Egy fia autó sem közlekedett rajtunk kívül ezen a szombat reggelen a behavazódott utakon. Egy rövid, családi házas részt követően, az országút egészen a városig nyúlt. A falu, amit már magunk mögött hagytunk, olyan volt, mint Aprajafalva. Hol alacsony, hol kissé magasabb rozoga házak, egymás torkába építve sorakoztak, rendszertelen tájolással és kerthatárokkal. A köztük lévő szűk, kis ösvény labirintusként kanyargott, és úgy tűnt, hogy minden út a templomhoz vezet. Nem nehéz ezen a környéken gazdagnak lenni – gondoltam.
Egy lelket sem láttam mozogni a házak körül, ahogy áthaladtunk a falun. Kísérteties csendet nyomtak a felhők az apró otthonokra.
Kiérve az országútra, még nagyobb havas síkság vett körül minket, mint amekkora a mi birtokunkhoz tartozott. Az ég komor szürkéje még fehérebbé tette az érintetlen hóleplet. Határtalan volt. A látvány békés némaságát csupán a fekete elektromos vezetékeken trónoló varjak zavarták károgásukkal.
Mintha tényleg valami orvosi könyvből olvasta volna, úgy folytatta Ádi:
– Egy ujjnyi vastag, hajlékony optikai műszert vezetnek a tüdőbe, a szájon át, le a légcsőbe, a főhörgőkbe, a lebenyhörg…
– Állj! – sikítottam közbe. A vér is megfagyott bennem a szavaitól, még az is, ami jó helyen keringett. – Egy csövet tolnak a tüdőmbe?!
Ádám futólag rám pillantott, majd folytatta. Bár ne tette volna, bár el se kezdtük volna. Bár ne lennék vérzékeny és ne hemperegtem volna vizes ruhában a hóban… És-és, bárcsak meg se születtem volna!
– A mellkasröntgen körülbelül harminc százalékban negatív, a CT-n nem biztos, hogy lesz hely, mellesleg a bronchoszkópia is lehet néhány százalékban fals negatív.
Egy szavát sem értettem a bátyámnak. Csak sorolta az orvosi cuccokat, de csak a torkomra tudtam gondolni. Szinte már most éreztem, ahogy keményedik ott valami cső, majd ahogy letolják, és szétreped az egész mellkasom, miközben elkékülve vonaglok, levegőért kapkodva, fuldokolva, és kétméteres betegszállítók lefognak és leszíjaznak… – lovaltam bele magam a rémképek sorába.
– Azonnal állítsd le a kocsit! – kiáltottam zihálva, sűrűn kapkodva a pánik levegőjét. Gondolatban már a műtőasztalon láttam magam, ahogy a tüdőmet vagdossák, és spriccel a vér, egyre csak ömlik, le a padlóra.
– Jaj, ne félj! Rutinvizsgálat! – Csak most vette észre, hogy már az egekig tetőződött bennem a pánik.
– Állj már meg! – kiabáltam ellentmondást nem tűrően.
Félreállt. Továbbra sem járt az úton senki, pedig már sokkal közelebb jártunk a városhoz. Sípolva, zihálva, könnyezve, gyomrot szurkáló rettegéssel ugrottam ki a kocsiból, és belerohantam az érintetlen hótömegbe.
– Most meg mit csinálsz? – kiáltotta utánam Ádám.
– Nem megyek kórházba, inkább meghalok! – üvöltöttem vissza.
A hangok, melyek elhagyták a számat, fehér gomolyként párálltak a téli levegőbe. Nagyon féltem, kizártnak tartottam, hogy kibírnék egy ilyen tortúrát. Ádám még utánam kiáltott ezt-azt, kifejezve felháborodását. De tényleg nagyon féltem. Jobban, mint a lövöldözős éjszakáktól, és ez még jobban megrémisztett.
Ádám csak néha gyújtott rá. De akkor, ott, rágyújtott. Minél nagyobb lépésekkel igyekeztem távolodni tőle, és reménykedtem abban, hogy rám zuhan valami meteor, vagy repülőgép, vagy bármi, ami megsemmisít. Amikor úgy éreztem, hogy kellő távolságba értem, megfordultam. Akkor valóban a szívembe hasított egy villám – legalábbis pont ilyen érzés volt: Zsoltit láttam meg közeledni felém az út felől, ahol most már két autó parkolt.
Reszketve sóhajtottam, és körbenéztem. A határtalan fagy világa vett körül. Hova, meddig menekülhetnék még – őrlődtem, és azonnal beláttam, hogy vége a játéknak. Földbegyökerezett lábbal vártam, míg odaért hozzám.
– Hát – kezdte még kicsit távolabbról –, köszi, hogy… Nem tudom, meddig kellett volna rohannom utánad…
És én nem tudom, pontosan ezt mondta-e, mert így elég értelmetlennek tűnik, de valami ilyesmi volt.
– Hú, jó kis edzés volt! – fújtatott egyre közeledve. Ajka körül hófehéren kanyargott a pára.
– Hm… – nyökögtem valamit köszönés helyett.
Akkor rádöbbentem, hogy az iránta érzett hatalmas fellángolásomat most lehűtötte ez a rengeteg hó. Itt állt előttem ő: egy orvos. Nem volt más, csak egy orvos. A bátyám haverja. Mi más is lehetne? És én gyűlöltem az orvosokat. Mindig is és most is.
– Na, királylány! – Hangja még mindig kifulladt volt, ahogy az utolsó lépést is megtette felém. – Látom, ez a kedvenc hobbid. Rohanni a hóban, miközben tuti, hogy megint mínusz van!
– Azt hiszed, hogy vicces vagy – kezdtem, és éreztem, ahogy tolul és tolul fel az a szörnyű kegyetlenség, amit talán anyámtól örököltem. – Mi a frászt keresel itt? – vontam kérdőre, és még én is megrendültem a kritikán aluli modoromtól.
– Gondoltam, hogy kérdezek tőled valamit! – válaszolta.
A szám már nyílt, hogy közbeszóljak, de akkor hirtelen közel lépett hozzám, és megragadta a kezem. Hozzám ért! – zakatolta az agyam. Megdermedve gyúltam lángra újra, tarig olvasztva a szántó havát, el a hegyig és azon túl is. Futótűz! – nyílalt belém, és elképzeltem, ahogy lángokban áll a világ, csak minket nem ér el.
A szeme barna. Sötét, csokoládéédes-barna. A nyakam szinte elmeszesedett a feszültségtől, ahogy a cirka száznyolcvanöt centi magasba emeltem a tekintetem. Éreztem, hogy ő is érzi. Talán minden lány iránt ezt érzi, de ez most nem számított.
Feltűrte a kabátom ujját a könyökömig. Tűszúrás nyoma.
– Ez mi? – kérdezte végül.
– Én nem… Én ne… – dadogtam, és próbáltam kinyögni, hogy nem vagyok drogos, vagy ilyesmi, nem esett le, hogy hova akar kilyukadni.
Ajka mosolyra húzódott.
– Tudok a hemofíliáról, Ádi elmondta.
– Örülök – grimaszoltam.
– Tehát egypárszor kaptál már szurit – kezdte, és kezdett újra orvossá válni.
– Igen, egypárszor – én pedig kezdtem újra normális emberi lénnyé válni, még mosolyogni is hajlandó voltam – , cirka százhuszonötezermilliócsillióbilliószor…
– Oké, azt hiszem, nincs olyan, hogy csillió, de értem – mosolygott.
Miközben gondosan visszahúzta a kabátomat a csuklómig, tekintete megállt a vérömlenyen, ami szinte beborította az alkarom kézfeji részét, így ő csak a szélét láthatta, ott, ami a tenyerem felé nyúlt.
– Ne nézegess! Nem vagyok cirkuszi mutatvány! – rántottam el a karom.
Nem szólt semmit, csak rágyújtott. Figyeltem. A füst szinte megállt a levegőben, alig halványult, lassan kanyargott, míg végül beleolvadt a téli párába. Rám nézett, mosolygott, mire elkaptam a tekintetem, és sóhajtva az égre néztem, majd újra rá.
– Szóval azt szerettem volna kérdezni tőled, hogy ha nem félsz a szuritól – kezdte –, szóval nem félsz a szuritól, ugyi?
– Egyenesen imádom, gondolhatod! – fintorogtam, amit ő nemnek vett, és nem volt kedvem kiábrándítani, hogy bármilyen szuritól padlót fogok.
– Akkor most… Most mit pánikolsz? – kérdezett rá végül.
– Én nem – kezdtem –, én nem – dadogtam megint –, Ádi már beadta a faktort.
– Királylány, elmondjam én, hogy mi fog történni?
– Ezt már elmondta a bátyám! A cső, amit a torkomba nyomnak, és letolják egészen a tüdőmbe!
– Jól van, el ne ájulj itt nekem! – szólt rám, amikor újra kezdtem a reszketést. – Kapsz egy szurit, megnyugszol tőle, vigyorogsz majd, mint a tejbe tök, majd elálmosodsz, és elalszol.
Akkor leesett, hogy Ádi csupán csak egy aprócska, kicsi részletet felejtett el közölni…
– Szóval altatásban csinálják?
– Igen! – vágta rá a legnagyobb természetességgel.
– És Ádi ezt miért nem mondta? – hörögtem.
– Miért-miért? Mert elrohantál a világ végére, kicsi lány!
Ennyi dráma a semmiért?! – puffogtam magamban.
– Ott legyek veled? – kérdezte hirtelen.
– Kérlek, ne! Ígérd meg, hogy nem nézed végig, ahogy belém nyomják! Fúj! – nyafogtam, mire nevetni kezdett.
– A felvételt megnézhetem?
– Ti, orvosok, teljesen perverzek vagytok! Hát, ha komolyan érdekel az, ahogy ott a nyál, meg a nem tudom, a porcok, vagy mik…
– Na, gyere, menjünk már! – nevetett, és óvatosan meghúzta a kabátom ujját.
Sosem felejtem el Ádám tekintetét, ahogy akkor Zsoltira nézett. Szélesre tárt karokkal vonogatta a vállát, kérdően bámulva, hogy ezt mégis hogy?!
Tudtam, hogy ezek után sok mindent átgondol…
