Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, de talán még azon is túl egy égig érő hegy tetején állt egy csodálatos kacsalábon forgó vár. Ebben a várban lakott az öreg király egyetlen fiával.
Jól megvoltak, éltek, mint Marci Hevesen.
Egy nap a királyfi felcseperedett. Feleséget kellett keresni magának. Édesapja mondta neki:
– Menj fiam a nagyvilágba, és keress magadnak feleséget! Maholnap eljön értem a Halál, s te leszel majd helyettem a király. Mégsem lehet országunknak olyan királya, akinek nincs felesége. Amikor trónra léptem nekem is volt feleségem a te drága édesanyád. Sajnos évekkel ezelőtt eltávozott az élők sorából. Keress te is olyan jó asszonyt, amilyen ő volt.
– Merre induljak, apám? – kérdezte a királyfi.
– Fiam, ezt neked kell eldönteni, ebben nem segíthetek. Indulj arra, amerre jónak látod!
Szegény királyfi kénytelen volt elindulni az orra után. Ment keletnek, ment nyugatnak, de földgolyó déli országait is bejárta. Sehol nem talált magának való lányt. Mindegyiknek volt valami hibája. Végül már egészen kétségbeesett. Igaz még északon nem járt, de erről mindenki lebeszélte, hogy ne is induljon el arra. Északon félelmetes szörnyek élnek, akik királyfiakat esznek ebédre, meg még ki tudja, milyenféle nehézségek állhatják el az útját.
Az öreg király meg egyre sürgette fiát:
– Fiam, siess keresni feleséget, mert már érzem a Halál leheletét!
Mit volt, mit tenni a rengeteg óvás ellenére a királyfi mégiscsak elindult északra. Felpattant aranyszőrű lovára, és három éjjel, három nap megállás nélkül lovagolt ismeretlen tájakon. Közben az idő egyre cudarabb lett. Szünet nélkül zuhogott az eső, az ég szórta kíméletlenül a villámait feléje. Szerencsére mindenegyes alkalommal sikerült kitérnie elöljük.
Olyan magas és nagy hegyek voltak mindenhol, hogyha felnézett rájuk megfájdult a nyaka. Némelyik úgy belebújt a felhőkbe, mint kisded anyja kebelébe. Még csak gondolni sem mert arra, hogy valamelyikre felmásszon. Meg minek is fárasztaná magát, amikor ott úgy sem fog találni szép lányt.
Harmadnap estéjére, átvergődve a magas hegyeken egy nagy kolostorhoz érkezett. Akkor már annyira fáradt volt lovával együtt, hogy a szerzeteseknek kellett őket betámogatni tető alá. Ott adtak neki vacsorát, a lovat ellátták abrakkal, majd bevezették a szállására jó éjszakát kívánva.
Olyan jól aludt, mintha csak otthon lett volna az ágyában.
Éjjel különös álma volt. Azt álmodta, hogy egy csodálatos ligetbe érkezett, ahol tündérek éltek. Az ott lévők nagy szeretettel fogadták, és kedveskedtek minden jóval.
Amikor felébredt nem szólt senkinek az álmáról. Úgyis csak egy álom, amit az ember hamar elfelejt.
A szerzetesek azt javasolták maradjon velük, és ő is legyen szerzetes. Ígértek neki minden jót. Mondták a kolostorban jobb sora lesz, mint máshol a világban. Jóisten mindig vigyázni fog rá, és ezenkívül a vastag falak között megtalálja a boldogságot.
A királyfi nem hallgatott rájuk. Felnyergeltette a lovát, hogy folytathassa az útját.
Elbúcsúzott a szállásadóitól, megköszönte a segítséget, majd még mielőtt elindult volna, a szerzetesek főnöke egy réz garast csúsztatott a tarisznyájába.
– Valamikor, fiam ez még jól fog jönni! – mondta.
A királyfi nem nagyon törődött a kapott réz garassal. A tarisznyájában sok – sok aranytallér csilingelt. Nem volt rászorulva ilyen értéktelen pénzre.
Megint három éjjel, három nap ment, a véget láthatatlan síkságon. Alig pihent valamit, de most már minden sokkal szebb volt. Nem kellett félnie a magas hegyek közt lakó szörnyektől, akik királyfiakat esznek, ha megéheznek.
Ellenben az álmát nem tudta elfelejteni. Állandóan rá kellett gondolnia. Szeretett volna szabadulni tőle, de nem tudott.
Egyszer csak egy csodálatosan szép ligethez érkezett. Éppen olyan volt, amilyent álmában látott. Szíve hevesen dobogni kezdett, lélegzete majdnem elakadt. Minden úgy volt, mint az álomban. Csak annyi különbség volt, hogy sehol nem látta a tündéreket.
Már azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor ki tudja, miért belenyúlt tarisznyájába, és megérintette a réz garast. Abban a pillanatban csodatörtént. A ligetben láthatóvá váltak a tündérek. Amerre csak nézett, mindenhol tündérlányok és tündérfiúk voltak. Mind egytől egyig mosolyogva integetett feléje. A lányok olyan szépek voltak, hogy festeni sem lehetett volna szebbet. Különösen egy tűzpiros rózsabokornál álló leányzó keltette fel az érdeklődését.
Szőke, hosszú haja lágyan omlott le a vállára, és aranylón megcsillant, ahogy a napsugár végigszaladt rajta.
A királyfi kővé válva állt, nem bírt megmozdulni a csodás látványtól. Mindjárt tudta, ő az a lány, akit keres. Nem kell neki más csak ez a gyönyörű földöntúli teremtés.
Hozzálépett, majd köszöntötte. A tündérlány viszonozta közeledését. Szemeiből tisztán látszott, hogy tetszik a királyfi. Tündérországban ő is mindig ilyen legényre vágyott.
Lassan megérintették egymás kezét. Szó nélkül is tudták, mire gondolnak. Ettől a pillanattól kezdve szívük egyszerre dobbant.
A körülöttük álló tündérek észrevették, hogy a két fiatal egymásra talált. Boldogan, táncolva körbeszaladták őket. Valahonnét, talán az égből kellemes zene hallatszott.
Minden olyan szép és gyönyörű volt. Az ember nem talál szavakat, hogy ezeket leírja.
Mindketten, de főleg a királyfi azt gondolta, hogy ez a pillanat sohasem fog elmúlni. Ameddig tart a világ, de lehet, hogy még azon túl is tartani fog.
Pedig, ha tudta volna, hogy a háttérben már gyülekeztek a viharfelhők, nem lett volna ilyen nyugodt. Titkon magába azt tervezte, hogy a szépséges tündérlányt hazaviszi, és bemutatja édesapjának. Bizonyára nem lesz ellenvetése, hogy feleségül vegye. Ennél szebb és jobb lányt, ha akarná is nem találna.
Itt ezen a messzi, félelmetes északon megtalálta élete párját. Hiába figyelmeztették, hogy ne menjen ebbe az irányba, itt csak veszély leselkedik rá. Jó, hogy nem hallgatott rájuk, dacolva minden veszéllyel, ijesztgetéssel megérkezett egy meseszép ligetbe, ahol őt mindenki szeretettel várta.
– Légy a mi királyunk! – kérték a tündérek. – Ne menj el! Maradj velünk! Meglásd nagyon jó életed lesz. Országunk legszebb tündére is téged szeret.
– Magammal szeretném vinni – válaszolta, akkor még nem sejtette, ez lehetetlen.
– Mi nem hagyhatjuk el országunkat. Ha valamelyikünk ez mégis megtenné, halállal lakolna megérte. Ha a kiválasztottadat igazán szereted, itt maradsz, és feleségül veszed Tündérország legszebb leányzóját!
Ilyen válaszra a királyfi nem volt felkészülve. Nem értette, miért nem viheti magával ezt a szőke, gyönyörű tündérlányt? Csak lassan jutott el tudatába, ez egy más világ, itt egészen más törvények uralkodnak, mint náluk.
Halálosan beleszeretett a lányba. Érezte nem tud élni nélküle. A szőke haja, tengerkék szeme és testének minden porcikája rabul ejtette a királyfit.
Nem tudta, mi tévő legyen? Maradt is volna, de érezte édesapja várja otthon. Már nem sok van neki vissza. Ha nem siet, akkor talán már élve nem is találkozik vele.
– Kell valami megoldásnak lenni – mondta és bizakodva nézett a tündérekre, hátha valamelyik megszánja.
Sajnos sehonnan sem jött biztatás. A tündérek hallgattak, szomorúan néztek a királyfira. Főleg a kiválasztottja volt nagyon szomorú. Kék szemeiből könnycseppek gördültek elő.
– Hidd el, drága egyetlenem, szívesen mennék veled, de nem tehetem. Ha elhagynám, Tündérország határát azonnal meghalnék. Csak egyetlen módja van, hogy egymásé legyünk, ha itt maradsz.
Nagy választás előtt állt a királyfi. Hajlott arra, hogy Tündérország lakója legyen, de, előtt el akart búcsúzni édesapjától.
– Haza megyek apámhoz – mondta végül, és megmondom neki, hogy veletek maradok. Otthon elrendezek mindent, se egy röpke év elteltével visszatérek szépséges kedvesemhez.
Mindez olyan egyszerűnek látszott, csak arról feledkezett meg, hogy Tündérországban másképpen múlik az idő, mint náluk.
Nagy nehézségek árán hazaért. Édesapja nem nagyon örült fia elhatározásának. Jobban szerette volna látni, ha magzata folytatja őt a trónon. Igaz az némileg megnyugtatta, hogy fia Tündérország királya lesz.
Kénytelenek voltak országukba egy másik királyt keresni. Nem kellett sokáig kutakodni, királyfinak volt egy unokatestvére, és szívesen elvállalta a felkérést.
Amikor ezzel megvoltak, s a beiktatás is megtörtént, egyik nap napnyugtakor az öreg király szép csendben jobblétre szenderült.
Fia sokáig búslakodott apja halála miatt. Napokig kijárt a temetőbe, s virágot vitt a sírra. Tudta jól, bármennyire is szeretné, a holtat nem tudja feltámasztani. Egyik nap végleg elbúcsúzott tőle:
– Édesapám, mennem kell. Többé nem látogatok ki a sírodhoz, de emlékemben örökre megőrizlek. Nyugodj békességben!
Ezzel elindult vissza Tündérországba, hogy egybekeljen szeretett mátkájával.
Megint sok nehézség várt rá a hosszú út alatt. Egyszer majdnem elkapták a magas hegyek közt lakó sárkányok. Szerencsére lova úgy száguldott, mint a szélvész.
Alig várta, hogy megérkezzen Tündérországba és viszontláthassa kedvesét. Az utazás alatt számtalanszor elképzelte találkozásukat, miképp fogja átölelni kiválasztottját. Hitte és remélte, hogy vár reá. Még csak gondolni sem mert arra, hogy nem így fog történni.
Minden perc órának, minden óra napnak tűnt számára. Úgy érezte már sohasem fog megérkezni. Szegény lovát kíméletlenül hajtotta. Alig álltak meg pihenni. Ilyenkor is szünet nélkül a tündérlányra kellett gondolnia.
Szíve nagyot dobbant, amikor feltűnt Tündérország határa. Már ismerős volt a táj. Olyan volt, mintha haza tért volna.
Valójában haza is tért, hiszen ezentúl ez lesz majd az új otthona. Itt fog élni feleségével, s itt játszanak majd gyermekeik.
Erre gondolt, amikor átlépte Tündérország határát. Egy nagyot sóhajtott a boldogságtól. Még néhány röpke perc, és egymás karjaiba omolhatnak.
Valami mégis más volt, mint amikor első alkalommal megérkezett.
Igaz nem tudta, mi lehet ez. Bizonyára ennek a hosszú út az oka. A fáradság okozza ezt az érzést.
Közelebb érve egyre több furcsaságot vett észre. Mintha a tündérek is megváltoztak volna. Ismerősek voltak, de mégis valami rosszat érzett.
Köszöntötte őket és azok, mint mindig nyájasan visszaköszöntek. Legtöbbjük zavartan lesütötte a szemét.
Boldogan szeretett volna egy nagyot kiáltani: „Itt vagyok, megjöttem. Ugye már nagyon vártatok?”
Hamarosan megpillantotta a tündérkirály várát. Bármennyire is meresztgette szemeit, mátkáját nem látta sehol.
Hiszen a friss, tavaszi széllel megígérte, hogy érkezik. A fák levelei azt suttogták, a tündérlány várni fogja. Most mégis csak néhány öreg tündér álldogált a vár hatalmas kapujában.
Mi történt? – kérdezte magától ijedten. – Tán csak nincs valami baj? Tündérországban, milyen baj lehet. Egy kis varázslattal, itt minden baj orvosolható.
Félelme egyre nőtt. Lova is megérezte, hogy nagy a baj. Egyre lassabban ügetett.
A kapuban strázsáló őr magához intette a királyfit, aki csak most vette észre, hogy egykor fiatal legény mennyire megöregedett.
Amikor először járt a várban, épp hogy arcán csak pelyhedzett a szőr. Most meg egy vénember lett belőle.
Még mielőtt az őr mondhatott volna valamit, a királyfi kíváncsian megkérdezte:
– Mi történt veled, tündér?
– Ugyan, mi történhetett volna vele? – kérdezett vissza meglepődve. – Elszállt felettem az idő. Maholnap ezer esztendős leszek. Ne feledd, Tündérországban is múlik az idő. Éppen ezt akartam elmagyarázni neked. Ezért hívattalak magamhoz. Nálunk mások az idő törvényei, mint nálatok. Igaz mi sohasem halunk meg. A teremtő örök élettel ajándékozott meg bennünket…..
A királyfi nem engedette végigmondani, amit akart. Türelmetlenül közbevágott:
– De ugye mátkám nem öregedett meg, és megvárt?
Az őr arca elkomorodott. Látszott rajta, hogy nem akar szomorúságot okozni a királyfinak. Hiába is húzta, halasztotta meg kellett neki mondania az igazságot.
– Sajnálom, és bocsáss meg szegény fejemnek, már ő sem az a üde leányka, akit megismertél. Felette is elszállt az idő. Aranyszőke haja kissé megfakult…
A királyfi megint közbevágott:
– Nem számít, fő, hogy megvárt. Engedj utamra, hogy mielőbb láthassam!
– Menj csak, nem akadályozlak meg benne, hogy viszontlásd kedvesedet. Csak figyelmeztetni akartalak, meg ne bánd!
– Ugyan, miért bánnám meg? – mondta, és szélsebesen ellovagolt a tündérvár felé.
A várban egy lócán üldögélő anyóka megkérdezte:
– Hová ilyen nagy sebesen, királyfi?
– Megyek kedvesemhez a tündérkirály leánykájához, aki már bizonyára epedve várja a vőlegényét – válaszolta magabiztosan.
– Vőlegényét? – csodálkozott el az öregasszony. – Mi urunk, királyunk leánykája már ötszáz éve férjnél van. Kicsi gyermekeik is születtek.
Ez annyira felzaklatta a királyfit, hogy izgatottságában majdnem fellökte az öregasszonyt. Rohant egyenesen a kedveséhez. Jól ismerte a járást, hiszen, amikor itt járt minden helyiséget végigjártak kéz a kézben.
Hamarosan meg is lelte. Még mindig csodásan szép volt. Igaz azért rajta is meglátszott az idő múlása. A haja már nem csillogott annyira üdén, mint egykor, de szemei ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint az első találkozásuk alkalmából.
– Itt vagyok, drágaságom – lépett be a helyiségbe, ahol a tündér körül legalább egy tucat gyerkőc játszott.
A tündér nagyon meglepődött meglátván a királyfit. Arcán azonnal tűzpiros lázrózsák nyíltak. Zavartan felállt, majd néhány lépést tett feléje.
A csöppségek ámultan nézték a jövevényt. Anyjuktól meséjében szoktak hallani egy nagyon messze élő királyfiról, aki egyszer régen meglátogatta Tündérországot.
– Édesanyám, ő az a királyfi, akiről mesélni szoktál? – kérdezte a legidősebb gyermek.
A tündér nem tudott, mit felelni magzatának. Csak motyogott valamit alig érthetően.
A többi gyermek is érdeklődve körbeállták a királyfit.
Hosszú csönd következett. Mindkettőjük torkán elakadt a szó. Csak nézték egymást némán, s szemükben könnycsepp csillogott.
Ekkor a királyfi megértette, hogy a strázsának igaza volt. Itt már semmit sem lehet tenni.
Hiába tette meg ezt a hosszú, fárasztó utat, kedvese férjhez ment egy ottani tündérlegényhez. Ezt kívánták a tündérek törvénye.
Várta ő sokáig a királyfit. Amíg csak lehetett húzta– halasztotta az esküvőt. Igaz jól tudta Tündérországban másképpen telik az idő, mint az emberek világában. Száz évek múltak el, s édesapja sürgette, hogy a kérőket ne utasítsa vissza. Ha minden kérőt visszautasít, akkor a törvényeik szerint ő fog neki kijelölni egy férjet. Országukban minden hajadonnak férjhez kell mennie még ötszáz éves kora előtt. Ezt írják elő a tündérek törvénye.
Volt egy jóképű tündérlegény, aki sokat járt a várba. Minden távoli útja után tiszteletét tette a királynál. Nagyon megtetszett neki a király leánykája. Szó, ami szó a tündérlány sem talált benne semmi kivetni valót. Igaz szíve eleinte csakis a királyfiért dobbant. Minden nap rá gondolt. Nagyon hitte, hogy még időben megérkezik kedvese.
Sajnos, királyfi akárhogy is iparkodott, még csak a távolságot le tudta győzni, de az idővel nem boldogult. Tündérországban sokkal gyorsabban repültek az évek, mint náluk.
Ezért a tündérkirály lánya kénytelen volt igent mondania a kérőjének. Az ottani törvények ezt kívánták. Aki ez ellen vétkezik, azt súlyosan megbüntetik. Nem lehet tovább tündér, és a poklok poklára kerül. Ez a sors várt volna a tündérlányra is. Nem tehetett mást, igent mondott.
Hamarosan meg is tartották a lakodalmat.
Szép, lassan elfogadta az új helyzetet. Igaz még sokáig gondolt a királyfira. Emlékeiben szinte minden nap felidézte az arcát, s az együtt töltött csodás napokat.
Közben egymásután megszületettek a gyermekek. Egyik szebb volt, mint a másik. A nevelésük, a játék az apróságokkal némileg elterelte a gondolatait a királyfiról. Végül már csak egy szép emlék maradt a találkozásuk. Soha nem tudta elfelejteni, és Tündérország évei múlása alatt is gyakran gondolt rá.
Ahogy sok év elmúlt, nem hitte, hogy a királyfi visszatér.
Ezért is volt számára nagy megrázkódás a találkozás. A tündérlány megöregedett jócskán, mialatt királyfi feje felett tán egy év sem telt el.
Borzasztó volt így látni kevesét. Először nem akart hinni a szemének.
Ez csak egy rossz álom lehet – gondolta. – Mindjárt felébredek és minden a régi lesz. Egymás karjainkba omlunk, közelről érezhetem szíve dobbanását.
Bármennyire is szerette volna, hogy így legyen, egy idő után be kellett látnia, ez lehetetlen. Ami tán nem is olyan rég megvalósíthatónak tűnt, most mára mind köddé foszlott.
Csak tapogatózik a semmibe, remélve hamarosan fel fog ébredni ebből a mély kábulatból.
Sokáig nézték egymást némán. Végül a tündér megszólalt a legkisebb leánykáját karjaiban tartva:
– Örülök, hogy eljöttél, s viszontláthatlak.
A királyfi hozzálépett, hogy megcsókolja, de a tündér elfordult, jelezve, ez ma már lehetetlen. Tündérországban a hűtlenség ismeretlen fogalom. Férje és gyermekei vannak. Ők ezentúl legfeljebb jó barátok, ismerősök lehetnek. Csók, amiről a királyfi nap, mint nap ábrándozott tovaszállt. Jobban teszi, ha azonnal keres egy másik, hozzáillő lányt. Hiszen itt Tündérországban annyi gyönyörű lány van. Egyik szebb, mint a másik.
Különben is, mit kezdene egy öregedő tündérrel. Nem a királyfihoz való.
Nehéz elmondani, a szótárakban nincs erre szó, hogy akkor, mit érzett a királyfi. Forgott vele a világ, és csak hajtogatta magában ez nem lehet igaz. Bizonyára a manók űznek vele rossz tréfát. A kardja markolatát szorongatta, ha meglát egy ily gonosz kis teremtést, azonnal felnyársalja.
De bizony sehol sem volt manó. Amit átélt, az mind valóság volt. Kedvese másé lett, s neki csak az emlék maradt.
Nagyon fájdalmas percek voltak ezek. A tündérek megpróbálták vigasztalni, csodás helyekre invitálták a királyfit.
Úgy tett, mintha megnyugodott volna, de szíve mélyén igen nagy fájdalom kínozta.
Állandóan csak a tündérlányra kellett gondolnia. Minden percben remélte, ez a szörnyű érzés egyszer csak el fog múlni, és minden a régi lesz.
Nem tudott szabadulni a fájó érzésektől. Tépték, mardosták szívét és lelkét.
Magát okolta, miért hagyta el kedvesét. Tán, ha ott maradt volna, akkor ez nem történt volna meg.
Sokáig nem tudta, mitévő legyen? Ábrándozva nézte kedvesét, de jól tudta, vágyai soha nem fognak megvalósulni. Elmúltak azok a szép napok, amikor karjaiban tartotta a tündérlányt, álmodozva tervezgették a jövőt. Akkor egyikőjük sem gondolta, hogy nem lesznek egymásé.
Miért is nem született tündérnek? – tépelődött magában. – Milyen jó lett volna, ha együtt öregszik meg feleségével.
Most itt áll egy majdnem öregasszony előtt, de ő még fiatal.
Milyen kegyetlen is az élet. Jobb lett volna, ha az égig érő hegyek között felfalták volna a sárkányok. Szomorúan gondolt vissza, hogy iparkodott az úton. Minden perc hosszú órának tűnt. Rohant, vágtatott, ahogyan csak tudott.
Ezért kellett ennyire űzni a lovát? Szegény pára, majd kilehelte a lelkét.
Hiába érkezett meg nagy reményekkel, kedvese másé lett. Ő már soha többé nem ölelheti át karcsú derekát, soha nem simíthatja meg aranyszőke, selymes haját, soha többé nem nézhet bele csillogó, kék szemeibe.
Így nincs értelme életének. Bárcsak eljönne érte a Halál!
Nem kívánt élni a tündérlány nélkül. Mindent sötétnek és értelmetlennek látott. Imádkozott, hogy minél előbb jöjjön el érte a megváltó.
Amikor magára maradt szemeiből szomorú könnycseppek indultak el az arcán. Ordítani szeretett volna, hogy az egész világ hallja, milyen bánatos a szíve.
A tündérek marasztalták, hogy ne menjen vissza országába. Talál itt magának másik, szép tündérlányt, aki majd megvigasztalja.
– Nézz csak körül, mennyi gyönyörű leányzó él Tündérországban! – mondta szállásadója, aki mindjárt észrevette bánatát.
Jó szándékkal mondta, azt remélve, megnyugszik a királyfi lelke és minden helyre jön.
Sajnos tévednie kellett. A királyfi már nem érezte jól magát Tündérországban. Nem tudta volna elképzelni magát itt kedvese közelében. Tudta jól, hogy szállásadója igazat beszél. Valóban rengeteg szebbnél szebb tündérlány volt a közelében. Csak egy biztató kacsintás, s máris szaladnának feléje. Mindegyik szép és jó volt. Nem ez volt a baj. Szíve még mindig azért a másik tündérlányért dobogott, akit megismert azon a csodás napon. Őt nem lehetett elfelejteni, de nem is akarta. Most valaki egészen mást talált. Igaz nagyon hasonlít rá, ennek ellenére csalódottan nézett a nagy semmibe, s nem akarta elhinni vége a sok, szép ábrándnak vége szakadt. Hiába jött ló halálba kedveséhez, az már másnak tartogatja szerelmét. Kedves szavakkal nyugtatgatta a királyfit, hogy milyen szépek voltak az együtt töltött napok, amelyeket soha nem fog elfelejteni. Ez nem volt vigasz szomorú szívének, sőt fájdalmasan belemart kínozva egész testét.
Nem tudta, ezentúl még, mit tartogat számára a jövő? De semmi jót nem remélt tőle. Nem látta értelmét az életének. Szeretett volna meghalni. De ez Tündérországban lehetetlen. Itt a Halál ismeretlen fogalom. A tündérek örökké élnek.
Igaz Tündérországban csak vendég volt. Amíg az ország határain belül van rá is örök élet vár.
Egy módja volt, hogy ez ne történjen meg, ha gyorsan elhagyja a tündéreket, és visszatér hazájába.
Jóformán el sem búcsúzott a tündérlánytól, felpattant lovára, majd szélsebesen vágtatni kezdett, hogy mihamarabb hazaérjen.
Egész úton zokogott, hullatta könnyeit. A könnycseppekből drágakő lett, amerre elhaladt. Az ottani népek áldották is ezért.
Otthon sem lelt nyugalmat. Állandóan a szépséges tündérlányra kellett gondolnia. Talán száz tudóst, javasasszonyt is felkeresett, hogy segítsenek a feledésben. Sajnos mindegyik felsült a tudományával. Semmiféle praktika, varázsszer nem segített. Reggel felébredve mindjárt a tündérlány nevét ejtette ki a száján.
Apja már rég meghalt. Az unokatestvérét a nép elűzte a trónról, mert rosszul vezette az országot. Végül mégis csak őt tették királlyá. Az urak követelték, hogy nősüljön meg. Egy királynak nem illik egymaga a trónon ülni. Az alattvalók szeretnék, ha asszonyt hozna a várba, és kicsi trónörökös gőgicsélne a bölcsőben.
Engedett a nyomásnak. Meg azt is remélte, hogy tán egy feleség oldalán feledni tudja ifjúkora szerelmét.
A kis trónörökös születése nagy boldogság volt számára. Vidáman játszott, tanítgatta kisfiát, de amint eljött az este és ezer csillag ragyogott az égen, véletlenül felpillantva rájuk, mindjárt eszébe jutott a tündérlány.
Így ment ez hosszú éveken át. Nem tudta feledni azokat az együtt töltött napokat, élete legszebb, szerelmes óráit.
Közben megöregedett. A király tudta, ezen már senki sem tud változtatni. Ha meg is hal és a koporsó fedele rácsukódik, ő akkor is szeretni fogja. A tündérlány csakis az övé. Eljön majd egy nap a távoli térben és időben, amikor igaz szerelmük beteljesedik és boldogok lesznek.
Ez éltette az öreg királyt, s úgy tett, mintha a világon minden a legnagyobb rendjén lenne.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:58 :: Apáti Kovács Béla
