NORA – I. Rész – 3./2 Titkos napló

Órák sem teltek el a naplóm elégetését követően, de én újra írni szerettem volna. Kiönteni mindent egy papírra, de nem lehetett. Vagy mégis? És ha elégetném megint? Nem kockáztathattam. Ha a szüleim rajtakapnak, megölnek.
Alig aludtam ezen az éjen. Hófehér fénnyel szállt fel a telihold, fényköröket vibrálva szemem elé. Hajnalig forgolódtam, amikor zaj ütötte meg a fülem, egész közelről jött, a lépcső aljáról. Felkeltem, és hang nélkül nyitottam résnyire az ajtóm. Valaki lopakodott felfelé. Gyorsan visszacsuktam, vagyis csak próbáltam volna, de folyton kinyílt. Be kellett volna csapnom, de ezt nem tehettem. A lépések szinte a nyakamon voltak. Visszarohantam az ágyamba, az orromig húztam a takarót, és onnan figyeltem.
A hold bevilágította a szobámat. Az ajtómat vakító fehérre kente, és minden holdszínűvé vált. A nyílás árnyéka feketéllett csupán. Minden agysejtemmel a rés szélességére koncentráltam, kiszáradt szemekkel lestem, mikor mozdul meg az ajtó. A lépések gyorsan értek a küszöb elé, és egy hatalmas csattanással azonnal bedőlt az ajtóm. Torkom szakadtából sikítani kezdtem.
– Csss… Én vagyok! – kapcsolt villanyt a bátyám.
Rettenetesen megijedtem, a mellkasom majd’ szétszakadt a pániktól.
– Mi a frászt művelsz, tudják, hogy kint voltál? – vontam kérdőre elfojtott hangon.
Ádám csendre intve a szája elé emelte mutatóujját, és percekig néma csendben füleltünk, hogy felzavartuk-e a szüleinket.
– Te részeg vagy? – súgtam felé, amikor megcsapott a tömény piaszag, majd hirtelen rám tört a köhögés.
Részeg volt, de ekkor egy pillanat alatt kijózanodott.
– Válaszolj, hülye! – kezdtem kimászva az ágyból. – Csak valami isteni csoda lehet, bátyó, hogy nem lőttek le!
– Maradj már! Valami nem stimmel!
Még oda akartam szúrni, hogy: ja, a véralkoholszinted, de baljóslatú hangja megrémisztett. Megfeszült testtel álltam az ágyam mellett, és amilyen hirtelen a bátyám kijózanodott, múlt el a köhögésem is.
– Hozd! – utasított szigorúan.
– Nem! – vágtam rá, és visszabújtam a takaró alá.
Tényleg nem stimmelt valami. Azzal, hogy nem kezdett el velem vitatkozni, tudtam, hogy a színdarab eme felvonása ismeretlen előttünk. Kihúzta az éjjeliszekrényem fiókját, kipattintotta annak titkos rekeszét, és kivette a fegyvert, majd mindenféle „Hasta la vista baby” nélkül eltűnt a folyosó sötét szájában.
Rettegtem. Szavak nincsenek rá, milyen erővel csavarta gyomromat a félelem. Nyárfalevélként reszkettem, és zihálva vártam a rajtakapás, a dulakodás zajait. De néma csend lett. Halkan kattogott mellettem a balerinás ébresztőóra. Az ajtón túli sötét szinte hullámzott a folyosón. És akkor eszembe jutott egy fő szabály.
Istenem – nyekeregtem, és kirohantam a folyosóra, amely a szüleink hálójába ütközött a végen.
– Ádi! – suttogtam bele az orrom előtt masszává gyűlt feketeségbe, de már késő volt.
A fő szabály: éjfél után nem nyithatsz be a szüleink hálószobájába, mert tizedmásodpercen belül lövést kapsz. Apám fejre célzott, Anyám szívre. De a bátyámat nem védhettem meg. Nyolcévnyi fórja volt előttem ebben a csodás, felhőtlen, szinte unalmasnak mondható, teljesen átlagos családban. Tudta.
– Nincsenek itt – válaszolta. – Kapcsold le a villanyodat, és bújj el!
Tettem, amit mondott. A megbeszélt búvóhely nem a ruhásszekrény volt, mint a gagyi horrorfilmek tömkelegében. Bemásztam az ágyam alá, és kipattintottam annak titkos rekeszét, majd bemásztam a gerendázat közé. Óráknak tűnt a várakozás. Emlékeimben annyira élesen éltek a lövöldözős éjszakák robajai, így szinte alig tudtam megkülönböztetni a várt zajt a mostani néma csendtől.
– Jól van, lezártam a birtokot! – hallottam tompán Ádám hangját, majd előkúsztam.
– Lezártad? – kérdeztem döbbenten.
Lezárni – ez is egy főszabály volt. A szüleink eltűnése vagy halála esetén lépett érvénybe.
– Jel van? – kérdeztem.
Ha nem hagytak jelet, akkor mihamarabb költöznünk kellett újra. Az úti cél előre le volt fixálva. Rettegtem a válaszától. Csak Zsoltira tudtam gondolni, ebben a percben egyikőnk biztonsága sem érdekelt, vagy, hogy mi van a szüleinkkel. Csak Zsolti.
– Van. Tessék! – Egy borítékot adott át, nekem címezve, anyám kézírásával – szigorú csúcsokba nyúló betűkkel.
– De, tudod a szabályt! Amíg vissza nem érnek, úgy kell tennünk, mintha mi sem lennénk itt. Csak a kutyák. Villany, ablaknyitogatás, kimászkálás kizárva. Tudod, végigcsináltuk egypárszor!
Bólintottam, és sírni kezdtem. Persze, nagyon megkönnyebbültem, hogy nem kell itt hagynom őt, de el sem tudtam képzelni, hogy maradhatnék itthon, amikor ő látni szeretne. Ebben a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem a szüleimet.
– Jól van, nyugi! Semmi baj nem lesz! – mondta, majd leültünk az ágyamra egymás mellé.
A szobát ismét csak a telihold fénye világította be. Köhögtem néhányat, majd hátrafordultam a balerinás órám felé, fluoreszkáló fénye negyed ötöt mutatott. Visszafordultam Ádám felé, és oldalba löktem.
– De hol a fenében voltál? Becsajoztál?
– Majd egyszer elmesélem – mosolygott.
– Találkoztok újra? – kérdeztem vigyorogva.
– Minek? – Arca elkomolyodott. – A vége mindig ugyanaz: ki vagy te? Honnan jöttél? Miért nem mondasz semmit a múltadról?
Hümmögve a pihe-puha plüss szőnyeg felé sütöttem le a tekintetem. Majd ő lökött oldalba.
– Na és? Te kiről írtál a titkos naplódban?
A fejem majd’ leesett a vörösödés súlyától, még szerencse, hogy félhomályban ültünk.
– Dávidról, igaz? – kérdezte.
– Mi?! – sikoltottam, és szembefordultam a mosolygó arcával. – Mi van? Úristen, dehogyis! Az egy kretén!
A bátyám szemei meglepődtek, mire elnevettem magam.
– Ne már, Ádi! Most komolyan ennyire kreténnek nézel, hogy én egy ilyen kreténnel? – És akkor megköszörülte a torkát. – Hát de… Akkor kiről?
Még a kérdés befejezése előtt tudta… A hatalmas légvétel egyenes testtartásba húzta gerincét. Tekintete ide-oda ugrált, ahogy szememet nézte. Néma csend szállt közénk, és nem tudtam a folytatást. Nem tudtam, hogy élhetek-e valaha igazán a szabad akaratom jogával. Mert ez nem helyzet volt. Annyira egyszerűbb lett volna hazudni neki… De azt soha nem tehettem!

75látogató,1mai

Szerző Lovász Évi 33 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet