Másnap reggel azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, amikor a bátyám berontott a szobámba. Arra sem emlékeztem, hogy jutottam be a saját ágyamba. Semmire. Zúgott a fejem, fájt a szám és émelyegtem.
– Kelj fel gyorsan, itt a falupap! – ébresztett, és fordult is volna már ki a szobából, ha nem kezdtem volna rekedt hangon nyöszörögni.
– Jaj, ne! Aludni akarok még! Vagy inkább elaludni örökre! – nyafogtam, és átfordultam a másik oldalamra.
Bejött, bevágta maga mögött az ajtót, majd halkabb hangon kezdett el beszélni, miközben az ágyam mellé sietett.
– Ne csináld, Norci! Ez most hivatalos! – nyomatékosította az utolsó szót.
Hivatalos – így hívtuk azokat az eseményeket, amelyek a szüleink életéhez tartoztak. A megjelenést, a bemutatkozást, magunk között pedig csak kötelező seggnyalásként említettük. Valóban kötelező volt. A legszigorúbb protokollal megírt forgatókönyv szerint kellett eljárnunk, amelyre minden alkalommal alaposan felkészítettek a szüleink. Színészek voltunk egy olyan világban, amelyben ők írták azt a bizonyos forgatókönyvet, és ők írták magát a darabot is, ezzel együtt a világtörténelmet. Mindig, mindenhol, mindenki alájuk tartozott. Vajon a mennyország is?! Mert a pokol eleve elrendelten, egész biztosan.
Így hát, azon a reggelen, egy hangyányi reményfoszlány ébredt bennem a pap személyét illetően. Nagyon-nagyon naiv voltam ismét, természetesen…
A bátyám arca beúszott a látóterembe, majd megkönnyebbülten mosolygott, amikor éber tekintetemmel nézett szembe.
– Na, gyere, be kell mutatkoznunk! – Hangja megbocsátó volt, majd amikor látta, hogy nagy szenvedve, végre kimászom az ágyból, elsietett.
Körbenéztem. Hányni tudtam volna a szoba berendezésétől. A fejem majd’ szétszakadt a baldachinos, csipkefertőzött, habos babos stílus miatt. A bőröm égett, miközben vacogtam. Nagyot nyögve feltápászkodtam a rózsaszín díszlet közepébe, majd készülődni kezdtem.
Néhány perccel később izgatottan lépkedtem le a lépcsőn, miközben imádkoztam Istenhez, hogy a pap ne a szüleim, hanem a valódi Jóisten szolgája legyen. Tévedtem. Az elcsípett beszédfoszlányokból világosan kiderült számomra, hogy ezen az új helyen, ő az első számú kulcs a védelmünk tekintetében. Aki pedig a szüleimet védi, az engem ugyan nem. Így hát reményvesztetten, de már felvéve az álarcot haladtam egyre le, újabb játékra készen állva.
Anyám, a bátyám és a pap az előtérben ácsorgott. Aki ismerte anyámat, pontosan ilyennek ismerte, amilyen most is volt. Gyönyörű, művelt, intelligens, etikett-tudatos, csilingelő hangú nő, aki egy szempillantás alatt gyűrte maga alá, láthatatlan nyomásával a világot. Egy pillanatra sem pislantott ki önnön álarca mögül, talán szerettem is a hivatalos Ruszlánát.
– Gyere, kincsem, Ferenc atya van itt! Gyere, hadd nézzen meg közelebbről! – emelte felém gyémántgyűrűs karját, és én vidám, angyali kamaszként ugrándoztam az ölelésébe.
Anyám makulátlan színész volt, de én még jobb voltam, hiszen a túlélésemért játszottam. Egyből éreztem, hogy valami nem stimmel. Ádám arca sem árulta el, de a tény, hogy nem invitálta beljebb az Atyát, aggodalomra adott okot.
– Leányom, hát mi történt az arcoddal? – meredt rám aggódva a pap.
Hát, erről volt szó. Tudtam, ha jól szereplek most, akkor talán napokig is békén hagy, de az is világos volt, hogy ha ezt elszúrom, akkor eltesz láb alól.
– Szívem, ne félj! Ferenc Atyának bármit elmondhatsz! Meséld csak el bátran azt a csúnya incidenst! – provokált anyám. Csilingelt a hangja fel, egészen a kristálycsillárig.
– Anya miatt van – kezdtem, majd anyámra néztem.
Maximálisan megbízott bennem. Vagyis nem bennem, hanem a tökéletes sikerben, amit a terrorjával, tizenöt év alatt elért. Minél jobban szaggattam a határokat, annál jobban élvezte ezeket a játékokat. Anyám nem ilyenkor félt, csak akkor láttam őt rettegni, amikor azonnal költöznünk kellett. Újra és újra. Olyankor embernek tűnt, egy normális, megrettent nőnek.
Csak olyankor.
Továbbra is mosolygott, és Ádámnak sem rezdült egyetlen vonása sem.
– Hogy-hogy? De hát, mi történt? – vette át a szót Ferenc atya.
– Verekedés volt – feszítettem tovább a húrt. Az atya kikerekedett szemekkel bámult, hol rám, hol Ruszlánára.
– Egy lánnyal a suliban, mert le mocskos-ruszkizta anyát – böktem ki végül.
Nem mertem anyámra nézni, tudtam, hogy utalásnak venné, és később megölne. Így viszont? Vastaps!
Az atya magához húzott.
– Lányom, meg kell bocsájtanod az ellened vétkezőknek! Nem szabad kezet emelni Isten bárányaira, mert azzal magát Jézus Krisztust bántod!
Bla-bla-bla… Angyalian bűnbánó arcot vágtam. A glória szinte ott csillogott a fejem fölött, miközben arra gondoltam, hogy ez a pap valóban semmit, de semmit nem tud Istenről, és az ő állatkertjéről.
Hirtelen csengettek. Anyámban megfagyott vér, amikor az atya kérdés nélkül ajtót nyitott.
– Ez csak Dávid lesz – mondta nyugtatólag, és korombéli, fekete hajú, fekete szemű fiút engedett be. – Dávid az első számú ministránsom – mutatta be őt, miközben elénk tolta.
A fiúnak már a szeme se állt jól. Még anyámban sem éreztem akkora sötétséget, mint amekkora belőle áradt. Perceken belül be is bizonyította.
– Neked meg mi bajod van? – intézte felém a kérdését, nem túl ministránsfiúhoz illően. Az atya ráciccent, de én megelőztem bármiféle nevelő célzatú példabeszédet.
– Nem láttál még szájon sebet?! – kaffogtam, és anyám rám szólt úgy, ahogy a jó anyák csinálják.
– Nora, légy szíves, modor!
– Nem arra gondolok. Lázas vagy – közölte a fiú.
Anyám mellém lépett, és megfogta a homlokom, ahogy a jó anyák csinálják…
– Igen, valóban, igazad lehet, Dávid! Így most, ha megbocsájtanak… – tessékelte ki őket sürgetve.
Amint kiléptek a házból, anyám megperdített, és hozzálökött a lépcsőnek. Üvöltözni kezdett, hogy velem állandóan csak a nyűg van.
