamint lélegzetelállító az önéletrajzom. Amíg vártam az interjúra – ami késett –, beállítottam a titkárnő gépét és tettem négy, azonnal elfogadott javaslatot a cég logisztikai stratégiájára, valamint ismertettem öt módszert a profi, tisztességes és értékalapú, az ügyfelet megtartani képes követeléskezelési eljárásra. Emellett agykontrollosan válaszoltam a kérdésre, mely szerint miként vagyok (egyre jobban). Megmutattam a hófehér fogaimat mosoly közben, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. De mégse sikerült, egyszerűen érzem és tudom. Talán a fizetési igény? Más nem lehet. De hát az elmúlt hónapban hatszor írtam át, és most épp annyi, amennyit a bank levesz a hitelekre, rezsire és gyerektartásra. Tisztán látszik, hogy csalánfőzeléken élnék. Ez kész! – állapítottam meg magamban, és a háttérben elégedetten röhögött a fekete nagyúr. – Ki foglak űzni magamból! – ordítottam neki, erre vagy két tucat járókelő állt meg, és nézett rám földbe gyökerezett lábakkal. No, mit vagytok úgy oda? – kérdeztem.
– Lót hülye rokonsága! – kiáltottam feléjük, de néztek bambán. Hová lett a bibliai műveltség? – suhant bennem a gondolat (a fekete nagyúr egyetértőn, kuncogva bólogatott). Leléptem.

A biztosító nem akarta felbontani a megállapodást.
– Már csak három éve van hátra a lejáratig, uram – mondta az ügyintéző. Őszintén, kedvesen mosolyogva mondta nekem, én pedig őszintén és vicsorogva neki, hogy: “neked meg három perced, ha sokat szőrözöl”. Megsértődött és duzzogva kérdezte, hogy felveszem készpénzben vagy utalja? – Utal… – kezdtem el. Aztán felemeltem az ujjamat. – Lóf*szt! – nyögtem magam elé helyesbítésként. Megütközve nézett rám, aztán szó és további kérdések nélkül elkezdte kitölteni a készpénzkifizetési bizonylatot.
Zsák zseton – jutott eszembe a pénzről –, majd röpke fejszámolás után megállapítottam, hogyha az összeset befizetném, akkor a vérfarkas közölné, hogy a sorban álló tételek levonása után öt sajtos hamburgert és öt pohár sört vásárolhatok a vurstliban. “Ujjé, a ligetben naccerű!” – gondoltam, és úgy döntöttem, hogy sétára indulok. Megnézem a várost azzal a szemmel, ahogy egy olyan valaki, akinek van pénze. A minimum, hogy veszek egy sajtburgert és egy sört!
A szituáció konkrétan úgy alakult, hogy nem nézett ki szimpatikusan a sajtburi, és különben is utálom a műkaját. A sör viszont friss volt, hideg és jól esett. Az elsőt én vettem, a másodikat az első, és a negyedikig emlékszem rá, hogy mi történt.
A taxis, aki hazavitt szimpi csávó volt, nem nyúlta le a nyolc zacskó cuccot, amit vettem. Hogy hol, mikor és miért, az így másnap hajnali tizenegy óra harminckilenc perckor – három kávé után se világos. Mindenesetre van ízlésem, ez az öltönyből, valamint a három pár krokodilbőr cipőből is látszik. A rossz hír az, hogy fodrásznál is voltam. Az fix, hogy már nem látszok a leges legnek tisztesség és ártatlanság témakörben. Laza vagyok! – gondolta magában a másnapos énem, és elhatároztam, hogy felidézem az este történteket, akármennyit kell is töprengenem rajta.

Szerző Lovász László 1 írás
Első novellámat tizenkét évesen írtam. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán végeztem. Olyan munkakörben kezdtem el dolgozni, amely számos emberi drámára engedett rálátást. Ezen történetek darabkái jelennek meg írásaimban, itt-ott kiegészülve az életöröm energiájával.

4 Komment

  1. Kedves László! Elgondolkoztató az írása. Ám feltennék egy kérdést(csak igy zárójelben, de nem élek Magyarországon) Ahogy a bemutatkozásában írja jogi végzettsége van. Akkor feltennék egy kérdést. (de ez lehet hogy csak bizonyos országokban érvényes) Ha egy interjúra elmegy valaki, leadja az összes paksamétát, plusz a reászánt időt is kihasználja. Ezek után hazamegy és várakozik. És? Nos bizonyos országokban törvény írja elő, hogy az interjualanyt legkésőbb két hónap múlva értesíteni kell, hogy meg e felelt avagy sem. Nem csak a novvelából, de sok ottélőtől tudom, ez nincsen betartva. És hová mehet a károsult? Mondjam azt neki a Dunának? Jó irás!

      • Szia Kriszta! Annyira régen írtál hogy már nem is emlkszem, Igaz én sem strapáltam magamat. Szóval Magyarországon sokan úgy vannak ezzel az interjuval, hogy oda sem mennek. Hogy miért? Ez is csökevénye az átkosnak. Ha az utcáról mentél be munkát kérni már akkor is furán néztek. Ki küldött, honnét tudtad van e felvétel, ki az ismerősöd a cégnél stb. Aszerint kaptál munkát és persze fizetést is. Ha úgy mentél jelentkezni, hogy jónapot a Nagy Pali Franci vagyok a párttitkár elvtárs ismerőse vagyok stb stb. Azonnal felvették és nem akármilyen fizetéssel és beosztással. Ma ugyan ez van csak pepitában. Vagy ismered a tulajt, vagy az igazgatót, Ha csak elmész jelentkezni meghallgatnak de már a jelentkezés pillanatában tudják, hogy csak a formaság kedvéért van hirdetve mert a posyt a munka már réges régen oda van adva egy ismerősnek havernak. Pusztán a törvéyes dolgok betartása végett hirdetik meg. Ne nevessél ki de minden más volt szocialista országban be van tartva ez a szabály. Sőt! Meg is indokolják miért nem te kaptad meg az állást. Itt Ausztriában is komolyan van betartva. Ha nem kapsz megfeleleő választ és magyarázatot mehetsz beperelni őket. És az szakszervezet meg az “arbeiterkammer” vállalja az egész prosedurát. De a legjobb példa Anglia. Még egy diáknak is kötelesek megmondani miért nem kapott felvételt egy egyetemre avagy miért nem kapta meg a meghirdetett ösztöndíjat.

Hagyj üzenetet