Szép a csend
Sötét éj leple alatt, egy árnyék követ,
olyankor nem tudom, mi van velem,
néha szédülök a fáradtságtól,
alvajáróként viselkedem.
Csak tapogat a remegő kézfejem,
nem lát, nem hall Istenem.
Az erdő mélyén bolyongok,
önmagam megejtőn keresem
a jót, bennem nyugszik a szándék,
s fújom, ne aludjon ki a parázs semmitől sem.
Égnek a világok szikrái,
velük együtt csapongok szertelen.
A fa nyugalma megszállja
zaklatott, hűvös csendem,
kialszik a mosoly régi álmaidból,
mi marad hát, te nincstelen?
Összesöpröm a hamu martalékát,
az égbe emelve a markomba teszem.
Várok arra, tartson még sokáig,
ez az enyhet adó este, idelenn
vigaszként égesd meg mohó ujjaid,
mind a tied, nem fájhat a nem.
Rám néz az Isten, egymásra összpontosulunk,
szép a csend, fényed betakarja idegzetem.
2010.
Szép a csend
(II. változat)
Vörös márványoszlopot karolsz át,
Simulékony kezed féltőn egyben tartja,
Úgy fogod körbe derék tájékát,
Mintha törékeny gondviselést takarna.
Nem látod, mit érlel az elszakadás,
Kötődésedet úgysem értenék meg,
Igaz szót cserél a hamis faggatás,
Kő keménységébe szerettél bele.
Remeg a föld, reszket a jobb lábam,
Minden pompát satíroztál, eljátszottál,
Talaj kavicsán áll gyámoltalan,
Így viselem álarcod porig alázva.
Félhomályban még szépségesebb a csend,
Mint bármi máskor, égig ér a nagy csillár,
Lüktet a fény útja, ha tüzet szüntetsz,
Békétlen vagy, az esték topáz lilák.
2011.
Szép a csend
(III. változat)
Belebotlom a vaskos kőbe,
(amire úgy emlékszem)
mintha már elhagytam volna.
Gyors léptekben
utánam csahol,
követ,
árnyékként kísért,
aztán meg emleget.
Porba tipor,
ne felejtsem, ki volt,
s mivé lett;
mi az, ami összehoz minket;
a csavaros észjárás
fába ékelt berögződése.
Botorkálnak belém csimpaszkodott
követőim, rám bámul
a lombkorona,
az ágról szakadt csipke.
Szabad vagyok,
senkinek a senkije;
vallom, csak egy
vállvonás kell hozzá,
a békét is békén hagyva.
2012.
Szép a csend
(IV. változat)
Csukott szemű madárijesztőt álmodik az ösztön.
Egy pillanatnyi reflex vagy csupán,
mi áthalad a nap megfáradt homlokán.
A munkából jövet
pihenni vágyik a test,
a képzelet akkor indul útnak.
Gyárban dolgozom,
a gépek búgnak fejemben,
átadom magam a nyugalomnak.
Olyan üres nélküled az utca,
kihalt az úttest,
este van.
Esetlenül állnak
a villanypóznák,
tartóoszlopok;
szüntelen léptekben
magamat hallom,
és látom,
ahogy a föld fehér menyegzőt ölt át.
Kérdezd csak meg,
hozzád megyek-e feleségül,
nincs is jobb alkalom az igenhez.
Bíborba öltözik a szemérmes ég.
Elvesztettem az irányítást,
nincs mit tenni;
nincs gyeplő, nincs megállás.
A téli valóság távolodik tőlem,
elhagy,
az álom inasa veszi vissza
lóháton az irányt.
***
Nélküled úgy sem lesz
virágzó a tavasz,
nélküled elfelejt majd
a szemhunyásból felébredni.
Hozzánk sereglenek
bézs színű,
édes emlékeink,
és izzadt tenyered
hovatovább izgalma.
Szép a csend.
2013.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.11. @ 12:59 :: Horváth Nóra