Olga

 

Van az úgy, hogy néha meg kell állni, és le kell ülni egy padra. Mindegy, hogy milyen padra. Az a legjobb, ha találsz egy olyan helyet, ahol csend és nyugalom van. Nem kell csinálni semmit, csak hallgatni a természet hangjait. Amikor észreveszed a mókus surranását, és meghallod a vadkacsák csoszogását a vékony jégen, akkor megérkeztél, jó helyen vagy. Csak nézned kell a tó jegén a fények változását.  Hallgasd a csendet és mindent másként  fogsz látni, mint előtte!

A hirtelen jött éjszakai hideg a víz homályos tükrére erőtlen jéghártyát varázsolt. Néztem a borult tájat a szürkületben. A töltés tetejétől a vízpartig vezető lépcső alsó fokán Olga állt. Nem hittem a szememnek. Odaléptem, és megfogtam a kezét, ami a szürke kabátja alól alig ért ki. Nagyon fehér, törékeny, kicsi keze volt. Húztam magammal.

— Gyere!

Nem akart jönni, kirántotta a kezét a tenyeremből. Megállt, és karjait a magasba emelte. Kiabálni kezdett velem.

— Nem érted? Nem érted?

És én nem értettem, hogy mit nem értek? Egy lépcsővel lejjebb állt, mint én. Visszaléptem hozzá, és a karjait lehúztam a teste mellé. Átöleltem.  A ködös és hideg szürkületben álltunk a lépcsőn, és a leheletünk felhőcskéi ott lebegtek körülöttünk. Már fáztam, és egy kicsit remegtem is, pedig rajtam meleg kabát volt, Olgán meg vékonyka, hosszú szövetkabát. Ő mégsem fázott, vagy legalábbis nem látszott rajta.

— Gyere, menjünk! — mondtam türelmetlenül.

— Te semmit nem értesz? — suttogta.

Fogtam a kezét, és húztam magam után, fel a lépcsőn.  A betonlépcső fokai magasak voltak, és nehezére esett ekkorákat lépnie. A csípőficam megkeserítette az életét. Nyújtottam felé a másik kezemet is.
— Gyere, kapaszkodj belém. Segítek.

— Hagyjál! — mondta bosszúsan.

— Nem, nem hagylak! Gyere!  Megfázol ebben a vékony kabátban.

— Nekem már mindegy, ennél jobban már nem fogok fázni. Hagyjál itt! Én nem megyek sehová!

— Nem hagylak! Gyere!

Elrántotta a kezeit és zsebre dugta őket, hogy ne tudjam megfogni. Visszaléptem hozzá, átöleltem és megemeltem. Könnyű volt, olyan könnyű, mint egy tollpihe. Felvittem a lépcsőn, egész a töltés tetejéig. Kihúztam a kezét a zsebéből és húztam magam után. Toporzékolt, mint egy kisgyerek.

— Hagyjál békén! Nekem vissza kell mennem!

— Nem kell visszamenned! Velem kell jönnöd! Mi a fenének kellett neked gatyákat meg zoknikat árulni, amikor taníthattál volna?

— Így alakult.

— Tartozom neked pénzzel!— mondtam halkan, de határozottan.

— Hűha, el is felejtettem — mosolygott.

Most mosolygott először, amióta megláttam.

A tartozásom története: nem volt százforintosom a bevásárlókocsihoz. Viszont volt egy hosszú listám, amit a feleségem összeírt, hogy miket kellene vásárolnom. Toporogtam az üzlet előtt. Olga megállt a hátam mögött, kezében két nagy műanyagszatyorral hangosan és kaján vigyorral az arcán, kérdezte:

— Nincs százasod?

— Nincs, a fene egye meg. Fel tudsz váltani egy ötszázast?

— Mi a fenéből tudnék? De egy százast tudok adni.

— Tudod mit?  Veszek tőled gatyát meg zoknit.

— Az jó lesz!

Turkált a táskájában, és kivett belőle öt pár kötött zoknit, meg néhány alsónadrágot. Végigmért a szemeivel.

— Ezek jók lesznek rád.

Nem viselek fehér zoknit, és fecskeszabású alsónadrágot sem, de nem szóltam semmit. Gyorsan számolt fejben.

— Neked odaadom ezerötszázért.

Fizettem, és megkaptam a százast. Olga gondosan összehajtogatta a pénzt, és a táska belső zsebébe tette.

— Te is ide jössz? — kérdeztem.

— Igen, de nekem nem kell bevásárlókocsi.

Bent elváltak útjaink. A pénztár környékén keresgéltem valamit, amikor kifizette a fél kiló kenyeret, meg az egy joghurtot. Én még vagy félórát az üzletben töltöttem.  Kifelé menet ott várt az ajtóban.

— Hát te?

— Rád vártam!

Kicsit gondolkodott. Láttam rajta, hogy zavarban van. Aztán gyorsan elhadarta.

— Az uram most szabadult a börtönből! Tudnál neki valamilyen munkát adni?

— Mi a szakmája?

— Kőműves.

— Keressen meg holnap! Egy kerítést kellene építeni. Szerintem, kezdésnek jó lesz. Nem bonyolult munka.

— De miért volt börtönben?

— Verekedés, garázdaság. Mindegy, hagyjuk.

— Bántott téged is?

— Mondtam már, hogy hagyjuk! Ne kérdezgess!

— Miért nem tanítasz? Az olyan neked való volt. Nem kellett mászkálni, és a lábaidat erőltetni.

— Nem akarok erről beszélni.

Most, hogy itt állok vele szemben, és próbálom magammal rángatni, eszembe jutottak gyerekkorunk nyári napjai is.

Mi rohangáltunk, ő ült a lépcsőn bánatosan. Aztán gyorsan rajzoltunk a murvába egy „ugróiskolát”, hogy ne üljön egyedül a lépcsőn. A jó lábával végig ugrálta. Fekete, göndör haja lobogott. Mire a végére ért, a homlokán apró ezüstgyöngyök sorakoztak. Mosolygott, és visszaült a lépcsőre.

— Eldöntöttem! Tanárnő leszek!

Gyerekkori gondolataimat türelmetlen toporgása szakította félbe.

— Gyere, menjünk! — megfogtam a hideg kezét, és húztam a szürkületben magam után.

Mintha hallgatna rám, tett néhány lépést majd megállt.

— Láttalak ám benneteket a temetőben. Úgy örültem, hogy a feleséged is eljött.

Aztán kirántotta a kezét a markomból.

— Most már tényleg mennem kell!

Sarkon fordult, és sietősen elindult vissza a lépcső felé. Elkaptam a libbenő kabátja szélét, de a vékony anyag széjjelporladt a tenyeremben, és az ujjaim közül kifolyt. A szürke porba aztán belekapott a szél, és tó felé repítette. Olga, ahogy jött a semmiből, úgy tűnt el a szemem elől.

A szél elfújta a sötét felhőket a Nap elől, majd  egy ragyogó napsugár fényesre festette a  jeget. Tisztán hallottam a vadkacsák csoszogását, amint léket keresnek a jégen.

 

 

 

183látogató,2mai

Szerző Nehrer György 6 írás
1953 Írok! Néha magam alatt vagyok, néha a fellegekben járok. Néha azt hiszem, hogy megváltoztatható a világ. Aztán rájövök, hogy mégsem, mert egyre gonoszabb, és egyre körmönfontabb emberek jönnek messiásként. Rend, és értékrend? Olyan már régóta nincs. Amíg tudok, addig adok. A többit meg elveszik. Még szilárdan állok a lábamon, mint a házak, amiket építettem. A végén törmelék, rom és töltés lesz mindenből.

4 Komment

Hagyj üzenetet