NORA – I. Rész – 5./2 Fehér köpeny és csókcukorka

– Mentolos cuki?
Kérdezte pár perccel később, amikor újra tovább tudtunk indulni. A jobb kezével vette ki nadrágzsebéből a pici dobozt, és egy kézzel pattintotta le a fedelét, miközben továbbra is az útra figyelt.
– Kösz!
Kettőt a tenyeremre rázott, majd ugyanennyit a saját szájába.
Istenem, a doboz hozzáért az ajkához! – vágott gyomron a látvány, majd a tenyeremre néztem: kettő ici-pici csókcukorka.
– Na, mi van? – nézett rám. – Hányni kell? – kérdezte, és lassított.
– Nem.
Válaszoltam, majd belém hasított a gondolat: meg akar csókolni! És innentől kezdve sorsjátékot játszottam Istennel.
Ha meg akar csókolni, akkor még a falu előtt jön velünk szembe autó: jött!
Ha nem akar megcsókolni, akkor látok a faluban legalább egy embert: nem láttam!
Ha meg akar csókolni, akkor elszáll az autó felett egyedül egy varjú: szállt!
Ha nem akar megcsókolni, akkor egy percen belül mindkét kezét ráteszi a kormányra: nem tette!

És így, száz százalékig biztos voltam abban, hogy meg akar majd csókolni…
A falu főútja után – még a házunkhoz vezető földút előtt – hirtelen leparkolt. Kérdően néztem rá, és ő is hasonló bizonytalansággal rám.
Hát itt van a perc – gondoltam. És imádkozni kezdtem, hogy csak ne kelljen újra hánynom!
– Szóval nem tudom – kezdte. – Mert én egy senki vagyok.
Csak ennyit mondott. Hosszú másodpercnyi, néma csend szállt közénk, aztán újra a kérdő tekintet.
– Nem értem – nyökögtem végül, és a szívem egyre nagyobbra duzzadva lüktetett a torkomban.
– Nem hajthatok be hozzátok! – bökte ki végül.
– Tessék?
– Tudod, a szabály, hogy a faluból például csak Ferenc atyának szabad.
Nem tudtam erről. Szinte semmibe se avattak be, de nagyon reméltem, hogy a szüleim még hetedhét országos távnyira vannak. És ezt nem árulhattam el neki, ahogy szinte semmit sem szabadott volna.
– Ne aggódj, elkísérlek. Ha rosszul vagy, felkaplak, és kézben viszlek!
Elmerengésem csodálkozásba csapott, ahogy Zsolti arcát néztem. Zavarban volt. Ő, a nagy dumás szoknyapecér…
– Csak elég hideg van, félek, hogy nem tesz jót a tüdődnek – folytatta.
– Hajts be nyugodtan! – válaszoltam.
– De nem juttatnak börtönbe a szüleid, vagy ilyesmi?!
Az állam az ölembe esett.
– Mesélj, mit gondolnak rólunk az emberek!
Zsolti újra felkapcsolta a kocsit, hogy befűtsön, aztán hozzákezdett.
– A hivatalos verzió szerint ügyvédek – mondta, de ettől nem lettem nyugodtabb.
– Mi a nem hivatalos?
– Mármint a szennyes pletykákra gondolsz?
– Igen, csak az érdekel! Mit gondolnak rólunk?
Hezitált. Percekig hol rám nézett, hol a mozdulatlan szélvédőre, míg tekintete végül az autó ablakán ragadt. Nyaka megfeszült, előredőlt, mintha látott volna az autó előtt valamit.
– Van ott valaki? – kérdezte tőlem halkan.
Anyám – vágott fejbe a gondolat, ott áll, és bámul minket. A következő pillanatban pedig kirángat a kocsiból, és jó párszor hasba rúg – futott át az agyamon, amikor odafordultam.
Zsolti felnyomta a fényszórót, én felsikítottam ijedtemben. Kezét rátette a kezemre, ami a combomra feszült.
Dávid volt. Csak állt ott, meg sem mozdult, és minket bámult. Kis híján elsírtam magam a borzongástól.
– Itt a pasid – jelentette ki Zsolti, mindenféle gúnyos vigyorgás és vihogás nélkül.
Ránéztem, de ő nem viszonozta a pillantásomat, Dávidot bámulta. Lenéztem a kezére, mozdulatlanul forrósította az enyémet, ujjvégeivel a combomat.
– Nem a pasim – válaszoltam.
– Nem?! – fordult felém meglepődve, aztán megkönnyebbülten mosolygott. – Na, pedig ez volt az egyetlen a pletykák közül, amit elhittem!
– Hát, mindenkinek tök rendben lenne, ha egy kreténnel járnék? Hát mindenki tök kreténnek néz?! – fakadtam ki.
Mélységes csalódástól szikrázó pillantást lövelltem felé, majd kiszálltam a kocsiból, hogy faképnél hagyjam. Sietve követett.
– Szerelmes beléd – súgta oda Dávid, miközben szó nélkül elviharzottam mellette.
– Na, mi az, tudsz beszélni?! – fordultam vissza, és fenyegetően léptem Dávid felé. Esküdni mertem volna, hogy pupillái egy pillanatra sárgán villantak.
– Legyetek boldogok! Bár úgysem lesztek – közölte.
– Te, köcsög kretén! – kiáltottam, és nekiestem volna, de akkor fény gyúlt nem messze Zsolti autója mögött.
Fényszórók. A szüleim! Elbotolva a saját lábamban, seggre ültem. Sietve térdre fordultam, és sprintelni kezdtem.
– Norci, mi a frászt csinálsz, normális vagy?! – kiáltotta Zsolti, és hallottam, ahogy ő is futni kezd utánam.
Nagyon gyorsan lehagytam. Ám akkor az agyamba fagyott a tény, hogy a szüleim kocsiját már nem fogom tudni lehagyni. Nem fogok hazaérni! Meg fognak ölni! Nem, előtte megkínoznak! Halálra fognak kínozni!
A tölgyek közé vetettem magam. A fejem óriásit csattant az egyik kérgében. És akkor, eszméletvesztésem utolsó előtti pillanatában döbbentem rá, hogy ha engem nem is, a két fiút biztos, hogy megölik.

Szerző Lovász Évi 42 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet