Lovasz Evi : Alex ollója (6./11)

Szerda reggel. Két nappal vagyunk a nagy csoda ünnepélye után. Álszent ováció, hipnotizáló katolicizmus. Ha nem dolgoznék az Egyház csodaváró ünnepein is, sosem láttam volna egyik éjszaka a kórház színhibás, kis doboztévéjén a Discovery csatorna „Hiszel benne? ” című műsorában azt az elhallgatott tényt, hogy Mária Magdolna lopta ki Jézus testét a sírboltból. Így aztán nem nehéz elhinni, mekkora csoda történhetett, amikor másnap nem találták a hullát; Jézus Krisztus feltámadt. Másként nem is történhetett, ugyebár.
Tűnt el tetem a mi hullaházunkból is. Nem is egyszer. Szerettem volna hinni, hogy a lapockacsontjuk angyaltollas szárnyakká nyúlt, és egyszerűen csak fogták magukat, felreppentek az égbe. Kevesebb munkám lett volna. De a hullaházat messziről elkerülik a csodák. Mindig előkerültek a hullák, csak sokkal csúnyábban. Az osztályok ide-oda kavarták őket, aztán ott felejtették azokat a folyosón vagy a liftben, a takarítók meg félretolták, aztán véletlenül bevitték azokat előjegyzett műtétekre… mindegy is, végül mindegyik előkerült.
Egy zöldségagyú emberszövettel viszont nem tudok elszámolni. Amíg Occam fent életben tartja azt a gépeivel, addig itt, lent ez hullahiányt jelent. De képtelen lennék elrontani Occam játékát. Szeretem őt.
      Borda? Nincsen semmi baj. Ha borda… Még az édenkertben elvesztette Ádám. Azóta minden hetero oldalbordája a feleségüké. Halálos lehet, de túlélhető. Túléled te is, ha ki kell venni.
Baszottul hadoválok. Nem volt borda mostanában. Agyatlan pojáca vagyok. Halálra rémült, amatőr seggfej. Agyhalott.
      Sternum. Manubrium*. Ugye te készítettél metszetet belőlem?
Bassza meg.
Te validáltad.
Én csak metszetre teszem. Nem nézek, nem látok. A boncorvos diagnosztizál.

Másodlagos mellhártya- és pericardium carcinoma. Rákszélű, fekélyes laesio a peremén. Otromba Langolier marás. Csak egy újabb sebész műhiba. Gyilkosság. Az osteosarcoma belülről markolja szíven. Mindent dézsmál, feleszi az éppen születő vérsejteket. Befolyik oda, amiről azt hittem, csak a kettőnk szobája. Be a hetedik terem kulcslyukán.
A duzzasztó után véresésként zubog be az ajtó orrán, száján; míg végül ellepi a legszűkebb kamrát is. A bal kamrát. A legvégén pedig kibontja a sebészcsomót, amivel Occam a szívéhez szorított.
      Alex, hetek óta nem láttam orvost nálunk. Szerintem nálatok a boncorvos is olyan, mint az Atyaúristen. Valahol fent ül a trónján, várja a leleteket, amiket te csinálsz meg helyette, ő meg rányomja a pecsétjét. Fárasztó lehet.
Ha kedd a kertnap, akkor a szerda…?
Szerdán táncolunk.

Mosolyog és hozzám bújik. Úgy szorít, mintha remélné még, hogy elér. De a tükreim kifenték fogaikat. Élesek és halálosak. Minden ki nem mondott szavamat óriássá domborítják. És Occam lát engem, épp úgy, ahogy én őt.

      Tánc a kómaosztályon?! Sztriptízelsz nekik, mi? A végletekig féltékeny vagyok!
Úgy teszek, mintha a vihogástól könnyeznék, pedig a napokat siratom. Occam sosem támad fel. Vasárnap éjjel fog meghalni. Az intenzívre kerül majd, onnan meg a boncasztalomra. És a kibaszott patológus azt akarja majd, hogy én belezzem ki. Ő csak pecsétel. Ez roppant fárasztó lehet.
      Veled akarom az utolsó táncomat, Alex.
Majd egy nagyon-nagyon távoli szerdán, édesem. Holnap helyrehozzák azt, amit elbasztak. Addig vágnak majd, míg én azt nem mondom, hogy tiszta vagy.
Nocsak, Alex. Mégiscsak te vagy Monsieur Guillotin reinkarnációja?! Nyissz-nyissz-nyissz!

Magamhoz húzom. Megölelem, feltámasztom benne a reményt, hogy meggyógyul. Senki sem érdemel olyan haláltusát, melyben ne remélhetne feltámadást egészen az utolsó pillanatig. Occam ennél többet is megérdemelne. Hogy Jézus vigye az ő keresztjét.
      Levághatod a hajam, ha szeretnéd…

Megjegyzés: *Szegycsont. Markolat.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:56 :: Lovasz Evi
Szerző Lovasz Evi 41 Írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/