Alex ollója (5./11)

Töretlenül megkövet a tükör. Törött. Ám itt van velem Occam most már minden reggelen. Én fésülködöm, ő borotválkozik, épp annyival magasabb nálam, amennyivel lealacsonyít hozzá a tükör homorúvá mozdult fele. Utálja. Én meg imádom, hogy meztelen. Dacolva a tökéletlenséggel hátat fordít, úgy húzza végig bőrén újra és újra a pengét.
      Féltelek. A gillette-et a guillotine-ról nevezték el.
A tükörben világunk, mint régi idők fekete-fehér mozija. A hajam fehér – egyelőre; hiába húzom ki fésűmmel vagy negyvenedszerre, egyre szürkülnek a szálak. Abbahagyom, megrettenek, nem tudom, mi szennyezheti mélyről. Torkomon akad a pánik: és ha vér?
      Joseph-Ignace Guillotin a tizennyolcadik század legemberségesebb orvosa volt.
Aha.

Törölközővel húzom a távolabbi vállamra a hajam. Összevéreztem vagy mindig is foltos volt a szövet?
      Megfésüllek.
Várj-várj, azt hittem, semmilyen formában nem tartod emberségesnek a halálba engedést. Márpedig fejeket lenyisszantani a nyaktilóval… nos, az eléggé az.

Csípőmről kibomlik az ágyékomat takaró törölköző. És ilyen még sosem fordult elő velem. Amit én egybekötök, azt ember szét nem tudja választani. És az, amit Isten egybekötött, nekem hivatásom felbontani.
      Látod, épp ezért nem kell aggódnod. Nem szándékozom elvágni a nyakam gillette-tel.
És itt? Mi ez az óriás ragtapasz a mellkasodon?

Csörtetve törik tovább a tükör. A közepén horpadt szigetszerű részt két oldalról szorítják közre az ép tömbök. Egy Occam, egy az én oldalamról. Kiemelkednek, egymás felé hajlanak, mint izmos hátú szobrok. Fázom. Belőlem tör a hideg, Occam mellkasához vágyom bújni, de előtte tudnom kell, hogy sérült meg. Ujjam végigsiklik göndör szőrzetén.
Rám néz. A szeme fekete. Napfelkelte nélküli bolygópólus, és én vagyok a legjegesebb öböl.
      Osteosarcoma.

A nap sikítva tör be az ablakon. Robban az üveg, szikrázva szórja szét a nyár izzását a milliárd szilánkra repedő üveg. Vérré folyik a világunk, lenyeli a pepitát, peptidekké emészti elLezuhanok. Bele a jégpólusról fellőtt rakéta hideg verítékébe. A hidrogént eloxidáló LOX bíbor könnyezetébe. Egyszerre fagyok, fulladok, égek és robbanok. Ám Occam-ot nem marják a Langolierek*.
Tenyeremet a nyakára illesztem, egyenletes a nyaki pulzusa, miközben reszket minden porcikám, ahogy magamhoz húznám, de pontosan tudom, hogy sosem tudnám őt elég közel. Többé már nem.
Osteosarcoma. Ritka, rendkívül agresszív, gyorsan növő és terjedő, áttétet adó, rosszindulatú tumor. Leginkább fiatal férfiaknál fordul elő, és az öt éves túlélés még radikális műtét után is kivételes.
Meghal.
Meghalunk.

      Te validáltad a szövettant, ugye?
A hangja akár egy sírkert mamutfenyők által közrezárt, mozdulatlan köddel óvott lugasában, ahol csak egymás tekintetében mártózunk: ősztiszta, cseppekben párától tapadós; kegyetlen tükreim szakadékokká folynak, jéghegyként tolulnak, jégkardokkal döfnek mellkason… Nem a tükör törött! A fejem. Lezuhantam.
Pókháló, ökörnyál és a lemenő nap angyalfény fonalszálaként repedezett szét a retinám. A csapreceptorokat mellkason hasították a fenyőtűk; foltokká varródott össze világtalan világom, a vakító hegek fekete-fehér kígyókként kanyarognak… csúsznak-másznak a duzzasztó felé.
A minta nem érkezett ép széllel a mikroszkópom alá.

Megjegyzés: *Stephen King

533látogató,2mai

Szerző Lovász Évi 33 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

2 Komment

  1. Kedves Éva!
    Igy már kezd némileg eloszlani a zürzavar ami az előző két részben volt. Amolyan szerelmi regény illetve pillanatképek, kissé Stephen Kinges stílusban. Kissé mellé trafáltál. Én szeretem a King féle horrort de valahogy ő másképpen csinálja. Még a hihetetlent is úgy adja elő hogy hihető legyen. Egyik nagy kedvencem amiből film is készült (The green miles) Ne érts félre nem lebunkózni akarlak. Jó ahogy irsz de még csiszolhatod és tök egyéni legyen

Hagyj üzenetet