Alex ollója (2./11)

Gyakorlott ujjai voltak a vénaszúráshoz. Ott álltam a terem félfájához dőlve, úgy, mint aki szemtelenül lazán szexi. A vékony csövek körbedorombolták puha kézfejét. Gyengéd volt. Pedig megszokta, hogy a töltésnél nincs tovább. Feltölt, mint az az érdes kezű, foghíjas tájszólású benzinkutas fiú, szombat reggelente a kocsimat. Aztán leszív, átragaszt, megmos, kimér és cserél… és én többé nem vágyom a benzinillatú nyakhajlatra. Nem kell a deltaizomból feltörő erő, amivel megbikázta a tartályomat.
Most már csak kómába szeretnék esni.
Előbb nézett rám, mint ahogy tudatosult bennem, ezt tényleg fennhangon közöltem vele, és a hat másik beparkolt emberszövettel. Többé nem éreztem magam szemtelenül lazán szexinek ott az ajtóban. Nem szólt, csak intett, és én megszeppenten léptem be hozzá.

Az olló is gyönyörűen festett az ujjpercei között, egészen megbabonázott az ízületi szalagok és párnaizmok hajlékony ereje. Pontatlan volt és amatőr, mert túlzottan elveszett a részletekben. Minden hajszálat külön-külön csavart a bőrére, és csak akkor vágott, amikor már minden tekintetben megfigyelte az elfordulási tulajdonságokat.
         A patológiáról vagy – a hangja akár egy sírkert mamutfenyők által közrezárt, mozdulatlan köddel óvott lugasában, ahol csak egymás tekintetében mártózunk: ősztiszta, cseppekben párától tapadós; kegyetlen tükreim szakadékokká folynak, ahogy elönt a vágy, fenyőízű nyelvét érzem az enyémen. Bólintok, már ha a szempillarángás annak számít.
És nem, a mamutfenyők ősz-visszhangja övében nem ilyennek láttam a szemét: ott fenyőgyanta, ahogy a bűntelenül megszülető nap első szelíd sugara átvilágítja – itt feketén dől rám.
Ami ott, lent van, annál mindenképp jobb a kóma.
Nagyméretű sebtapasz kúszik nyaki pulzusa feletti bőrén, le, átcsípve kulcscsontját, majd fehér inggallérja alatt merül el. Megsérült. Megsértették. Fenyőág. Egy olló.
         Itt boldogok.
         Micsoda? Boldogok?
         Boldogok a szelídek.
         Mert övék lesz a föld?!
Végre benyilall közénk az első szelíd napsugár, és rám mosolyog. A szeme borostyánabb most, mint a gyantát nedvedző fák körében. Beleszeretek.
         Ha a kómában nyugvóké lenne a föld, nem lenne senki, aki ápolja őket.
         Nem lennének boldogok – a hangomat hálóként takarja be a nap, ahogy párolgásnak indult tükörcseppjeim nyákként vonja magához, szövetté szerveződök. Csak meg kell várnom a szelet, hogy Occam lehelete fölé feszítsen ki, mint merev hajótestvitorlát.
Belém szeret.

Az ollótól is elalélok, de a horizont végén túlra is ellátnék, amikor borotva villan a kezében. Flörtölünk. Ő lazább, szexibb, én csak próbálok az lenni, de zavar még, ahogy az ápoltakkal beszél. A halottakkal. Mint egy parkolóban, ahol nem tudhatod, melyik járgányból fürkésznek és élveznek veled ingyen peep-show-t, miközben minden ülés üres.
Még nem tudom eldönteni, hogy tűlevelek közé bújnék-e, vagy tükörsima tó közepébe. De vele! Miatta ketté hasítanám portalan tükröm, ferdén vágnék, és egyenetlenül. Cafrangokba gyűrném az ágy bőrét, felhorzsolnám őt ölelve a kárpitot, és csak fürödnék, úsznék, lubickolnék benne, hagyva, ahogy az alkony megrepedő ege fölöttünk éjszakába vérzik.
         A patológiáról vagy – könny gyűlik szempillám alá, mert borotvája aprón megvágja tökéletes kéz bőrét… a nyakánál ki zavarta sebesülésig? – Melyik szelíd bárányomért jöttél?

842látogató,1mai

Szerző Lovász Évi 33 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

10 Komment

  1. Én, ha egy olyan alkotó írását olvasom, akitől még soha nem olvastam semmit, akkor – általában -, először csak a benyomásomat jelzem. (Valahogy úgy, mint Avi.) Mivel fogalmam sincs, hogy alakul egy regény majd a közepén, s mi lesz a vége, hogy áll össze a sok rész.
    Természetesen, vannak regények, melyek részei külön, önállóan is kerek történetet alkotnak. De például egy jó krimi… (Említhetnénk más műfajt is.) Furcsa elképzelni, hogy már az elején minden tiszta, és világos, tudjuk ki a gyilkos, és miért tette amit. Akkor is, ha a könyv úgy épül fel, hogy a bűncselekmény leírásával kezdődik.
    Én élvezem, és persze sokszor borzongok olvasás közben, hogy Évi írásaiban egy új színárnyalat varázsolódik a Toronyba.
    (Persze, én már olvastam sok írását, de ezt a regényt még nem.)

    Attila véleményéhez egy József Attila vers jutott az eszembe – ha “sokat” jól helyezzük el (a sok-sok eszközt kellően használjuk)), varázslat születhet.
    (Persze az ízlések különböznek, kedvelésben, stílusban, formában egyaránt.)

    József Attila:
    ÓH SZÍV! NYUGODJ!

    Fegyverben réved fönn a téli ég,
    kemény a menny és vándor a vidék,
    halkul a hó, megáll az elmenő,
    lehellete a lobbant keszkenő.

    Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
    helyezkedik a csontozott uton;
    kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
    zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

    De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
    mint egykor melléd: mellé leülök.
    Bajos szél jaját csendben hallgatom,
    csak hulló hajam repes vállamon.

    Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
    szerelem szólal, incseleg felém,
    pirkadó madár, karcsu, koronás,
    de áttetsző, mint minden látomás.

    1928 vége

    Ezek csak az én szubjektív gondolataim, természetesen.

  2. 1/11, 2/11
    Na és ki az az Alex?
    Szeretne extravagáns lenni, kitűnni az átlagból, felhívni magára a figyelmet,
    figyeljetek : na most én jövök. A begyűjtött információk, tanok, tételek, a felszedett, vagy elsajátított egészségügyi szókincs bedobása, a történéseknek
    a boncterembe helyezése, a műtőlámpa- illusztráció /stb./ szokatlan és indokolatlan használata mind erre utal: abszurd, narcisztikus, idézhetném „ ingyen peep show”
    akaratlan tanúi vagyunk.
    A metaforának szánt értelmetlen társítások romhalmazán átbukdácsolva sem ad az
    olvasónak eligazodást, témát, vagy kapaszkodót, ami értékelhetővé tenné az
    olvasottakat.
    A tegnapi „ debüt” után /közel ezer felkeresés / mára az érdeklődés is felére csökkent.

    • Na,és mi lenne a csattanó,a végkifejlet,ha már az elején választ kaptál volna a kérdéseidre? Mi lenne a történet fejlõdésével? 11 oldalnak ez a 2-dikja.
      Mivel indokolnád,hogy ki szeretne tûnni? Azt írod,a mûtõlámpa illusztráció pl.,azt én választottam,nem a karakter. A szóhasználat valóban,a személyiségjegyek kifejezõdése,ami nyilvànvalóan unszimpatikussá teszi,nem is szerettem volna másként. Talán kockázatos negativ fõszereplõt állítani E/1-ben,de itt ez történik,és hogy mûködik-e a jellem,az nincs összefüggésben a szerethetöségével.
      A romhalmaz sem véletlen,a cselekmény miatt,azt ki kell fésülni,(és ki is fogom),nem a jelenléte hiba,csak az,ha a végére sem tisztul, persze elfogadom a szubjektiv megítélést,az mindenki önnön joga.
      Az írás célja és célközönségének megválasztása befolyásolja mindezt. Persze,lehet olyan sztorit és karaktert választani,ami népszerû,és kiszolgálja az olvasót.Én kockáztattam,bocsánat,hogy kellemetlen élményt szereztem vele.
      Köszönöm a véleményedet.

  3. Eredeti stílusod van… Meg kell adni. Ezt veheted akár dicséretnek, de az ellenkezőjének is… Valahogy számomra nem passzolnak egy prózába ezek a “költői” metaforák-hasonlatok. Kicsit – hogy egyik kritikusomat idézzem -, túltoltad a biciklit. Azért érzem így, mert némelyik számomra bizarr.

    “a hangja akár egy sírkert mamutfenyők által közrezárt, mozdulatlan köddel óvott lugasában, ahol csak egymás tekintetében mártózunk: ősztiszta, cseppekben párától tapadós; kegyetlen tükreim szakadékokká folynak…”

    Miért épp mamutfenyők? Más miért nem jó? Nos ez számomra a későbbiekben sem derül ki. Ugyanitt: cseppekben párától tapadós… Az ősztiszta és érdekes képzettársítás – szintén érteni szeretném, hogy miért tisztább számodra, mint a többi évszak…

    Emiatt érzem túlzásnak, erőltetettnek.

    Egy metafora egy üzenet. De a jó metaforát a címzett érti… Ha nem, akkor baj van.

    (Én még őszinte ember voltam
    ordítottam toporzékoltam… ) ismered az idézetet?

    Remélem nem szívod mellre.

    • Nem-nem, nem jó más fenyő, nagyon fontos, hogy óriási legyen, később derül ki, mármint a későbbi fejezetekben.
      Ősztiszta: éreztél már ősszel fenyőerdőt? Nekem ősztiszta. Nem olyan? 🙂 Na, jó, valóban nagyon túlzó. De talán nem véletlen a személyiségjegy és a történet miatt. Ha megfigyeled, a nem dőlt betűs részek elég tömörek.
      Ha elfogadod, hogy kellenek a prózába ilyen “elvakult” lírai részek, akkor hogy írnád befogadhatóbbá az ősztisztát meg a csöpögőst? 🙂

      Nagyon szépen köszönöm a véleményedet.

Hagyj üzenetet