Rutinos mozdulattal emeltem az ellenőr felé a tízes gyűjtőjegyet. Köszöntem is mosolyogva, miszerint: „jó napot kívánok”, és a szemébe néztem. Ő is ezt tette. A jegyre rá sem nézett. Jobban belegondolva, azt hiszem: ránézés esetén sem vehette volna észre, hogy nem érvényes. Ahhoz közelről meg kell skubizni. Két hete ugyanazt a jegyet mutogatom minden BKV beléptető ellenőrnek. Láthatóan másik öt használatlan van mögötte. Ügyesen tartom, úgy, hogy lássa: ez a közepe. No meg aztán, olyan ártatlan fejem van. A jól fésült fizura, frissen borotvált arc és a szolid konfekcióöltöny okán abszolút egyértelmű, hogy én vagyok a legtisztességesebb és szabálykövetőbb ember a világon.
Az igazat megvallva, spórolok. Nagyon spórolok, mert ki tudja, mit hoz a holnap. A pénztárcámban árválkodó kilenc darab DM-törzsvásárlói matrica a legnagyobb értékem. Nekem! Nekem, akinek olyan végzettsége, tapasztalata és életbölcsessége van, hogy az mesébe illő. Az önéletrajzom, amivel hosszú-hosszú hetek, vagyis inkább hónapok óta házalok, némi túlzással hosszabb, mint a Háború és Béke. Csak a tanfolyamok és egyéb szakképzettségek rovat négy oldal. Ehhez képest nem kellek sehova. Ötvenöt helyre adtam be az önéletrajzot, csak megjegyzem: a munkakereső honlapon elhelyezettre egy találat se jött három hónap alatt. Még erre az interjúra bemegyek, és aztán helló. Irány a Duna. Nem, nem én leszek a dunai hajós! Egyszerűen beleugrok, és a DM matricák meg eláznak. Bluttyogok majd felfelé a víz alól. – Blutty-blutty-blutty – mondom majd, és akkor pánikba esem, hogy mégse kívánnék meghótt ember lenni, ami a felpuffadt, vízi hullaság első lépése; miután egy óriási borzasztó, valamint rettenetes pechszéria kellős közepén vagyok, biztos jön majd a vízimentő, és simán kiment. A simára borotvált arcom meg kipattogzik a büdös víztől, és nem csak csóri leszek, hanem randa is. Aztán rám terhelik a mentés számláját, és megbírságolnak valami ürüggyel. Engedély nélküli, öngyilkolási kísérlet, például ötvenezer – saccolom. Az sok. Inkább mégse. Inkább vegetálok. Próbálom lerázni magamról a rám telepedő, indaként fojtogató bizonytalanságot, de kapaszkodik. Vékony, szívós szúrós kacsokkal kapaszkodik belém, és csak úgy repkednek miatta a negatív gondolatok. – Válság van – lihegi szörcsögve, levegőért fuldokolva az egyik fekete gondolat. – Igenis, Vader nagyúr – suttogom neki félőn (nem régóta beszélek magamban, csak valamiért úgy érzem, a sötét erők parancsnokának illik válaszolni, különben levágja a kezemet lézerkarddal, vagy kiszorítja belőlem a levegőt). A nagyúr nem tágít. – Jönnek a fiatalok! Elveszik a helyeket és feleannyit kérnek, mint te – kárörvendi a fülembe forrón. Beleizzadok, és le kell, hogy üljek. Öt megálló metróval.
A helyzet az, hogy Kafka már nem abszurd. A számlám abszurd. Nem létező szám van rajta! Ez a szám a mínusz nulla! Mert a bank éhesen vár a pénzére, amire vagy hatféle jogcímen tart rendszeresen igényt. Minden nap jönnek az SMS-ek, hogy a megbízás nem teljesült. Nem teljesült. Nem teljesült. Ezzel álmodok. A bank színeibe öltözött, szuper csinos bombázó ül az ölemben és megcirógatja az arcomat. Összeborzolja a hajamat játékosan, és belecsókol a nyakamba. Kezei illetlenül simogatják a combomat, aztán egyszer csak felpattan. Az arca átalakul, hatalmas fogai nőnek, melyekről vér csepeg. Szemei vörösen izzani kezdenek, aztán pattognak ruhájáról a gombok. A ruha alatti lény nem ember már, hanem vérfarkas. – Nem teljesült! – vonyítja és a mellkasomba mar.
– Nyugati pályaudvar – hallom. Felpattanok. – Ide jöttem – villan be, és törtetek ki az ajtón. Szörnyű… Még ma felbontom a tizenkét éve fizetett életbiztosításomat, és jóllakatom a fenevadat – döntöm el, és igyekszem felfelé a lépcsőn. Három nő mögé bújok az ellenőrök elől, és a jegyemet mutatva slisszolok ki az ellenőrzést megúszva. Verítékben fürdök.
Nem sikerült. Ez az interjú sem sikerült. Tuti. Már megint megígérték, hogy visszahívnak, és azt is hallottam, hogy a fő főnök szerint szimpatikus és felettébb tisztességes vagyok, valamint lélegzetelállító az önéletrajzom. Amíg vártam az interjúra – ami késett –, beállítottam a titkárnő gépét és tettem négy, azonnal elfogadott javaslatot a cég logisztikai stratégiájára, valamint ismertettem öt módszert a profi, tisztességes és értékalapú, az ügyfelet megtartani képes követeléskezelési eljárásra. Emellett agykontrollosan válaszoltam a kérdésre, mely szerint miként vagyok (egyre jobban). Megmutattam a hófehér fogaimat mosoly közben, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. De mégse sikerült, egyszerűen érzem és tudom. Talán a fizetési igény? Más nem lehet. De hát az elmúlt hónapban hatszor írtam át, és most épp annyi, amennyit a bank levesz a hitelekre, rezsire és gyerektartásra. Tisztán látszik, hogy csalánfőzeléken élnék. Ez kész! – állapítottam meg magamban, és a háttérben elégedetten röhögött a fekete nagyúr. – Ki foglak űzni magamból! – ordítottam neki, erre vagy két tucat járókelő állt meg, és nézett rám földbe gyökerezett lábakkal. No, mit vagytok úgy oda? – kérdeztem.
– Lót hülye rokonsága! – kiáltottam feléjük, de néztek bambán. Hová lett a bibliai műveltség? – suhant bennem a gondolat (a fekete nagyúr egyetértőn, kuncogva bólogatott). Leléptem.
A biztosító nem akarta felbontani a megállapodást.
– Már csak három éve van hátra a lejáratig, uram – mondta az ügyintéző. Őszintén, kedvesen mosolyogva mondta nekem, én pedig őszintén és vicsorogva neki, hogy: „neked meg három perced, ha sokat szőrözöl”. Megsértődött és duzzogva kérdezte, hogy felveszem készpénzben vagy utalja? – Utal… – kezdtem el. Aztán felemeltem az ujjamat. – Lóf*szt! – nyögtem magam elé helyesbítésként. Megütközve nézett rám, aztán szó és további kérdések nélkül elkezdte kitölteni a készpénzkifizetési bizonylatot.
Zsák zseton – jutott eszembe a pénzről –, majd röpke fejszámolás után megállapítottam, hogyha az összeset befizetném, akkor a vérfarkas közölné, hogy a sorban álló tételek levonása után öt sajtos hamburgert és öt pohár sört vásárolhatok a vurstliban. „Ujjé, a ligetben naccerű!” – gondoltam, és úgy döntöttem, hogy sétára indulok. Megnézem a várost azzal a szemmel, ahogy egy olyan valaki, akinek van pénze. A minimum, hogy veszek egy sajtburgert és egy sört!
A szituáció konkrétan úgy alakult, hogy nem nézett ki szimpatikusan a sajtburi, és különben is utálom a műkaját. A sör viszont friss volt, hideg és jól esett. Az elsőt én vettem, a másodikat az első, és a negyedikig emlékszem rá, hogy mi történt.
A taxis, aki hazavitt szimpi csávó volt, nem nyúlta le a nyolc zacskó cuccot, amit vettem. Hogy hol, mikor és miért, az így másnap hajnali tizenegy óra harminckilenc perckor – három kávé után se világos. Mindenesetre van ízlésem, ez az öltönyből, valamint a három pár krokodilbőr cipőből is látszik. A rossz hír az, hogy fodrásznál is voltam. Az fix, hogy már nem látszok a leges legnek tisztesség és ártatlanság témakörben. Laza vagyok! – gondolta magában a másnapos énem, és elhatároztam, hogy felidézem az este történteket, akármennyit kell is töprengenem rajta.
