NORA – I. Rész – 6./2 Éjféli varázsvilág

Hanyatt-homlok rohantam a fürdőszoba felé. Mikor odaértem, loholtam azonnal vissza a szobámba, hogy kikapjak a szekrényből valami ruhát, majd újra a fürdő felé robogtam. Azonban ott eszembe jutott, hogy a sminkkészletem a szobámban maradt, így vissza; ide-oda dobogva a folyosón. Akkor értek fel, amikor már épp újra elértem a fürdőt.
– Norci, én most már leszíjazlak esküszöm. Mit rohangálsz fel-alá?! – dörgött felém Ádám hangja a folyosó végéről.
Fújtam egyet, mikor végre sikerült bezárnom magam mögött az ajtót. Meg is szédültem hirtelen, majdnem nekiestem a csapnak. Óvatosan emeltem fel tekintetem, hogy szembenézzek a tükörrel. A fél homlokomat beszőtte a vérömleny, és még örülhettem, hogy nem az egész arcomat, na meg a szememet. A hajammal próbáltam eltakarni a foltot, de a tincseim mindig odagöndörödtek, ahova csak akartak. Sietve levetettem a tegnapi ruhámat, hogy gyorsan lezuhanyozzak, de bár ne tettem volna! Amerre csak pillantottam, mindenütt vérömlenyek voltak rajtam: sötétbordó, hullámosszélű foltok, hol kisebbek, hol nagyobbak, de testem felületének jóval nagyobb részét fedték el, mint amennyi ép bőröm maradt. Durvábban néztem ki, mint a Crush Test Dummies klipből a lila anyajegyes csaj. Zokogásban törtem ki, és a zuhanyzástól is végképp elment a kedvem. Magamhoz vettem a tiszta ruhát – rövid gatya és póló –, majd ugyanezzel a lendülettel ejtettem újra a földre. Visszavettem a hosszú farmert és pulcsit, amik eltakarták testem foltjait. Csak annyi lelkesedés maradt bennem, hogy megmossam az arcom és a fogam. A mentolos cucc köpködése közben azonban eszembe jutott, hogy én voltaképpen haragszom Zsoltira!
Fogkrémhabos arcom a tükörképem felé fordítottam, és akkor jutott eszembe, ahogy azon vihogott, hogy esetleg Dávid és én… Így aztán a szemem festegetésével sem bajlódtam.
Tehát húsz perc elteltével ugyanúgy léptem ki a fürdőszobából, ahogy beléptem oda.
– Azért átöltözhettél volna! – szólt be Ádám, amikor visszaértem a szobámba. A pillantásommal gyilkolni tudtam volna.
Az ágyamon tespedt, Zsolti az íróasztalomhoz tartozó pink széken. Még azóta sem tudtam feldolgozni a barbi stílusú szobámat!
Összenéztünk. Arcán leheletnyi mosoly a megszokott széles vigyor helyett. Ajkában gyönyörködve eszembe jutottak Dávid szavai: „szerelmes beléd.”
Éreztem, hogy ez a pillantás csak nekem szól. Nem tudtam nem viszonozni, Ádám meg nem tudta nem észrevenni. Beleköhögött a kettőnk pillanatába, majd ránk fagyott a szoba.
– Hoztam neked sütit. – Végül Zsolti törte meg a csendet.
– Nem ehetem meg! – válaszoltam, miközben az ágyamhoz sétáltam, és leültem(,) odébb söpörve a bátyám bokáit.
– Mi? – kérdezett vissza, és ajka a tőle megszokott széles mosolyra húzódott.
– Táncolok, és nem csúszhatok ötven fölé – rántottam meg a vállam. Közelebb gurult hozzám a ciki, pink széken.
– Ötven kiló? Nekem úgy tűnt, hogy még negyven sem vagy – válaszolta, és volt valami nagyon furcsa a szokásos gúnyolódó vigyorgásában.
– Úgy tűnt? – kérdeztem vissza, mire Zsolti Ádámra nézett. – Most már igazán elmondhatnátok, hogy mi volt tegnap!
Egy kukkot sem szólt egyikük sem. Ádám a vállát rángatta, Zsolti meg úgy nézett rám, mintha minimum haldokolnék.
– Nem fáj a fejed?
– Hát most már nagyon kezd megfájdulni tőletek! – közöltem, de semmi reakció.
– Na, nekem mennem kell – állt fel Zsolti.
Alig bírtam ki, hogy ne kezdjem marasztalni könyörögve, hisz’ csak most jött. Ha tudtam volna, hogy ez a búcsúnk pillanata, biztos megtettem volna, de nem árulták el, hogy mit terveznek. Miután Zsolti elment, Ádi leültetett a konyhába, és kérte, hogy egyem meg a sütit. A csomagban valóban volt egy tortaszelet, tetején marcipánszívvel és egy apró mackó figura „Isten Veled” kis táblával…
Gyomron vágott az üzenet, és elsírtam magam. Képtelen voltam tartani magam, hiszen minden véget ért akkor, amikor el sem kezdődött. Ádi nem akadt ki. Mellém húzott egy étkezőszéket, és átölelt.
– Beleszerettél, ugye? – Kérdésére nem várt választ.

A kérdésére órák múlva sem tudtam volna válaszolni, mert még mindig ugyanúgy bőgtem. Álomba sírtam magam azon az estén. A hold gyarlóan vad, vakító fényére ébredtem. Gyilkos korongként emelkedett fel, jeges hiányt pulzálva ablakom felé. Erővesztetten térdeltem fel az ágyban, és az ablakpárkányra könyököltem. Szemem a telihold hatalmas testére tapadt, majd lejjebb, az ezüstben ázó, végtelen hómezőre. Elmosolyodtam a gondolaton, ahogy most is kedvem szottyant volna messzire rohanni, az élet kemény csapásai elől… Felrémlettek a szavai: „tudom, hogy vonz a hó, a hideg” – mosolyom újra könnyekbe csorgott, tekintetem egészen az ablakom előtti hólepelre tévedt.
És ott állt ő… Az ablakom alatt. Tekintete rajtam, egészen hátrahajtva a fejét.
Képzelődöm – gondoltam, és elhajoltam az ablakból. Megtöröltem a szemem, majd reszketve az izgalomtól, újra visszadőltem a párkányhoz.
És ott állt. Háttal a holdnak, fejét hirtelen oldalra döntve. Villámgyorsan és puha léptekkel futottam ki a folyosóra. Hangtalanul suhantam le a lépcsőn, szinte repültem. Reszkető ujjakkal ütöttem be a bejárati ajtó riasztókódját, aztán úgy, ahogy voltam – térdig érő hálóingben és mezítláb – léptem ki a tél éjféli varázsvilágába.
Kettő kanyart kellett bevennem, hogy a ház háta mögé érjek. Egyet megtett helyettem. A ház oldalánál találtunk egymásra. Megtorpantam, ő nem. Sietve hozzám lépett. Reszketve ziháltam, bőröm égett, arcom izzott. Széthúzta a kabátját, és átölelt vele. Lángolt köztünk a jeges levegő. Felnéztem az arcára, mosolygott, és tudtam, hogy ez csak nekem szól. Egészen közel húzott magához, és én azt kívántam, bár itt lenne vége az életnek. Itt, őbenne.
Arcát az arcomhoz érintette, majd újra a szemembe nézett. Már nem mosolygott. Ajkával végigsimította az enyémet. Feljebb emeltem az arcom, és megcsókolt.

Másfél évig nem hallottam felőle. Másfél év… Kislányból nővé értem. Egyre keményebben tűrtem a szüleim terrorját, mialatt én is kezdtem önmagam ellen fordulni. Gőzerővel, kényszeresen próbáltam betölteni az űrt, amit maga után hagyott. Elhittem anyám szidalmait. Elhittem, hogy negyvennyolc kilósan még mindig kövér vagyok, azt, hogy „rosszak a lábaim”, ha pliébe guggoltam, hogy sosem leszek olyan szép, okos és életrevaló, mint Ruszlana. A másfél év ezzel telt. Halálos erőlködéssel. Jobbnak lenni. Szebbnek lenni. Tökéletessé válni.
Az is voltam, jól megtanított megfesteni az álarcomat. Jól megtanultam a szerepem, a színjátékok premier plánját többé sosem szúrtam el. Szebben nem mosolygott nálam senki sem.
A hisztis, kényes, morcos drámakirálylányból egy betört, megtört, jól nevelt úri hölgy lett.
De azokon a napokon, amikor az éji eget a telihold vonta uralma alá, tükörképem az ezüst testen megtöredezni látszott. Olyankor vágytam leginkább őutána, bámulva az eget, szorítva az apró mackót. És ahogy teltek a kínos, megfeszített holdhónapok, teljes feladással leginkább a halálra vágytam.

152látogató,1mai

Szerző Lovász Évi 33 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet