Alex ollója (8./11)

Jó ideje nem kel már fel a Nap. A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a nihil felrepedezett kövezetén: túlvilági a hang. Csak az öbölre tudok gondolni.
Occam jó ideje nem ébred már fel, leszámítva azt a néhány másodpercet, amikor sírva kér, hogy metsszem el a torkát, vágjam le a fejét, nyomjak párnát az arcába… valamit még kihagytam, mert amúgy nem figyelek rá.
Nem figyelek erre, csak arra, hogy nagyon gyorsan beadjam neki az újabb adag morfint. Halott álmok világába zárom és tartom őt fogva. És én csak az öbölre tudok gondolni…
A tó érces illatára, ahogy nyalta Occam gyönyörű testét, az én nyelvem a vizet; egy egész óceánt nyeltem volna le, minden dihidrogén-monoxid molekulát vadul csókolva, mert az ő bőréről ázott belém. Sosem szerettem mást.
Perc nem telt úgy, hogy süllyedő testemet Occam ne emelte volna újra és újra a felszín felé. Az élet legutolsó halálra ítélt reménycseppjeibe tartott, és vitt karjaiban fel, a Nap aranyló vízszikráiban lebegve. Mindenemet adnám még egy vele töltött napért…

Most nincs Nap. Nincs fény, víz és ragyogás. A monitor mesterséges fénye lüktet felém vibrálva Occam szívdobbanásait. Most gyengül. Lassul, halkul; a novemberi köd előtt mindig van hatvan perc, amikor hullamerev az ég tengerkék szeme, csak aztán zúzza össze vízióját a tél. Agyszövetestül.
Alex, a következő asystoliánál* húzd ki a dugót!
De én mindig csak az öbölre gondolok. Csak még egyszer! Csak egy utolsót! Kiutat az intenzívről.
A napszakok levedlett kígyóbőrbe bújva vonaglanak a duzzasztó felé. Nem bírom! Nem akarom hallani a halálos zuhanás egyre fenyegetőbb zubogó zaját. Úgy fáj!!! Úgy…
Lenyel minket.
Meghal.
Meghalunk.

Édes Istenem, kérlek, ne vedd el őt tőlem! Megteszek bármit, csak oldd fel a fájdalmát, vedd el testéből a betegséget. Kérlek, úgy kérlek, könyörgök, ne vedd el őt tőlem! Többé nem tagadlak meg. Akkor sem, ha engem feszítesz meg helyette. Ostoba, gyarló lányod vagyok, de szeretek… dobd el szent ollódat, helyette tűfogót végy, és tűt, fonalat… Varrj minket soha fel nem szívódó varrattal eggyé.
Aztán egyszer csak jobban lesz. Kinyitja aranylóan barna szemét, és a Nap felragyog általa a kórteremben.
Az imám meghallgatásra talált.

Megjegyzés: *A szív összehúzódásainak szünetelése

194látogató,1mai

Szerző Lovász Évi 33 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet