NORA – II. – 7./3 Fekete balettcipők

– Királylány, te vagy az?
Újra megálltam. Az ő hangja volt. Hát ott volt. Ha megfordulok, ott lesz. Itt lesz megint. A légzésem leállt, az összes ér a nyakamban dobogott.
– Csak te lehetsz… Más nem rohangál ennyire fejvesztve! – nevetett.
Hát megfordultam… A hátsó kijárat mellett támasztotta a falat. Elegáns volt. A fekete ing szőkébbé tette, arca nem változott semmit. Majdnem megkérdeztem, hogy milyen alkalomból öltözött ki, de akkor eszembe jutott az előző másfél óra, és a festés az arcomon. Mindent látott. E ténytől még idegesebb lettem. Normálisan kellett volna táncolni, amatőrként, kisiskolásként, nem úgy, mint valami dekadens, haldokló hattyú. De sosem gondoltam volna, hogy valaha még viszontlátom. Nekem pedig teljes mértékben betelt, a megfelelni vágyás ezredik pohara is.
Egyetlen hangot sem bírtam kipréselni a torkomból. Még a köszönés sem ment. Álltam ott edzőruhában, maszkrajzzal az arcomon, mozdulatlanul, arckifejezés nélkül.
Eldobta a cigit, majd közelebb lépett hozzám.
– Gyönyörű vagy – mondta halkan, és egy elszabadult, szőke tincset próbált a fülem mögé tűrni.
Ezer kérdésre próbáltam ezer választ kiolvasni édesbarna szeméből. De egyszerűen csak könnyezni kezdtem. Légzése megakadt, ahogy szemeimet nézte.
– Már nem vagy kislány – mondta. Végül együttérző, borongó tekintete halvány mosolyba hajlott.
Tudtam, hogy marad. Tudtam, hogy a tizenhat évem ezennel nem lesz vészesen kevés. Éreztem, hogy velem más lesz, mint a többi fruskával, hogy én többet jelentek, hogy nem vágna át. Tudtam, az ég küldte, hogy keresztezze az öngyilkosságba rohanó életutamat.
– Te pedig? Orvos lettél? – kérdeztem, bólintott. Ezer foggal vigyorgott a lesajnáló arckifejezésemre.
– És jól vagy? – kérdezte.
De erre nem válaszolhattam. Öld meg az anyámat, akkor jól leszek – ha erre célzott. Ha az egészségemre?! Stimulálókon és gyulladáscsökkentőkön éltem. Az utóbbi hetekben úgy éreztem, hogy a csapvíztől is hízok. Nem érdekelt. Beleegyeztem az anyám által kínált halálmódozatba: belehalni a tökéletességbe. Csak már valamibe belehaltam volna!
– Visszaköltöztetek? – kérdeztem, és az időközben rendeződött pulzusszámom újra elszabadult.
– Anyu meghalt.
– Úristen! – bukott ki belőlem végre valami álarc nélküli, őszinte megnyilvánulás.
És akkor magához ölelt. Engem meg gyomron vágott a lelkiismeret-furdalás. Részvétnyilvánító ölelés helyett, bőrének illatát ízlelgettem.
Annyiszor elképzeltem a viszontlátás pillanatát. Kerestem őt, a zöldellő tavasz rózsabokrai mögött, a telken. Számtalanszor képzeltem oda közeledő alakját, mikor órákon át az ablakban lógtam. Az a végtelen nyár, minden perce nélküle! És mindeközben az önmarcangoló gondolataim: de hát ki ő nekem?! Egyetlen csók volt az egész.
Rettegtem, hogy most megint elrontok mindent.
– Hosszú ideje volt már beteg – szólalt meg, és valahogy sikerült újra felnéznem a szemébe.
Komoly volt, álomszép, és most is mérhetetlenül nyugodt. Megbénult nyelvem ismét elzárta a hangom útját.
– De a tiéddel mi van?
– Az én anyámmal? – kérdeztem, felébredve öleléséből. – Az anyám! – vágott fejbe a gondolat. – Azonnal mennünk kell, hol a kocsid?
A mosolya sem változott semmit. Ahogy rohantunk az épület melletti parkolóhoz, az úttest közepénél megfogta a kezem.
– Hé, nem vagyok dedós! – lihegtem felé, belül persze majd’ belehaltam az ujjongásba.
– Azelőtt mindig kergetni kellett téged – röhögött. – Nagyot fejlődtél!
A humora is a régi volt, de most még ezt is megbocsátottam. Ahogy a nyolcsávosról ráugrottunk a gyalogjárdára, megragadta a derekam, magához húzott, és meg akart csókolni. Nem lehetett. Az egész napot végighánytam!

– Heló!
A hangra úgy rebbentünk szét, mint ijedt kis verebek. Dávid termett ott a semmiből, és Zsolti már megint félreértette a helyzetet.
Ami Dávid és köztem folyt, az sem változott semmit az elmúlt másfél év alatt. Állandóan utánam koslatott. Feltűnt itt-ott, mint egy kukkoló elmebeteg. Az igaz, hogy gyerekből ő is felnőtté vált. Magasabb lett, arcéle markánsodott, de az a fekete, furcsa, rémisztő erő, ami körbevette, ugyanúgy halálra ijesztett.
– Ne haragudj, Norci, nem tudtam, hogy együtt vagytok! – hebegte Zsolti, és azonnal elengedte a derekam.
És nem ő volt hülye. Dávid állandóan ezt éreztette a világgal. Mindig megzavart, mindenütt megjelent, halálra idegesített, nem volt elég gondom a balfék családommal, még ő is állandóan bekavart.
– Azóta sem lettem kretén… – morogtam Zsoltira.
Arca megkönnyebbülten mosolygott vissza, tétován az ajkába harapott, és tekintetem nem bírtam levenni a szájáról, fogairól, az arcáról.
– Itt vagyok ám, mindent hallok – sziszegte felém Dávid.
– Akkor ne legyél itt! Mikor hagysz már békén? – rivalltam rá.
– Bárcsak békén hagyhatnálak…
És minden egyes alkalommal ilyen érthetetlen hülyeségekkel jött.
– Mert mi van, Dávid? – kérdezte hirtelen Zsolti. Én pedig belepirultam a ténybe, hogy valójában sosem próbáltam meg beszélgetni vele. Megértetni azt, hogy nem bírom, zavar a jelenléte, de soha nem is kérdeztem rá konkrétan, hogy mit akar tőlem…
– Ő egy angyal – válaszolta.
Mindketten úgy néztünk rá, mint a borjak. Akkor már nem őrlődtem azon, hogy miért nem álltam vele szóba soha. Őrült.
Még néhány másodpercig bámult, majd szó nélkül sarkon fordult, és ott hagyott minket.
– Hát, igaza van. Angyal vagy – használta ki a bókolási lehetőséget Zsolti, mikor már hazafelé tartottunk a kocsijában.
– Egy bukott angyal, maximum – nevettem felé.
– És… Van valakid? – kérdezte, hangjában félénkséggel.
Ránéztem: szemeit az útra szegezte. Nem tudtam, mennyire bonyolódhatok bele újra, mert még egyszer nem tudnék végigszenvedni másfél évet – vágott belém a felismerés.
– Hát, van egy srác, aki tetszik – kezdtem.
Nem válaszolt, borongós arccal figyelte a város forgalmát, amint egy piros lámpánál rostokoltunk.
– Csak egy baj van vele – mosolyogtam, mire aggódóan felém pillantott.
– Mi?
– Orvos. És én úgy utálom az orvosokat!
Nevettem. Elmosolyodott, ujjaival megérintette a nyakam, és tudtam, néhány másodperc múlva megint megcsókolna. Nekem pedig még mindig hányásízű volt a szám.
Hirtelen az ölembe kaptam a táskám, és kutatni kezdtem rágó után. Ekkor szerencsémre a lámpa is zöldre váltott.
– Neked van valakid? – kérdeztem, miközben még mindig kutattam.
Bugyi. Még egy bugyi. Egy doboz tampon. Egy ébresztőóra?! Imádkoztam Istenhez, csak nehogy kirepüljön valami cikis cucc az utastérbe, vagy az ő ölébe!
Aztán a nagy kutatásom közepette feltűnt, hogy még mindig nem válaszolt. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy van barátnője. Leengedtem a karjaimat, és még pár percig bámultam őt. Majd meguntam, és megesküdtem magamnak, hogy többé nem fog sírni látni.
– Vigyél haza, légy szíves! – dünnyögtem az ablaknak.
– Nem lesz baj? – kérdezte.
– Nem fogom kinyírni magam miattad, ha erre célzol – dühöngtem.
– Hát, nem erre céloztam – habogott.
– Tudod, mit? Állítsd le az autót, majd busszal megyek! – vágtam közbe.
Tényleg félreállt. Ám nem tudtam kinyitni az ajtóm, én pedig nem jöttem rá, hogy kellene feloldani a zárat. Idegbeteg módjára rángattam az ajtót, miközben a táskám tartalmának felét akaratlanul is az ölébe ráztam.
– Engedj már ki! – fordultam felé dühöngve.
Egy apró zacskót tartott a kezében, tele fehér porral és tablettákkal.
– Ez mi? – kérdezte idegesen.
Ki akartam venni a kezéből, de hol maga mögé, hol a feje fölé tartotta. Bárcsak a tamponok hullottak volna rá!
– Vagy megmondod, vagy bevizsgáltatom – közölte, mire teljesen elszállt az agyam.
– Nincs jogod hozzá! – kiabáltam, majd váratlanul mégis visszaadta.
– Azt hiszed, nem tudom, mi ez? Amfetamin, Norci?! Hogy teheted ezt magaddal, kicsi lány?
Az esküm pont eddig tartott. Sírni kezdtem.
– Te is csak egy ostoba orvos vagy, semmi más!

257látogató,2mai

Szerző Lovász Évi 33 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

2 Komment

Hagyj üzenetet