Horváth János : Carmina Burana

Lefagyasztott zene, kitárulkozó szólamok. Mágia. Olvad a levegő is, de a Carmina Burana csodálatos tonalitása mindenen áthatol, és lecsap érzékeimre. Te jutsz az eszembe, mint most már mindörökre emlék. Fülembe csengenek az édes szavak, hozzá nem illő mázzal hitegetve, csak az illendőség kedvéért hallgatok. Kórus zengi ütemesen a dallamot, hozzácsapódik a vágy, és mindent elsöprő szenvedély kiált tárgyiasult jelene után. Nem érdemled meg, hogy könnyet ejtsek érted. A zenei alázat hiányzik, a másik érzései iránt, a megszólaló harmóniák iránti tisztelet. Végigszánt rajtam a kórus, atonális vízió. Irgalmas lehettél volna, nem volt valódi próbatétel, csak valami zagyva magyarázat. Élhetnél még bennem egy picit, de a zene mindent elsöpör. Az összes hazugság lehullik rólam, mikor a halk részeken áttör a derű. Megvetlek. mert a játék hevében pont rólam feledkeztél meg. Minden idea összeomlott, kérés nélkül ült a galamb a verebekhez, a vers hirtelen életre kelt. Arcodat fogtam kezeim közé, és néztem szemedben a tüzet, de nem volt csak hideg tekintet, időnként a barnaságon áthatoló szenvedély. Csak egy villanás, és mint a cintányér ütésé, gyorsan lecseng. A második tétel visszafogottabb. Primo Vere. Magamnak hazudtam. Mert azt akartam, amire képtelennek látszik a ritmus, és nem megfejthető a harmónia. Álmodlak néha a kínnal teli, gyötrelmes éjszakákon, és végeláthatatlan nappalokon. Az álom felfedi a valóság titkait. Az emberi hangnál nincs csodálatosabb. Harmónia szállja meg lelkemet, és érzem a társtalanság minden gyönyörűségét. Eufóriás öröm vesz körül. A dallam ritmusba vált, és kielégítetlen vágyaim forrásává válik. De ebben a történetben, te már nem vagy sehol, nem létezel már, csak mindörökre az üstdob dobbanásába zárva.

Budapest, 2019. július

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 161 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.