NORA – I. Rész – 5./1 Fehér köpeny és csókcukorka

Ádám valóban sok mindent átgondolt, bár velem egy mukkot sem osztott meg mindebből. Valóban átértékelhette a dolgokat, amiért úgy döntött, hogy engem a kórházban hagy, míg ő hazarohan. Haza: ahonnan kipislantanunk sem szabadott volna, nem hogy a városig furikázni. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de abban teljes egészében biztos voltam – még ha arra is kérte Zsoltit, hogy maradjon velem ott, majd hozzon haza –, hogy nem a papás-mamásba egyezik bele.
Talán megbízott bennem. Még úgy is, hogy mostanában folyton ellentmondtam neki. Talán hitt abban, hogy okos vagyok. Abban, hogy nem sétálok bele egy villámoktól cikázó tornádó közepébe. Talán… Ha így is volt, én nem bíztam magamban ennyire. Sőt, semennyire sem. Az a kavar, az a rettenetes földindulás, amit Zsolti okozott bennem az első teliholdas esténken, az a hótól csillogó pillanat, teljesen ledöntött a lábamról. Majd azonnal jött a düh, a harag, az önmarcangolás. Önvád tízezerrel. Rám mosolyog valaki, és én egyből kockára tennék mindent…
Ami még jobban zavart, hogy Zsolti tipikus szépfiú volt. Olyan férfiasan szépfiú, ha van ilyen egyáltalán. Magas volt, de nem nyurga, mozgása mindig kontrolláltan összeszedett, és hihetetlen erőben volt úgy is, hogy nem volt egy agyongyúrt izompacsirta. Igen, az a típus, akire valóban ragadnak a nők. Olyan egyszerűen nem fordulhatott elő, hogy beálljak a rajongótáborába, a cirka huszonkét bombázó mögé. Nem lehettem ekkora klisé, főleg nem tizenöt éves létemre.
De nem csak én lettem öntudatosabb, Ádám is megváltozott. Engem szinte semmibe se avattak be, de Ádám sokat tudott. Talán mindent és talán többet is, mint ahogy gondolták a szüleink. Nem fordult volna szembe velük, azokat az eseteket kivéve, amikor engem terrorizáltak. Mégis, valahogy azt éreztem, hogy elég erős már ahhoz, hogy saját neve és helye legyen abban a világban, ahová születni kényszerültünk. Furcsamód, ez mégis jelenthette azt, hogy képes lesz minket kimenekíteni ebből a pokoli protokoll-világból. Bíztam benne, hogy nemsokára sikerülni fog.
Viszont soha nem beszéltünk erről, pedig tudtam, hogy pontos terve van. Egyszerűen csak láttam a szemében: minden nappal kékebbé vált írisze, ahogy lelke a szabadságért fuldoklott. Igyekeztem normális lenni, érte, számára, hogy legalább egy igazi családtagja legyen az életben. De velem nehéz volt, bár talán ez tett valódivá ebben a pokoli színjátékban.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy levetkőztetted őket!
Gondolataim kusza hálójából Zsolti zökkentett ki. Az autójában ültem, és hazafelé tartottunk. Sötét kora este volt. A telihold acélszürkévé világította a kövér hófelhőket, melyek duzzadva, lassan gomolyogtak, egyre erősebb hóillatot árasztva magukból.
Rámosolyogtam. Ő nevetett, és választ várt, ahogy újra és újra rám fordította tekintetét az útról. A holdfény alatt, a fekete autóban mindkettőnk bőre ezüstösen világított. A haja szőkébbnek tűnt, az enyém szinte hófehéren kunkorodott. Barna szeme mint beesteledett ég, mosolykönnyek csillagjaival.
– Jó! Akkor elmondom a teóriámat – kezdtem, és kihúztam magam.
– Erre nagyon kíváncsi leszek! – vigyorgott továbbra is.
– Ti orvosok… – kezdtem bele.
– Tudom-tudom – vágott közbe –, mind egyformák vagyunk, istennek képzeljük magunkat… Meg egoista barmok is vagyunk! – nevetett.
– Igen! – bólintottam komolyan. – És ez nem elég! Azzal, hogy felveszitek a nagy, hosszú, lebegő, fehér köpenyeteket, na, azzal aztán tényleg mindenhatónak érzitek magatokat!
– Azért jó lélegezni, nem? – Elkomolyodott egy pillanatra, majd újra kezdte a vihogást. – Akkor sem hiszem el, hogy az egész pulmonológia levette a köpenyét!
Csak vigyorogtam én is, és figyeltem őt: ezüstösen csillogó, bal karját a kormányon, ahogy alkarizmai közt kidomborodtak az erek. Odakint mínuszok repkedtek, ő mégsem volt kabátban, hosszú ujjú pólóját könyökéig tűrte. A másik karja a sebváltón pihent, és azon kaptam magam, hogy megint mélyre zuhanok belé…
– És ez az egész, hogy nem vettek fel a rendszerbe, hogy nem írtak zárót. Nem tudom, ez mi volt, Ádi ezt hogy és miért intézte így… Mert gondolom, az ő keze van a dologban – folytatta, miközben az utat figyelte.
Nem válaszoltam, csak ültem ott, könyörögve az éghez, hogy fejezze be a kombinálást. De nem tette.
– És azok, akik halálra szívatnak minket a gyakorlatokon, azok a vaskalapos, vérbeli kihaénnem orvosok, ahogy mondtad… Úgy ugrálnak, ahogy egy kislány fütyül?!
A kislány jelzőtől most is elment az életkedvem. Rettegtem, hogy meddig megy még el, és szívből gyűlöltem magam azért, amiért nem bírtam akkor sem úgy viselkedni, mint egy normális gyerek.
– Kik vagytok ti? – kérdezte, és lazán rám mosolygott. – Az orosz maffia költözött a szomszédomba, vagy mi?
Álarc, álarc, álarc, légy most velem! Ha egyszer, ha valaha találunk kiutat ebből az egészből, akkor talán másképp…, de most kellesz, nagyon kellesz, álarc!
Furcsa dolog történt. Képtelen voltam rá! Egyszerűen minden színészi tehetségem a semmibe veszett. Éppen úgy, ahogy a szélvédőn egymásba, majd az örökkévalóságba olvadtak az eleredő hó pelyhei. Tudtam, hogy hatalmas bajba keveredtem, és keverem a családomat. Zsoltit meg főleg. Itt volt a premier, és én lefagytam. Ugyanakkor volt még valami, amivel menthettem a helyzetet… Mert az orvosok nagyképű, egoista barmok, akik azt hiszik, a kórházon kívül nincs is valóság. Ha egyszer elkezdenek a szakmájukról beszélni, akkor minden más megszűnik.
– És mit csináltak velem? – kérdeztem hirtelen.
Zsolti kérdő tekintettel fordult felém egy pillanatra.
– Nem akarhatod tudni! – válaszolta kurtán.
Valóban. A világon a legutolsó dolog volt, amiről tudni akartam. Vártam néhány másodpercet, és rémülten döbbentem rá, hogy tényleg nem akar beszélni róla.
– De igen!
Újból rám nézett, mintha a valós választ tényleg ki tudná olvasni a gondolataimból.
– De nem! – nevetett.
– Most mit vagy ilyen nagy okos?! És ha tényleg érdekel?! – rivalltam rá.
– Mindjárt hányni fogsz, nem tetézném a dolgot véres részletekkel – jelentette ki.
És tényleg. Olyan gyorsan tört rám a hányinger, hogy ha nem állt volna félre pont abban a pillanatban, akkor hát… toccs lett volna, be a kocsijába.
Kivetődtem a hóba, és hálát adtam az égnek, hogy nem nappal van. Nagyon gyorsan túl voltam a dolgon, de hallottam, hogy kiszáll az autóból.
– Ide ne gyere, mert kinyírlak! – szóltam rá rémülten, még mindig a hóban térdelve.
Mindennek – mi el sem kezdődött közöttünk – azonnal vége szakadt volna abban a pillanatban, ha meglátott volna hányni.
– Ha megígéred, hogy nem rohansz el! – Nem nevetett, de hallottam a hangján, ahogy vigyorog. – Tudom, hogy vonz a hideg, a sok hó…
– Úgy utállak! – kiabáltam, majd hánytam még egy csomót.

Szerző Lovász Évi 42 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet