Horváth János : Lajos

Az ezotéria jó dolog – gondolta Kovács úr, és erősen koncentrált. Annyit tudott, hogy mindazok a jelenségek, amelyek a tudomány módszereivel nem magyarázhatók, nem illeszkednek be a megfejtett esetek sorába, azok az ezotéria által nyernek bizonyosságot. Gizi ilyen volt. Mint jelenséget, semmilyen tudományos módszerrel nem lehetett besorolni egyetlen kategóriába sem. Kovács úr igyekezett magyarázatot keresni az asszony viselkedésére, de mivel, egyetlen vallás sem foglalkozott, még hasonló esetekkel sem, feladta a keresést, az ezotéria felé fordult.
– Hülye vagy te, Lajos! – ordította, amikor az ura kiöntötte a reggel, frissen lefőzött kávét, és új kapszulát tett a presszógépbe.
– Nem fogsz te engem megmérgezni, Gizi – ez volt Lajos reakciója Gizi ténymegállapítására.
Reggelente felpezsdült az élet Kovácséknál. Mindketten azonos időben keltek, és sokszor kerültek forgalmi dugóba, főként a mellékhelyiség, és a fürdőszoba előtt.
– Igyekezz, Lajos! – hangzott Gizi utasítása. – Nem érek rá gatyázni.
Lajos igyekezett volna, de abban a korban volt, amikor ezek a dolgok már nem mennek olyan flottul. Gizi a fürdőszobába ment, de előtte beszólt az urának.
– Kérsz kávét?
– Kérek, de ne túl erőset – hangzott a sztereotip válasz.
Az asszony beszárította a haját, és kiment a konyhába, hogy feltegye a kávét. Lajos még mindig a lakás legkisebb helyiségében szenvedett, úgy látszik, a tegnap esti banán megtette a hatását. Feladta. Bement a fürdőszobába, és kezet mosott. Közben Gizi is szerette volna használni a helyiséget, és ráförmedt Lajosra.
– Miért kell neked ilyenkor itt lenned, amikor még az igazak álmát aludhatnád. Nyugdíjas vagy, de te minden nap úgy teszel, mintha munkába mennél.
– Mert megszoktam a koránkelést – válaszolt Lajos.
– A tóhoz mész, a kacsáidhoz. Nem tudnak azok a dögök félórát várni, amíg elkészülök?
Lajos nem válaszolt. Kiment a konyhába, és belekortyolt a kávéjába.
Megfogta a poharat, és kiöntette a barna lét a mosogatóba. Ekkor hangzott el az ominózus mondat az asszony szájából. Gizi közben elkészült.
– Én indulok. Te jössz? – kérdezte az urát. Lajos még nem öltözött fel, pizsamában állt a tükör előtt, és az arcát vizsgálgatta.
– Nem, még nem megyek. Dolgom van.
– Mi dolgod lehet, öreg? – kérdezte Gizi dühösen. – Mindig ezt csinálod.
Az asszony kiment a lakásból, és bezárta maga után az ajtót. Lajos fellélegzett. Na, végre! Bement a szobába, elővett az íróasztal fiókjából egy dobozt, és leült. Óvatosan kinyitotta. Egy fénykép került elő. Gizit, és őt ábrázolta a fotó, egy éves házassági évfordulójukon készült. – Milyen szép volt ez az asszony – jegyezte meg magában Lajos. – És én is milyen kis fess legény voltam.
A dobozban volt még egy apró tárgy, gondosan becsomagolva. Kitekerte a rongyból. Egy aranygyűrű, vérvörös rubin kővel a foglalatában. Az anyjától örökölte. Eltette nehezebb időkre, de tavaly arra gondolt, odaadja Gizinek, a harmincadik házassági évfordulójukra. Elvitte gravíroztatni, és beleíratta, hogy „örök szerelemmel”. Gizi boldog lesz.

Nincs semmi baja az asszonnyal, jól megvannak, de már ő is kezd úgy viselkedni, mintha szellemileg már nem lenne annyira a maga ura. Amióta beteg lett, nem múlt el nap, hogy ne érdeklődne a hogyléte felől, bevette-e a gyógyszereit. Eleinte minden nap megnézte, dagad-e a lába. A vérnyomását mérte, és naponta elmondta, hogy menj, sétálj nagyokat, ülj le a parkban, legyél friss levegőn. Gondoskodott róla. Aztán, egy napon, úgy öt éve lehet, elhúzódott tőle, amikor meg akarta ölelni. Nem erőszakoskodott, megértette, hogy az asszonynak már nincs szüksége rá. Valami véget ért, visszavonhatatlanul. Számított rá, de azért megviselte. Volt még néhány kísérlet a közeledésre, de sikertelenül járt, aztán feladta. A tóhoz járt ki. Nézte a horgászokat, etette a kacsákat, és körbejárta a tavat. Elég volt ez sétának, nem kívánt többet foglalkozni az egészségével. Az infarktusa után nem volt rosszul, talán csak egyszer fordult elő, hogy szorítást érzett a szegycsontjában, zsibbadt a keze. Nem szólt senkinek, még az orvos elől is eltitkolta. Ez már évekkel ezelőtt történt, azóta nem tapasztalt hasonlót.
Megértette Gizi viselkedését. Az utóbbi hónapokban házsártos lett, és kibírhatatlan. Gyakran veszekedett vele. Lajos nem hanyagolta el magát, takarított, elvégezte az otthoni munkákat, Gizinek már nem kellett a háztartással törődnie. Mégis, mindig feszült, és ideges. Valami történt, de igazából nem akarta tudni, hogy mi az oka ennek a változásnak. Elkönyvelte, hogy ez már így lesz, nem tehet ellene semmit. Rosszul aludt. Gyakran ébredt fel, kiment az erkélyre, vagy megállt Gizi szobájának az ajtaja előtt, és hallgatta az asszony nehéz lélegzését, horkolását. Másodpercek voltak, de elég volt ez az idő ahhoz, felébressze benne a vágyat is az asszony iránt. De nem tett semmit. Csak fantáziált, hogy befekszik mellé, és összebújnak, mint régen.

Gizi megérkezett. Letette az előtérben a két hatalmas csomagot. Vásárolni szokott, hetente kétszer. Ilyenkor feltölti a hűtőt, hogy Lajosnak legyen mit enni. Főzni is szokott. Lajos szerette a tökfőzeléket, és a spenótot. De volt a mélyhűtőben hús is. Csirke, és pulyka is. Letette a friss kenyeret a konyhában, kicsomagolta a gyümölcsöt.
– Hoztam banánt is – kiabálta be a szobába Lajosnak. Rossz szokás, Lajos nem szerette. Gyakran úgy tett, mintha nem hallaná. Gizi mindent a helyére tett, és bement a szobába. Lajos a széken ült, háttal, és egy fényes tárgyat tartott a kezében.
– Van alma is. Kaptam olyat, amilyet szeretek. Grízeset – mondta szelídebb hangon az asszony.
Lajos nem válaszolt. Gizi közelebb ment, és látta, hogy férje kezében egy gyűrű van.
– Hát, ez honnan van? – szólt rá Lajosra. De Lajos nem reagált, már halott volt.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Horváth János
Szerző Horváth János 173 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.